Bartók Imre: Majmom, Vergilius
A főleg, ám nem kizárólag regényíróként ismert Bartók Imrétől érdekes műfaji kitekintésként hat a tavaly megjelent Majmom, Vergilius. A Műút-könyvekért felelős Szépmesterségek Alapítvány kiadásában megjelent prózavers egy, főként a haldokló címszereplő szemszögéből íródott hosszú, első ránézésre szinte monológszerű szöveget takar, amelynek folyamatosságát talán az jellemzi a legjobban, hogy nem szerepel benne mondatvégi pont. A szöveg nehéz megközelíthetőségéről árulkodhat az is, hogy az arról szóló Műút-beszélgetésben – amelyről a Litera is tudósított – Bartók megemlít egy olyan, saját későbbi pontosításai okán is viszonylagos gondolatot, hogy ebben a műben nincs Én. Talán merész vállalkozás magával a szerzővel vitába szállni egy recenzió indításaként, viszont mivel számomra éppen egy az említettel ellentétes felismerés – pontosabban ennek a lassú kifutása – a könyv leginkább szembeötlő és legfontosabb tulajdonsága, ezen keresztül szeretném vizsgálni azt a kérdést, hogy Bartóknak honnan nézve van igaza, és honnan nézve nincs. Vagyis hogy mennyire a része és mennyire nem a része az Én a Majmom, Vergiliusnak.
Először is része abban a pillanatban, amint ránézünk a címre. Itt Vergilius azonnal a címadóhoz viszonyítva pozicionálódik, tudniillik az ő majma. Ebből a birtokos szerkezetből következik az Én közvetett jelenléte mint birtoklóé. Mivel Vergilius a könyv szerkezetén belül a fő – és majdnem egyetlen – beszélő hangként jelenik meg, ráadásul ebben a szerepkörben saját majmaként Aeneasra hivatkozik, teljesen logikus következtetés, hogy a könyv majmot birtokló címadójának személye elkerülhetetlenül magát Bartók Imrét jelöli. Ugyanakkor semmi esetre sem áll szándékomban a kijelentésnek ezt a részét valamiféle nagy leleplezésként beállítani. Egyrészt azért nem, mert az említett beszélgetés végén Bartók beszélgetőpartnere, Sipos Balázs egy ehhez nagyon hasonló megállapítást tesz – ő úgy fogalmaz, hogy ha Vergilius majma az Aeneis, akkor Bartók majma a Vergilius, vagyis pontosan azt a birtokos szerkezetet alkalmazza, amelyet a szerző is a címben. Másrészt pedig azért nem, mert ez a pozicionálás – a szerző énjének az ilyen közvetett módon történő felvillanása a címben – hasonló módon mutat a szövegen kívülre, mint például az a tény, hogy a Majmom Vergilius – ugyancsak a szerző könyvön kívüli magyarázata szerint – ott kezdődik, ahol Hermann Broch Vergilius halála című 1945-ös regénye véget ért. Ennek az utolsó mondatával indul, ezt írja tovább, esetleg újra. Vagyis mint eszköz a Bartók által kijelölt címbeli viszony – az Én nyelvi megjelenése ellenére – egyáltalán nem idegen Bartóknak attól az alapvető, és a beszélgetésben ugyancsak hangoztatott törekvésétől, hogy saját könyvén kívülre mutasson. Ugyanakkor ezen a ponton én magam is kénytelen vagyok kimutatni saját szövegemen kívülre, tudniillik a tény, hogy Broch szóban forgó regénye körülbelül 450 oldal, én pedig viszonylag szoros határidőre vagyok kénytelen megírni ezt a recenziót, nem kedvez annak, hogy a két szöveg közötti viszonyt mélyebben vizsgálhassam. Ennek megfelelően nem is erre teszek kísérletet, hanem inkább arra, hogy minél kevesebből – részben a szövegen belülről, részben pedig az Aeneis alapvető keletkezési körülményeiből – kiindulva értsek meg minél többet a Majmom, Vergiliusból, és abból az Énből, amely a szövegen belül megtalálható.
Merthogy az Én a szövegen belül is megtalálható, mégpedig azon a ponton, amely pontra Sipos Balázs is rávilágít, amikor azt állítja, hogy Vergilius majma az Aeneis. A szöveg fő beszélőjének a hangja mellett időnként megjelenik egy-egy rövidebb, érezhetően narratívabb dőlt betűs rész, amelyről elsőre nem is egyértelmű, hogyan kapcsolódik a fő szólamhoz. Az okot hamarosan maga a fő szólam leplezi le, amikor az egyik dőlt betűs szakasz előtt a következőt mondja: „Aeneas például, a majmom, drága tündérem, Aeneas, töpörödött apjával izmos nyakában, szegény Aeneas, mondja maga elé”. Vagyis a dőlt betűs részekben Aeneas beszél, a szöveg vergiliusi világának óriási majma, aki a saját apját – irodalomtörténeti kontextusban alkotóját, vagyis magát a legyengült Vergiliust – viszi izmos nyakában. Ezzel kapcsolatban sokat sejtető a szöveg második bekezdésében felvillantott viszonyrendszer is, amely szerint „mégsem volt túl rajta egészen, sem az időn, sem az ágy meghajolt támláján, amelyre most egy másik, idegen könyék és alkar ereszkedett, egy kar, amelyen nem fodrozódott göröngyökben a háj, […] nem vájták rá hegek titkosírását azoknak a pengéknek az élei, amelyekkel Augustus […] olykor kipróbálta erejét, hogy aztán […] ellenfelei egyként a disznók gödrében végezzék, […] amely egyúttal minden élő sorsa, de nem az én sorsom, […] mindez nem az én utam többé, ami bennem ereszkedik, idegen szerkezet lehet csupán”. Az idézett rész kulcskérdése, hogy vajon az elején egyes szám harmadik személyként megjelenő figura azonos-e a végén egyes szám első személyként működő beszélővel, vagyis magával Vergiliussal. Amennyiben nem, abban az esetben a „másik, idegen könyék és alkar” tulajdonosa, a Vergiliusban ereszkedő „idegen szerkezet” nem más, mint Aeneas, aki a haldokló (szöveg)testet viszi. (Ugyanennek a résznek a sokkal prózaibb magyarázata lehet az az írástechnikai gyakorlat is, amellyel Bartók a neki megfelelő irányba fordította az anyagot indító, már említett Broch-vendégszöveget, ez azonban jelen értelmezés szempontjából mellékes).
A Majmom, Vergilius világában tehát két hang van: a haldokló, talán már magában tudattalanul motyogó Vergiliusé és az őt cipelő Aeneasé. Kettejük viszonyrendszerében pedig akkor is felsejlik az Én, ha a szövegbeli Vergilius mindent megtesz azért, hogy felszámolja azt: úgy beszél folyamatosan ellentmondásokról és ennek nyomán pusztulásról, mintha már csak haldoklása okán is a folyamatos destrukcióra törekedne. „[É]n nem azt cselekszem, amit akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok, a bennem lakozó bűnt, sírja a föld és mérget terem, zokogja a nádas és az északi szél és a hullámok talpa kicsiny öblökben kikötőink bíborszínű éjszakái körül, a természet lázad ellenünk, felkel államunk ellen”. Aeneas egy újabb szólamát megelőzően pedig a következőképpen jelzi annak közeledését: „és Aeneas, iszkol tovább az istenbarma”. A Vergilius-Ént zavarja az Aeneas-Én. Ameddig tehát ketten vannak jelen, addig az Én teljes felszámolása nem lehetséges, hiszen éppen egymáshoz viszonyítva vannak jelen Énekként. Ha arra az egyszerű kérdésre kell válaszolni, hogy Vergilius kellemes dolgokat mond-e, a válasz egyértelmű nem. Ellenben ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy fontos dolgokat mond-e, máris egyértelmű igennel válaszolhatunk. Ebben a sűrű képekkel működő nyelvben ezen gondolatok fontosságát semmi nem magyarázza, azt viszont, hogy miért nem kell – vagy talán nem is lehet – magyarázni ezeket a gondolatokat, nagyjából az egész vergiliusi szövegkorpusz igazolja a maga folyamatos ellentmondásaival.
Ráadásul annak ellenére, hogy érzékeli a jelenlétét, Vergilius nem is Aeneashoz beszél. Kettejük világát végső soron egy harmadik személy, Augustus császár, illetve az ő halála köti össze. Ő Vergilius szólamában már viszonylag korán feltűnik („a rendkívüli férfiúról, Augustusról szólok ismét, akinek gondterhelt ábrázatát üggyel-bajjal láncolta össze sűrű és rövidre nyírt szemöldöke, akinek az értelem sárgás villogása mögött félreérthetetlenül lüktetett a gyűlölet, amely azonban nem szilárdult meg soha, nem dermedt jellemé, lévén kereste méltó ellenfelét és tárgyát, amit a történelem megtagadott tőle”), később pedig még megszólítottá is válik („te, Augustus, […] átvágtál pej lovaddal földjeid terméstől roskatag holdjain, […] a föld mérhetetlen, ám útjai kiválóak, […] és azt az egyszerű szót, te, mostantól úgy mondjuk, császárom”). Ellenben Aeneas csak saját narratív szólamának végén szembesül a császár elkerülhetetlen halálhírével, egyre vészjóslóbb tapasztalatok közepette. Ahogy halad előre a szöveg, úgy válik egyre gördülékenyebbé a két szólam közötti váltás. Ez egy olyan különös megvalósításban történik, amelyben a hangok szerepe mintha felcserélődne: ilyenkor azt látjuk, hogy egy-egy aeneasi közbeékelés után a vergiliusi szövegtest úgy folytatódik, mintha nem is szakították volna félbe, ellenben Aeneas szólama egyre szorosabban kapcsolódik a Vergilius által elmondottakhoz, ezáltal ő maga is egyre nehezebb és megterhelőbb tapasztalatokkal gazdagodik. „[A]hogy haladok előre mindig azt remélem hogy valami történik de sosem történik meg az persze valami mindig történik a keselyűk vígan zörögnek a fej fölött és egyáltalán a látóhatár oly kietlen hogy a szem mielőtt megkérdezik betölti vígan mindenféle teremtményekkel […] változás ó kedves barátom még hogy nincsen változás micsoda keserűség szól a hangodból hiszen ennek az ellenkezője igaz minden változik körülöttünk”. Végül mindkét szólam elkerülhetetlenül szembesül a császár halálával. („A császár halott” – Aeneas / „hárman a szobában immár, erőre kapva jómagam, a halott Augustus, és a jövevény, majmocskám, öklében az egyetlen gondolattal” – Vergilius).
Mindehhez nyilvánvalóan adja magát az a szövegen kívülről érkező információ, hogy az Aeneist Vergilius halála után adták ki, mert ő maga élete során nem volt meggyőződve annak megfelelő minőségéről. Ezt figyelembe véve a Majmom, Vergilius allegorikus, egyúttal látszólagosan cselekmény nélküli prózavers-világa mögött az elbeszélések másik alapvető alkotóeleme, a fabula mégiscsak felbukkan egy olyan minimál-kivitelezésben, amelynek a vége – a teljes szöveg céljához hűen – önmagán kívülre mutat. Vagyis arra a pillanatra, amikor az Aeneis leválik a szerzőjéről. A szerző a haldoklása közben folyamatosan cipeli a kiadatlan mű terhét, vagy ahogyan azt Bartók allegorikus világában érzékeli, a kiadatlan mű terhe cipeli őt. Ő azonban kitartóan hisz saját destrukciójában, végül pedig éppen ez a destrukció az, amely a halálon túl is győzedelmeskedik, egyúttal kíván eltörölni mindenfajta Én-igényt. Végül mégis hármasban marad Aeneasszal és a halott Augustus császárral. Az, hogy ennek a gesztusnak köszönhetően a Majmom, Vergilius mint elkészült szöveganyag mindenképpen egy dekonstruktív alkotásnak tekinthető, jelen esetben mellékes. Ami a fontos, az éppen az a tapasztalat, amely az Ének harcában, végül – talán – közös bukásában rejlik.
Bartók Imre: Majmom, Vergilius, Műút, 2020.
(Borítókép: KULTer.hu)
Hozzászólások