„versemben szép vagy és ez elég nekem”

Az első, teljesnek mondható Walther-kötet több, mint egy költői életmű reprezentatív megjelenése. Márton László műfordítói projektjének számos más, hasonlóan fontos vetülete van, úgy, mint maga a Walther-költészet poétikája, témákba rendezhetősége, alakulástörténete és műfaji, hangnemi rétegzettsége – ezeknek a le­hetséges megközelítéseknek a könyv mind felépítésében, ívében, mind kommentárjaiban és kísérőtanulmányaiban kitűnően kínálja magát. A magyarul olvasható új, teljes Walther-mű irodalomtörténet, sőt kultúr- és részben társadalomtörténet is, ott rejlik minden egyes sorában mindaz, amit a trubadúrlíra saját költészettörténeti kons­trukciójának nem éppen járulékos aspektusairól mondani képes. Éppen ezért Már­ton László nem csupán fordította, hanem életre is keltette az életművet, va­lamint lenyűgöző filológiai és kultúrtörténeti apparátussal reanimálta magát az ud­vart, illetőleg az udvart körülvevő kisebb-nagyobb, de sohasem érdektelen vagy mellékes tereppontokat és eseményjellegű mozzanatokat.

Noha a költői életművek a legtöbbször nem egységesek, a trubadúrlírának, il­letve az udvari költészetnek, a Minnesangnak a szabályai viszonylag kötöttek. Nem csupán formailag, de tematikailag és hangnemileg is. A legjobbak ugyanakkor ezeket a szabályokat lazán kezelik, olykor kritikusak velük szemben. Walther nem azért válhatott már a maga korában is az egyik legkiválóbb művelőjévé, mert ma­radéktalanul teljesítette a műfaji-poétikai és gyakorta stilisztikai elvárásokat – ez alap­vető volt, azonban ahol csak lehetősége adódott rá, megvariálta az alapokat, továbbá olyan csavarokat, modulációkat hajtott végre, amelyek következtében az életmű nem annyira beteljesít egy költészeti tradíciót (jóllehet azt is teszi), de sajátos szemléleti viszonyt alakít ki az éppen történő vershagyományhoz. Ez a viszony módot teremt arra, hogy a költő érzékelje és érzékeltesse a verstörténést, munkái tehát sohasem egy műfaji-poétikai és stilisztikai szabályrendszer lekövetéseként, ha­nem a történő költészet reflexiójaként is olvashatók. Mivel a művek tudnak ma­gukról – nem kizárólag tematikus értelemben, sőt ez utóbbi perspektíva a legkevésbé érdekes talán –, a Minnesang a vers mondásának eseményeként e líraiság mé­diumává is válik a Walther-műben. E líraiság, ahogy említettem, számos olyan as­pektust és mozzanatot tartalmaz, amely jelentékeny módon járul hozzá az egész korszak irodalmi regiszterének, kultúrájának és udvari-udvarkörnyéki társadalmának értelmezhetőségéhez. Walther jelenlegi olvasója a történeti és költészeti múlthoz kapcsolódás befogadói tapasztalatában olyan verseseménnyel szembesül, amely nem rekonstruálja és bemutatja, hanem előhívja és teremti a múltat, mindenkori je­lenként víve színre azt. Mindennek a következménye pedig – és ez különbözteti meg Walthert a kevésbé jelentős pályatársaktól –, hogy a költemény itt elsősorban ma­gát mondja, rajta keresztül viszont benépesül a világ, melyet teremt.

Mindenekelőtt azért volt szükséges leszögezni és hangsúlyozni ezt az olvasástapasztalatot, mert ne feledjük, e költészeti korszak még sem szerzőről, sem szerzői szubjektumról nem tud. Amivel sajátosan összefügg ama tudás – illetve annak hiánya –, hogy Waltherról magáról gyakorlatilag nem tudunk semmit. Ez persze ön­magában nem igaz, hiszen Márton László három kísérőtanulmányt is szentel a Walther-figurának, miáltal egészen bravúros képet vázol föl a trubadúrról. A kép sajátos logikai úton bontakozik ki: Walther kabátjának ára révén. Mindössze ugyan­is annyit tudunk a költőről, hogy mennyi pénzt utaltattak ki számára egykor egy télikabátra, az összeg azonban tökéletesen alkalmas arra, hogy a korabeli árak alapján megalkossuk lehetséges életkörülményeit, pozícióját, befolyását és munkálkodásának mikéntjét. Márton László ehelyütt úgy engedi szabadon a fantáziáját, hogy minden lépésénél figyel a történeti hűség által szabott korlátokra, becslései, tipp­jei folytán azonban – melyek természetesen sokkal többek becsléseknél és tippeknél – élettel teli piktúra bontakozik ki a híres Minnesängerről.

Annál is inkább, mert a Márton által jegyzett kísérőtanulmányok (W. mint „én”; W. mint kötet; W. mint határvonal) már a címükben jelzik, hogy itt az élet egyszerre történeti és kultúrtörténeti produkció, valamiféle transzgresszió a költészeti ta­golódásban, továbbá egyfajta én-szerkezet, amely még nem hordozza magán a romantika szerző-jegyeit, vagy nem foglalja magában a szerzői szubjektum képzetét – de az „én” behelyettesíthetőségét lépten-nyomon fölkínálja. E behelyettesíthetőségeknek a lokuszai evidens módon a költemények, azok közt is a legsikerültebben a Minnesangok, a dalok (Liedek), amelyek az udvari-szerelmi líra toposzai közt értették újra e vershagyományt és beszédmódot. Modern poétikai terminussal talán szerepverseknek gondolhatnánk és mondhatnánk e sokrétű műfaji kísérletet, amely a beszólásoktól (Spruch) a dalokon (Lied) át az e szabályok és keretek kö­zül kibúvó, változó hangnemű (komikus vagy elégikus, vágáns vagy melankolikus) alkotások széles skáláját vonultatja fel, a szerepeknek ehelyütt viszont nem annyira maszkszerű vagy kiutalt mintázatok szerint keletkező játékban betöltött funk­ciójuk van, hanem a versesemény tapasztalatában inkább bizonyos effektusuk. Nem mint a verset megelőző, a hanghoz és beszédhez hozzárendelhető figura, hanem mint olyan konstrukció, amely az „én” szólamát a vers kínálta horizont fel­forgató erejében engedi szóhoz jutni. Miként Márton László fogalmaz: „[Walther] [s]okszor elbüszkélkedik vele, hogy ő konstruálja meg saját szerelmi vágyainak tárgyát, és hogy ebből, a megcsináltságból adódik az öröm, a sokat emlegetett »fröide«, amelyből a szeretett nő és a közönség egyaránt részesül.” E részesülés Márton sze­rint egyszerre tartalmazza a dicsőség és a presztízs nyújtotta élvezetet, valamint ma­gát az esztétikai örömöt. A mai olvasó, ha nem szigorúan a történelem médiumaként tekint Walther életművére, épp eme esztétikai potenciált, a vers által generált szerelmi hevület poétikai matériáját érheti a leginkább tetten Walther költészetében. Röviden szólva, a Walther-mű maga állítja elő azokat a komponenseket, ame­lyek aztán egy hagyományhoz való viszony szerteágazó útjait alkotják meg, és amelyek végül külső instanciaként is elnyerik pozíciójukat. Ez a Walther viszont nincs a versen kívül, ha a vers sokat el is mond a lehetséges Waltherekről (Walther mint…-ekről).

Mindemellett, persze, a Walther-mű, Walther mint a behelyettesíthetőségek és be­helyettesítések lokusza mégiscsak annak a lírai kánonnak a centrális figurája, amely a Minnesangban, a Liedben a(z udvari) szerelem előírt, valamint a csak sej­tett, megneszelt vagy éppen elrontott-megmásított etikettjét állította elő és elő­térbe. Kortársai és pályatársai közül kétségtelenül a legnagyobb esztétikai teljesítmény gyanánt és közlőerővel. Mert az bizonyosan igaz, hogy a „szerelem jelentéstanának” (Niklas Luhmann) történetében a lovagi vagy udvari költészet, a Minne­sang a vulgaritás kerülésében és ezzel egy időben az eszményi szerelem, az ideál ke­resésében mutatta föl a társadalmilag elfogadható vagy elfogadott szerelemszemantikát, amely az arisztokratizálódó viszonyok felerősödésével e viszonyok le­képződésére is példaként szolgált – miközben az ideál(is szerelem, illetve kedves) folyamatos megnevezése a stabil identitás fokozását hivatott színre vinni, továbbá e fokozásban a szerelmi-udvari elkötelezettséget. Ugyanakkor Walther műve nemcsak e feltételek beteljesítéseként, de azok sajátos, individuális előállítójaként jelenik meg az olvasó előtt. A számos kisebb-nagyobb utalás, rájátszás, kikacsintás és ref­lexió, melyeket Márton László valamennyi esetben aprólékosan fölfejt, történeti és poétikai kontextusba helyez, nyelv(történet)i kitekintéssel magyaráz és kommentál, arra bizonyítékok, hogy e költészet nem egyszerűen tudatában van a zajló lí­rahagyománynak és szerelmi jelentéstannak, hanem aktív ágensévé válik mindennek, sőt olykor dicsőséges és magasztos, máskor rejtett és rafinált módon diszponál is fölöttük. „[V]ersemben szép vagy és ez elég nekem” – mondja a Szívem szerelme kicsi hölgy című dalban, és a legkülönfélébb korlátok és korlátozások közt lépkedő szerelmesek hirtelen a megéneklő birodalmában kelnek új életre, ki­mond­va vagy kimondatlanul (esetleg ellenpontokon keresztül) az énekes és a meg­énekelt nagy megelégedésére.

Egyébként a fenti sorhoz Márton László a következő magyarázatot fűzi, amely jól mutatja a Walther-filológia és -interpretáció, de általában a szövegfilológiai gyakorlat egyik alapdilemmáját: „A verssor az eredetiben: »du bist schoen und hast ge­nuoc«, vagyis ’szép vagy és eleget birtokolsz’. Ez úgy is értelmezhető, hogy a lány elegendő vagyont fog örökölni, de úgy is, hogy »remekül van megcsinálva«, és ez ön­magában elég.” – A verssor tehát fordítói döntés következtében nyerte el ma­gyar nyelvű formáját, mert a fordító az utóbbi, a ’megcsináltság’ mozzanatát „erősebb és költőibb gondolatnak” tartotta. A „du hast genuoc” mint – a magyar változathoz közelítő értelemben – „remekül meg vagy formálva” a lírai alakítottságot, azaz az énekes produkcióját domborítja ki, a hölgy mint olyan be kell, hogy érje a „szép vagy” állítással, hiszen az „elég” itt nem a leány attribútuma, hanem a beszélő értékítélete. Ennek az értékítéletnek, vagy az értékítélet mögött álló alaknak a felfokozásával („versemben”, tehát itt és most) mind a személyközi szituáció, mind a szerelmi vallomás, mind a verstörténés a líraiság konstruáló-létesítő erejéhez és ha­­tásmechanizmusához rendelődik. Márton fordítói döntése tehát egyúttal a Walther-mű interpretációja, ami az említett módon a filológiai praxis egyik régi kérdését veti föl, és meghatározza a teljes magyar Walther-könyv olvasását.

Jelen kötet a Lachmann-féle mérvadó Walther-kiadás alapján készült. A Már­ton-féle történeti és tematikus összeállítás, amely egyben – ahogyan a kísérőtanulmányok eltérő perspektiváltsága, de jól körülírható szándéka, vagyis „a rendkívüli köl­tőegyéniség” minél közelebbről való megismerése, a „Walther von der Vo­gel­weide” jelölősor mögött rejlő, behelyettesítések sorával működő praxis minél pon­tosabb és megközelítőbb föltárása – a Lachmann-féle verzió újraértése, a for­dítói interpretációk és döntések korszerű hermeneutikai elkötelezettségével szembesít. Nem elsősorban azzal a nyelvtörténeti és stilisztikai revízióval, amely alá a Walther-szövegek magyar változatát vonja (szemben akár a korábbi magyar vál­tozatokkal, melyekből Márton ahol csak lehet és szükséges, összehasonlításképpen idéz – nyilván az általa létrehozott új, fordítástechnikai és -elméleti, poétikai és stilisztikai szempontokból is eltérő változatok egyúttal némiképp deromantizálják a Walther-fordításokat, a Minnesang-gyakorlattól eltérő módon pedig, meg­felelve a Walther-mű közlésszándékának, de-idealizálja is az életmű egyes darabjait a korporális-szexuális utalások meghagyásával), hanem elsősorban azzal a korántsem járulékos intencióval, hogy a szövegfilológiai munka a mű értelemegészének hatása alatt nyújt­son támpontokat az életmű befogadásához. Magyarán Már­ton fordítói teljesítményét az az elv vezérli a Walther-kötet összeállításában és ol­vasó elé tárásában, hogy az egyes szöveghelyek olykor akár nüansznyinak tűnő nyelv- és kultúrtörténeti, retorikai és stilisztikai dilemmáit az adott mű és egész kon­textusa értelmének összefüggésében oldja föl, ily módon, ha szükséges, módosítva, korrigálva a Lachmann és mások által javasolt interpretációkat, esetleg fölül­írva azokat. Mégpedig olyan, a szövegfilológiát jelentősen érintő lépéseket sem megkerülve, mint például egy költemény strófasorrendjének megváltoztatása. Két­ség­telen, és ezt Márton László mindenütt pontosan hivatkozza, hogy a különböző kéz­iratok összeállítói és kiadói, a Walther-kutatás szövegtudományi teljesítménye az adatfilológia és az értelmezés tudományának feszültségében nem minden ponton számolta föl a történeti és jelenkori jelentések közti ellentmondásokat, pontosabban nem minden helyen reflektálta a végrehajtott filológiai művelet részlegességét. Márton annyival lépett előrébb ebben a gyakorlatban, hogy ő, amikor fordítói dön­tést hoz egyes lokuszoknál, illetve megváltoztatja például bizonyos szakaszok sorrendjét, mindig az értelemegésznek rendeli alá a műveletet.

Ez a kényszerítő erejű hermeneutikai feladat, amely a mű közlésigényének igyekszik elsősorban megfelelni, a fordítói döntéseket tekintve – amikor jelentős in­terpretációs manőverről, például sorrendcseréről vagy egyes, nem száz százalékosan Walthernek ítélhető szakaszok elhagyásáról van szó – nem mondható önkényes kimenetelűnek, amennyiben az említett közlésigényt a fordító a történeti ol­vasás és az applikatív értelmező mozzanatok jól reflektált eseményében rekonstruálja vagy sugallja. Ha mindezzel nem is zárja le a Walther-olvasás történetét – ezt sejthetően sohasem tehetné meg –, közelebb kerül egy lehetséges Walther-kép, a Walther-mű történeti és aktualizáló valóságához.

E történeti és aktualizáló valósága a Walther-műnek vélhetőleg a magyar nyel­vű Walther-recepció, illetve a középkori költészet magyar fordításának és értelmezésének történetét is rétegzi. A kötet természetesen nem a semmibe érkezett; ahogy Márton is valamennyi helyen utal rá, számos korábbi Walther-magyarítás lé­tezik, miként a középkori udvari költészet és annak ellenpontja, az udvariatlan líra reprezentatív gyűjteménye ugyancsak elérhető korszerű magyar nyelvű kiadásokban (A tavaszidő édessége antológia Bánki Éva összeállításában és Ladányi-Turóczy Csil­la szerkesztésében; az Udvariatlan szerelem című gyűjtemény Bánki Éva és Szi­geti Csaba szerkesztői, s mindkét könyv számos elhivatott középkorkutató és -for­dító munkájának köszönhetően). Jelen Walther-összes fordítói, filológiai és szövegkommentáló teljesítménye egyszerre teszi jól hozzáférhetővé a Walther-művet, valamint nyit horizontot a Minnesang, a Lied, a középkori udvari költészet, távlato­sabban pedig a szerelmi líra alakulástörténetének egyik korai eseményére. Hosszú tá­von az is megérthető belőle, hogy az idealizált lovagkori szerelemszemantika ho­gyan alakult át fokozatosan a „költőegyéniségek” mind hangsúlyosabban számba vett történetévé, azaz a szerzőség lassú létrejöttének egyik tág fesztávú eseményévé. Márton László műve implicite ezt a folyamatot is szemügyre veszi, legalábbis su­gallja annak háttérbeli erőteljes jelenlétét. Így tekintve a Walther-összes új ma­gyar kiadása egy irodalomtörténeti hiátus betöltése egyúttal.

Hrapka Tibor borítótervező Czene Márta egyik cím nélküli festményét helyezte a frontborítóra, amelyen egy vélhetőleg kortárs meztelen nő- és férfialak úgy néz el egymás mellett, hogy a szemlélő összetartozónak sejti őket. Tekintetükből ez ugyan nem evidens (elnéznek egymás mellett), akár különválaszthatók is vol­nának. Némi műviség, kirakatbábuság vagy éppen rekonstrukciós-múzeumi jelleg szin­tén érződik rajtuk. Anélkül, hogy mindebből messzemenő következtetéseket von­nék le, arra utalnék röviden, hogy e kettősség, modern jelleg és „megcsináltság” („versemben szép vagy és ez elég nekem”) e Walther-fordítás ajánlata a kortárs olvasó számára úgy, hogy Walther mindvégig jól követhető módon a modernség előttről beszél hozzánk. Múlt és jelen közti távolság nem számolódik fel, ugyanakkor a kötet Waltherja (Waltherjei) nem elzárt múzeumi darabként, nem pusz­tán a múlt hangjaként szólalnak meg, hanem az irodalomtörténet olyan valóságaként, amely eleven módon hangzik bele a jelen olvasásába.

Walther von der Vogelweide összes versei; Ford. Márton László, Kalligram, 2017.

(Megjelent az Alföld 2019. márciusi számában.)

Borítókép forrása: az író portréja a Codex Manessében (Wikipedia).