Deák Botond verse

Kijelentkezés

Menj innen, nincs itt számodra semmi,
vissza se gyere! dD. többedmagával van
az intézetben, mindannyian a kijelentkezés,
kivonulás utáni, gyatra állapotban; néha körbekerékpározza
a környéket, megáll, mindig tudja, hol van, csak
végignéz az úton, olyan, mint egy ember arca,
egy kibaszott ronda arc, kóstolgatja az utakat,
az utak szakértője lesz, ez az út biztos körbemegy
az egész földön, lefekszik a betonra, egy nőre gondol,
egy nő válla minden misztérium határvidéke,
nyaka pedig egy csatamező, a lélek és a fej
között, határvonal, gyönyörű, keskeny, kecses
nyak, érintetlen, hamvas bőr, kimondhatatlan,
semmi félreértés, semmi ködösítés, visszaül a kerékpárra,
hova mész dD.?, kérdezte az ápolónő, mikor indult; akárhova,
akárminek, és mindenkinek jó napot kívánok!, rendben, dD.,
csak el ne tévedjen a sok köszöngetés közben!, igenis,
Irénke!, és fejére mutat, itt, ebben van a környék térképe,
mosolyognak, na, eredjen, dD., épp most ered, hiszen
ezt mondta az Irén, elhajtott egy kisfiú mellett, ismerős,
ismerősnek tűnik az arcán látható mohó kíváncsiság, ami
ugyanaz, mint a dD.-ről készült gyerekkori fényképeken,
dD, aki nagyon kíváncsian keni szét az arcán
a paradicsomos káposztát, napraforgómezők, hidak, templom,
parasztemberek, lovas szekerek, a temetőbe behajt
a kerékpárjával, nézi a sírokat, az egyik sírkőbe ezt
vésték be: „Ki hívőként távozott el, a mennyben lakik”, hoppá,
ezen azért elgondolkozik, eszébe jut a vak ember, aki, mintegy
önmagától kérdezte; érdemes volt?, azért a lányért érdemes
volt megvakulnom?, azt mondom, igen – mondja magának;
addig hánykolódtam csak, mint csónak a viharban, most már
legalább szánnak is, akár az eltévedt gyermeket, pedig azt
tudom, hogy hol vagyok, azt aztán tudom!; röhögni kezd,
nyelve is kilátszik a fogatlan pofájából, dD.-nek eszébe jut,
hogy ez a vak ember tud valamit, Ő legalább tudta, hol van!;
hát akkor, viszlát!; viszlát!; mondja kuncogva az öreg; bár én
akkor se fogok látni!, és röhög tovább, mint a ló, dD. mások
életét megértően nézi, de a magányát titkolja, még maga
előtt is, hogy itt mik vannak, és hogy kell vigyázni!, néz
körbe a sáros, szikesedett földön, az élet sokkal több, mint
egy marék pénz, bárcsak magammal hozhattam volna a vak
embert, mert csodálatos az élet minden pillanata, a levegővétel,
a nap melege, az esőzaj, az eső, a hó íze, mind-mind
egy tiszta zenei hang, a patak csobogása,
egy kéz érintése, s annak viszonzása.

(Megjelent az Alföld 2021/6-os számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Nagy Hajnal Csilla munkája.)

Hozzászólások