Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - A lelkesedés alkalmai
89402
post-template-default,single,single-post,postid-89402,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

A lelkesedés alkalmai

Alföld-díjasok estje. Hansági Ágnessel, Valastyán Tamással és Vörös Istvánnal Fodor Péter beszélget

Fodor Péter: Nagy büszkeség, hogy idén is három kitűnő és a lappal régóta szoros munkatársi kapcsolatban álló szerzőnknek mondhatunk köszönetet az Alföld-díjjal. Beszélgetésünk a Debreceni Irodalmi Napok programsorozatának része, így adó­dik indulásképpen, hogy arra kérjelek Benneteket, a kultusz témájához szóljatok hozzá.

Hansági Ágnes: A délutáni kerekasztal-beszélgetés során Kukorelly Endre azt mondta, hogy mindig kell valamiféle lelkesedés, elkötelezettség aziránt az életmű iránt, amelyhez kultikus módon tudunk viszonyulni. Én ezt a viszonyt hajlamos va­gyok szeretetnek nevezni, vannak szerzők, akiket szeretünk olvasni, sőt olyanok is vannak, akiket sokan szeretnek olvasni. De nem vagyok abban biztos, hogy maga az olvasás, az a tény, hogy egy könyv, egy irodalmi alkotás akár évszázadokon át „talál” magának olvasókat az újabb és újabb generációkban, önmagában elegendő a kultuszhoz. Attól, hogy például máig olvasgatjuk Vörösmarty verseit, még nincsen Vörösmarty-kultusz, és hogy a saját témámnál maradjak, az utóbbi évtizednek az az örvendetes fejleménye, hogy egyre többen fordulnak ismét Jókai műveihez, egyre több embert lehet megmozgatni egy-egy Jókaihoz kapcsolódó irodalmi eseménnyel, hogy egyre gyakrabban foglalkozik vele a média, megint csak nem a kul­­tusszal áll összefüggésben. Attól, hogy egy szerző valamiért sokak számára ér­de­kes, még nem alakul ki a kultusza. Margócsy István előadásában az irodalmi kul­­tusz ápolásában a lokalitás szerepét hangsúlyozta. Jókai-kutatóként évről évre meg­fordulok Balatonfüreden. A város, a fürediek példaszerűen ápolják a Jókai-kultuszt, és ez a turistaként, látogatóként a városba érkezőket is magával ragadja. Úgy is fogalmazhatnék, hogy beszippantja őket a kultusz, részesei akarnak lenni. Szeretnék bejárni például azokat a helyeket, ahol az író és a felesége is megfordultak, és ha visszatérnek a városba, akkor ezeket a sétákat, majdhogynem ri­tu­á­lé­szerűen megismétlik. Nagyon elgondolkodtató, hogy Füred ma sokak számára egyet jelent Jókaival és megfordítva, ha Jókai, akkor Füred. Pedig „életvitel­szer­ű­en”, vagyis háztulajdonosként ennek a nagyon hosszú életpályának valójában csak két évtizede kötődik ide: 1867-ben vásárolta meg a tihanyi apáttól azt a telket, amelyen a ma múzeumként szolgáló, Jókai által építtetett villa áll, és Laborfalvi Róza 1886-ban bekövetkezett halála után néhány évvel el is adta. Vagyis nagyon is in­dokoltnak tűnik a Margócsy István által felvetett probléma. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy lokalitás nélkül nincs kultusz. Mi a lokalitás szerepe a kultuszképződésben? Az a tapasztalatom, hogy a város lakójaként vagy visszatérő vendégként olyanok is nagyra becsülik és fontosnak tartják, mondhatjuk azt is: szeretik az írót, akik egyébként nem feltétlenül forgatják rendszeresen a műveit. Sőt, az is lehet, hogy az iskolában olvasták utoljára. Vagy a mai diákok egy részére gondolva, nyilván az a realitás, hogy ott sem. Viszont: tudnak róla egy sor kis, színes tör­ténetet, Jókairól, az emberről, a családjáról, anekdotákat akár, amelyek ezekhez a helyekhez kötődnek. A helyek emlékeztetnek, és ha ezt tudatosan építi egy kö­zösség, emlékezethelyként működnek. Az efféle bevonódottság is a szeretettel függ össze: mivel szeretik a városukat, a várost, becsülik annak a személyiségnek az emlékét, aki a település hírét öregbítette. A saját városom, a saját kedves utcáim, fáim, épületeim azok, amelyek a magyar irodalom múltjának egy izgalmas, gran­diózus alakjához kötnek. Jókai világhíre visszavetül a városra, és ebben osztozni tudunk, jelen tudunk lenni, mert adott számunkra a helyek közössége, hi­szen mi, mai emberek is ugyanazokat a tereket járjuk be. Ez a teljes fizikai valóságunkban való jelenlét, a tapasztalás, az az élmény, hogy kinézhetek Jókai dolgozó­sz­obájából a tóra, átélhetővé tesz számunkra valamit, aminél nem voltunk jelen. A hely az emlékezés révén összeköti a jelenünket és a múltat, a régi történeteket pe­dig az emlékezetünkben tartja. Emlékeztet rá, hogy van mire büszkének lennünk, hogy van „dicső”, de inkább úgy fogalmaznék: szerethető, közös múltunk, amitől mi is jobb embernek érezhetjük magunkat. Az irodalmi kultusznak ez talán ma fontosabb funkciója, mint az, amelyik a művekre irányítja a figyelmünket. Szóval a kul­tusz számomra nem annyira a művekről, mint inkább az emlékezetről és az em­­lékezés helyeiről, tárgyairól szól, a szerethető múltról, amely egy helyi közösség pozitív identitásának az alapja. Az irodalmi kultusz gyakran inkább eltereli a mű­vekről a figyelmet, hiszen a kultuszt a mindenkori jelen embere csinálja, ráadásul közösségi tevékenységek, társas megmozdulások és összejövetelek révén ma­rad fenn, míg az olvasás magányos, elszigetelő tevékenység. Az irodalmi kultuszban ezért is lehet a lokalitásnak meghatározó szerepe, mert helyi közösségeket ké­pes létrehozni, olyan kötődést egy helyhez, amely egyúttal közösséget is teremt. Rá­adásul értékalapú közösséget, amely megemel, és elemel a mindennapok ne­hézségeitől.

Vörös István: Egyes nemzedéktársaimtól gyakran hallom, hogy ők már mindent tud­nak, mindent olvastak, már nem lelkesíti őket az irodalom – én velük ellentétben a mai napig tudok lelkesedni az irodalomért és a kultúráért, művekért, régiekért és újakért. S a lelkesedésnek az egyik formája esetemben, hogy irodalmat tanítok, a másik, hogy fordítok. Van a fordító lelkesedése, s ráadásul azoké, akiknek az iro­dalmából, pl. én a csehből, fordítunk. Az Áfra János laudációjában említett Pre­mia Bohemica-díj annak volt köszönhető, hogy Vladimír Holant fordítottam. A csehek olyan kultuszt alakítottak ki körülötte, hogy ő nagyon nehezen fordítható. Meg­történt, hogy Csehországban egy kocsmában kiderült rólam, hogy Holant fordítok, s a csehek kézről kézre adtak, hogy „ő fordította Vladimír Holant” – és végül már azt is megpróbáltam letagadni, hogy egyáltalán létezett Vladimír Holan, csakhogy szabaduljak, de nem lehetett, mert a kocsmában lévők tudták, hogy ki volt ő. Ami azért érdekes, mert őt ugyanakkor a csehek nehezen érthető költőnek tartják. Egy­szer egy magyar költővel vitába keveredtem, ő azt állította, hogy Holan nem ne­héz költő. Tulajdonképpen én sem tartom nagyon nehéznek, de attól tartok, ez ab­ból is következhet, hogy fordítás közben valamit nem vettünk észre, s talán épp azt, amitől olyan nehéznek tartják a csehek.

Idehaza sokat lehet hallani, hogy a magyar nyelv gyönyörű, de a csehek még nálunk is többre tartják a saját nyelvüket, azt a nyelvet, ami egyébként magyar fülnek hátborzongató, különösen ha énekelnek rajta. Úgy lehet lemérni, hogy a cseh szakos hallgatók már kezdenek belejönni a nyelvbe, ha beszéd közben nem röhögik el magukat. Szerintem is gyönyörű nyelv a cseh, de az akusztikája meglehetősen különbözik a magyartól, noha prozódiai nyersanyagában tökéletesen azonos a ket­tő. Mindegyikben vannak hosszú és rövid magánhangzók, lehet hosszú és rö­vid szótagokat képezni, és így ritmust időmértékkel előállítani.

Van tehát egyféle furcsa kultusz a cseh nyelv körül és a cseh nyelvbe nagyon erő­sen belepörgő szerzők körül – ezért van Holannak is jelentős kultusza mind a mai napig. Nem kizárt, hogy ennek a kultusznak a melléktermékeként kaptam én a cseh díjat.

Valastyán Tamás: Nincs egymás nélkül kultusz és kultúra. Martin Heidegger, akit na­gyon nehéz ma emlegetni, de én affirmatívan tudom őt szóba hozni mindenféle döb­benetes dolgai ellenére is, azt mondja, hogy bármit teszünk, bármit mondunk és bármit írunk, a hagyományban maradunk. Úgy véli, hogy a hagyományhoz ak­kor vagyunk képesek innovatívan viszonyulni, ha a már-megtörténtben nem terve­ink irányát látjuk viszont, hanem a szabadság lehetőségének mintázatát gondoljuk el. Engem Borbély Szilárd életművét értelmezve érdekelt nagyon, hogy milyen kü­lönböző módon lehet viszonyulni a kultúrához és a kultuszhoz, illetve e kettő kapcsolatához, amely szövevény képezi voltaképpen a hagyomány szövetét. S persze ellentmondásos viszonyok fedezhetők itt fel. Márkus György, aki a kultúra fogalmának filozófiai és hermeneutikai tisztázásáért nagyon sokat tett, azt írja egy he­lyen, hogy ha a kultusztól a kultúra felé mozdulunk el, akkor az egyértelmű fejlődéstörténet. A kultúra révén az egyén a benne rejlő adottságait gazdagon és sok­szí­nűen bontakoztathatja ki. Vele szemben pl. Jacob Taubes, aki szerintem a kultú­ra hermeneutikájával foglalkozó európai filozófusok Márkus melletti másik megha­tá­rozó alakja, pontosan az ellenkezőjét mondja: ha a kultusztól a kultúra felé fordulunk, akkor az hanyatlástörténet, de nem is akármilyen, hanem radikális hanyatlástörténet. Az egyén ezáltal éppen azt veszíti el, ami igazán emberré teheti: az is­teni realitás megtapasztalásának lehetőségét. Vélekedése szerint már az etika is ha­nyat­lástörténet. Szilárdnak már az első kötete, az Adatok azt a kérdést teszi fel, mi­képp lehet a konvencióhoz invenciózusan viszonyulni, ha tetszik, felforgatni s elevenné tenni. De nem túlzás állítani, hogy minden kötetével tudta ezt a fölfordítást, ele­venné tételt hozni – engem ez nyűgöz le őt olvasva. Egyébként Margócsy István Pe­tőfi-könyvét is ezért szerette Szilárd, Az inverz Petőfi címmel írt róla remek kritikát.

Fodor Péter: Szerkesztőtársam, Herczeg Ákos Valastyán Tamás Alföld-díjához írott lau­dációjában használta a kétirányú olvasás fogalmát, amellyel ő „az ént folyton új­rarendező eseményként leírható” befogadási folyamatra utalt, de ezt a terminust egy kicsit áthangolva a múlt és a jelen kölcsönös hermeneutikai viszonyát is érthetjük alatta, mely mindhármótok munkásságának afféle alapvetése. A jelen és a múlt közötti olyan közvetítés, mely nem abban érdekelt, hogy a kettő közötti kü­lönbségek eltűnjenek (tehát nem azt állítva, hogy a múlt, pl. a görögök már mindent tudtak, amire a jelen egyáltalán rákérdezni próbál), kitüntetett eleme írásaitoknak.

Valastyán Tamás: Amit a görögökről mondasz, az sajátos tapasztalatként fogalmazódik meg a filozófiában. A tudás és az olvasás történeti jellege, mi több, a belőlük s általuk leszűrhető gondolatiság eseményszerűsége a jelen világunk kulturális tudatának felszabadító felismerése. Hogy nincsenek lezárt vagy az aranykor végtelen messzeségébe távolított horizontok, hanem olyan mindig változó s megváltoztatható terek vannak, amelyekbe bármikor belépve kezdeményező erővel léphet fel az ember, ez óriási dolog. Ugyanakkor már Friedrich Schiller is azt kérdezte, hogy ha van lehetőségünk faggatni pl. a görögök régi világát (mondjuk a mű­alko­tá­saikat értelmezve), akkor miért van az, hogy még mindig barbárok vagyunk? Per­sze, Schiller erősen fogalmaz, s a jelen diszpozícióját talán a kelleténél lefokozottabban kezeli a múlthoz képest, de a problémát, a kérdésedben érintett közvetítés érzékeny mivoltát jól érzékelteti. Engem tanárként állandóan foglalkoztat az, hogy miként lehet a mai és a mindenkori egyetemi hallgatókhoz közel vinni filozófiai szövegeket. Ez egy nagy és nehéz ügy. Olvastatni a diákokat, s aztán beszélgetni a szövegekről. Ezzel együtt is azt kell mondjam, hogy pl. Platón A lakomáját kivétel nélkül mindenki szereti. Ez döbbenetes és nagyon jó tapasztalat, látni, hogy a hallgatók élményszerűen képesek a szöveget megtapasztalni. Mi lehet en­nek az oka? Hogyan képes Platón bizonyos problémákat, pl. a vágyakozást, a ben­ne rejlő hiánymozzanatot, egyszersmind teljességre való irányulást közel hozni a ma olvasójához? Az örökérvényűség? De akkor mi a helyzet a kétirányúsággal, a múlt és a jelen közötti horizontelválasztással? Mert éppen hogy ez a különbség táp­lálja a felismeréssel járó örömöt, a reflexió örömét, ahogy Immanuel Kant írta. Az a különbség, amely persze képes identikus mozgásokat is felvenni önmagába. Az biztos, hogy az élményszerűség nagyon fontos; az érzéki érintettségnek és va­la­miféle intellektuális újraalkotásnak a feszültségében tartani az olvasás eseményét – ez a legizgalmasabb számomra. És ez a probléma vált a koraromantika idején szak­­filozófiai és szakfilológiai témává, s hasonlót látok Borbély Szilárd élet­mű­vé­ben is úgy a versalkotási módját vizsgálva, mint szövegértelmezéseit olvasva. A ré­gi literatúra kutatójaként nagyon is figyelte kortársait, Hungarikum-e a líra? című kö­tetében hihetetlenül eleven és intenzív olvasástapasztalatokat lehet megélni.

Hansági Ágnes: A „kétirányú olvasás” jelentőségét, értelmét egy példán tudnám a leg­inkább megvilágítani: Jókai és Esterházy között rengeteg korrespondenciát le­het találni. Esterházy nagyon alaposan ismerte a korábbi korszakok szövegeit. Lát­ha­tóan nagyon tudatosan vett át és írt át, sajátított át különféle „elemeket”, retorikai eljárásokat, történetmorzsákat, fordulatokat, amelyeket megtanult beépíteni sa­ját írásaiba. Az tehát kézenfekvő volt, hogy Jókai-kutatóként Esterházy-olvasásra vál­lalkozzam, a legutóbbi könyvemben is szerepel Esterházyval foglalkozó elemzés. Az is összeköti őket, hogy Jókait is és Esterházyt is mániákusan foglalkoztatta a nyelv, nem általában a nyelv, hanem a magyar nyelv. Nem szeretnék tippelgetni ab­ban az összirodalmi játékban, ki tudott a legjobban egy adott időszakban ma­gyarul, de a saját korában Jókai és Esterházy is bizonyosan joggal pályázhatott volna az elsőségre. Ha arra a kérdésre keresem a választ, mi volt a legfontosabb en­nek a két írónak az irodalomban, akkor egészen biztosan a nyelv. Esterházyt nyilván nem véletlenül fogalakoztatta Jókai nyelve: ő az az íróelőd, aki nem hitte azt, hogy a nyelv egyszerű, kézenfekvő, vagy hogy az irodalmi nyelv átlátszó, vagy hogy eszköz, amit úgy használunk, és arra, amire csak akarunk. Az anyanyelvvel és a magyar irodalommal szembeni végtelen alázat, amely szintén összeköti őket, biz­tosan ezzel is áll összefüggésben. És: miközben két lefordíthatatlan, hiszen a nyelv teljesítőképességét állandóan próbára tévő elbeszélőről van szó, mégis mind a ketten eljutnak a világsikerig. Az, hogy az ember különböző történeti időkhöz kö­tődő, más évszázadban (most már évezredben!) keletkezett szövegkorpuszokat vizsgál, rendkívül izgalmas tevékenység. Jókai szövegei a magyar regény kialakulásának, a modern elbeszélőpróza születésének időszakához kötődnek. Jókait sokan olvassák a saját korában is, és a regény, a novella műfajként már nagyjából olyan, amilyennek a mai olvasó is ismeri. Nagyon izgalmas, hogy a regény vagy no­vella nyelvi, műfaji, tehát kommunikációs szabályai miként alakulnak. Hogy mi­vé lesznek a mai, kortárs prózában, hogyan élnek tovább azok a kezdeményezések, amelyek a Jókai-szövegekben még nóvumként bukkantak fel; vagy például mi a sorsa azoknak a poétikai trükköknek, fordulatoknak, amelyeket a számára re­leváns magyar elődök, például Kisfaludy Károly vagy Vas Gereben írásaiból tanult el, és persze „jókaiasított”, vagyis aktualizált, „modernizált”. Ha az ember jól ismeri Jókai nyelvét, akkor Esterházy bizonyos nyelvjátékaiban egyértelműen rá lehet is­merni olyan pontokra, pontosabban azoknak a retorikai és grammatikai szerkezetére, amelyeket Jókai előszeretettel használt, és amelyek lényegében jellemezték, egyedítették, felismerhetővé tették az ő nyelvhasználatát. Ez a nyelvi örökség per­sze sokszor úgy is működik, hogy talán maga a mai szerző sincs tisztában a forrásával, az eredetével, mert az irodalom nyelvéből egyszerűen csak megtanulja, hogy ezt is lehet, és nem feltétlenül tudja konkrét szerzőhöz kötni, mert nem egy szer­zőhöz/műhöz kötődő szövegemlékezet révén sajátította el, memoriterszerűen, ha­nem egyszerűen a használatban, ahogyan mások is használatba vették. Abból, ahogyan ezek a formulák, formák, fordulatok ma élnek és működnek, persze na­gyon sokat lehet tanulni a 19. századi szövegekről is. Mert ezek a különféle transzformációikban továbbélő irodalmiságok nemcsak azt mondják el magukról, hogy az az eljárás, amit a 19. századi előd kitalált, még mindig érdekes valakinek, vagy ma is jól felhasználható, ma is el lehet vele mesélni, mondani valami fontosat. A mai alkalmazások, az hogy milyen kontextusban bukkannak ezek fel, és milyen irá­nyokban engedik magukat átalakítani, a forráskontextusról és a transzformált eredetijéről is meg tudnak mutatni olyan részleteket, amelyekre korábban nem feltétlenül figyeltünk fel. Persze néha nehéz elengedni bizonyos szálakat, az ember kényszeresen próbálja őket felgombolyítani. A kétirányú olvasás föltétlenül hasznos, mert általa válik láthatóvá, hogy azok a szerzők, akik egy adott korpusz nyelvén tanulták meg az irodalmat, mit csinálnak ebből; mit enged meg nekik ez a nyelv, hol kell szakítani vele, hol nem enged, mire jó és mire alkalmatlan.

Fodor Péter: Tamás szóba hozta a tanítást, s köztudott, hogy István Lackfi Jánossal összefogva közel másfél évtizede a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen létrehozta, s azóta is oktatja a kreatív írás tantervi modult. István, Te költőként-íróként mit ta­nultál az elmúlt években ebből a munkából?

Vörös István: Nem könnyű erre válaszolnom, mert rengeteget tanultam természete­sen, de amit megtanul az ember, beépül, azt nem föltétlenül tudja már később fölidézni. Abban mindig megerősít ez a tevékenység, hogy egyáltalán nem szégyen az irodalommal mint szakmával foglalkozni; nem szégyen ezt a szakmát tudni. Pe­tő­finek elhitték, hogy a természet vadvirága, de valójában ő is csak viccelt. Ám két­ségtelen, hogy a romantika óta állandóan megjelenik ez a probléma, hogy nem irodalmi irodalmat kell írni, hanem életest, de hát ki tudja ezt a kettőt szétszálazni?! És abban sem föltétlenül van az olvasók között egyetértés, hogy mi az életes. Mert valakinek az az élet, hogy a kocsmában ül, másnak meg az, hogy a könyvtárban. S nyilván mindenkinek azt kell csinálni, ami az ő élete.

Azt is megtanultam, hogy mindenki tehetséges, ha nem is íróként, de valamiben – a homo sapiens az homo talentiensis is. Megtévesztő ugyanakkor, hogy a nyelvet mindenki magas fokon bírja, vagyis az írás művészetéhez szükséges nyelv technikáját olyan magas szinten birtokolja – mintha mindenki tudna úgy zongoráz­ni, hogy azért le tudja játszani Beethoventől a Hammerklavier szonátát, csak legföljebb nem olyan szépen, mint a legjobbak. Nem árt tudatosítani, hogy ha anyanyelvi szinten bírunk egy nyelvet, az nem jelenti azt, hogy azon a nyelven képesek vagyunk rögtön szépirodalmat is alkotni. Amikor a kreatív írást tanuló hallgatók feladatot kapnak, lehet az akár elsőre furának ható is, olyannyira meg tudnak tál­tosodni, hogy egyszerűen csak nézek. A húsz diákból legalább öt mindig elképesztően jó szöveget rak össze. Vagy tíz éve, amikor még sokféle szakról jártak hal­lgatók az íráskurzusomra, az év eleji névsorolvasáskor az egyik latin szakostól megkérdeztem, tudja-e, hogy a Micimackót egy magyar ember, nevezetesen Lé­nárd Sándor fordította latinra, s a hallgató nemhogy tudta ezt, de arról is értesülve volt, hogy a Harry Potter már ógörögre is le van fordítva. Ezen föllelkesedve azt ta­láltuk ki, hogy válasszanak klasszikus görög szerzőket, s az ő nevükben írjanak kri­tikát vagy a Milne- vagy a Rowling-regényről. Frenetikus szövegek jöttek létre, saj­nálom, hogy nem volt energiám összegyűjteni őket. Ha ezekből nem is jelentettünk meg, de azért az évek során a szemináriumaimra készült szövegek közül már számos átjutott irodalmi lapok szerkesztőségi rostáján, és napvilágot látott.

Meggyőződésem, hogy nincs igazuk azoknak, akik szerint az írást nem lehet ta­nítani. Mindent, amit tudunk, azt tanuljuk. A tanításnak az a feladata, hogy segítsen a tanulásban. Senki nem úgy született, hogy tud írni, a mai tanácskozáson so­kat emlegetett Petőfi Sándor sem, neki is sokat kellett tanulnia. Az írás tanítható, de nagyon kell az illetőnek akarni, hogy aztán ebből tényleg legyen valami. S mos­tanában épp azt látom tanárként, nem feltétlenül, vagy nem elsősorban a krea­tív írásra járókkal, hanem egyáltalán a fiatal generációkkal foglalkozva a legnehezebb feladatnak, hogy ezt a belső késztetést valahogyan fölkeltsük bennük.

Alföld-díjasok estje, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2018. november 6.

(A fotókat Szirák Sára készítette.)

(Megjelent az Alföld 2019/3-as számában.)

Alföld Szerkesztőség

szerző: Alföld Szerkesztőség
honlap e-mail
Az Alföld egy Debrecenben megjelenő, 69. évfolyamában járó irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések