Márton Evelin: Farkashab
Az írás a kolozsvári BBTE Bölcsészkarának kritikaíró műhelyében készült (irányító tanár: Balázs Imre József), a műhely és az Alföld Online régebb óta tartó együttműködésének köszönhetően.
„Ha újjászületek, ismét indián leszek, tuareg, Kafar, kétvízközi, esendő, gyarló, akárcsak most” – mondja a Farkashab elbeszélője a regény utolsó mondatában. Hogyan lehet megőrizni az indiánlét szabadságát a rendszerváltás utáni világ zavarában? Mit jelent egyáltalán indiánnak, tuaregnek, kirgiz teknősnek, nőnek, kamasznak és felnőttnek lenni a Falu vagy a város vonzásában? Miképpen lehet megragadni a múltat, az emlékeket, hogyan válnak ezek elhelyezhetővé az elbeszélés énidejében? Márton Evelin negyedik regénye alcíme szerint archív napló, énregény, olyan, a kortárs autofikciós irodalom áramába igazodó mű, melyben egy felnövéstörténet villanásai között barangolva nyilatkozik a szerző időről és önkiteljesedésről, belső szabadságról és világok ütközéséről.
A határon levés tapasztalatában ragadható meg a regény alapélménye, az elbeszélő identitáskereső aktusaiban visszatérő elem a két végpont, a Falu és város szembeállítása, a két szféra a hős életében elválasztottság („WPvel, aki folyton nyaggat, hogy hozzam el a Faluba. Minél inkább kéri, annál nagyobbra nő bennem az ellenkezés”), a kettő közötti ingamozgás, menekülés egyikből a másikba. Az énmegismerés folyamatában a gyermek és kamasz hős mindkét helyszínt ugyanolyan meghatározónak tekinti, mintha két életet élne folyamatosan, ez pedig örökös kívülállást eredményez, részleges otthontalanságot, hiszen egyik világnak sem válik abszolút részévé, a permanencia hiánya lesz legelemibb létélménye. A főhős ugyanakkor a „Kafar-örökséggel”, tehát a Falu farkasvadságával és szabadságával látszik inkább azonosulni: a regény felborult kronológiájában a Falu képe indítja és zárja az elbeszélést.
A szabadság kérdése (az indiánság mint öndefiníció megőrzése) inkább egyfajta belső függetlenedést feltételez, az elutasított normarendszerbe való integrálódás megtagadását, saját szabályok kialakítását és a hozzájuk való igazodást. A főhős fullasztónak érzékeli az intézményes oktatás merevségét, az anyja által erőltetett viselkedésminták betartását, öntörvényűen alakítja saját életét és kapcsolati hálóját, lázadás ütközik ki szerelmi kapcsolataiban, drogfogyasztásában, környezetével szembeni engedetlenségében. Mindehhez keretet képez egyrészt maga a családi háttér, a kétvízközi és Kafar-jelleg éles ütközése, melynek következményeitől képtelen szabadulni, másrészt felfogható a rendszerváltást megélő ifjú nemzedék útkereséseként, kilátástalanságaként a megváltozott támaszkodási pontokkal berendezkedő új világban. Az elbeszélő valóságérzékelését a korporális tapasztalatok határozzák meg, élményeit is főként a testiség médiumán keresztül beszéli el, legyen szó szerelmi viszonyairól, a nőiség megéléséről vagy a tudatmódosító szerek alkalmazásáról; érzelmeire nem, vagy csak redukált módon reflektál.
A szövegstruktúra mintha magának az emlékezésnek a mechanizmusait igyekezne rekonstruálni azáltal, hogy folyamatosan visszatérve, újabb részletekkel bővítve hívja elő a múlt eseményeit, tisztázza az előző fejezetekben homályba vesző vagy elhallgatott történetszálakat, karaktersorsokat, új rétegekkel mélyíti tovább az elbeszélés szerkezetét: a visszaidézés asszociatív, véletlenszerű jellegét érzékeltetve ragad ki és helyez fókuszba egy-egy történetet, alakot, benyomást, a teljes képet ezekből a mozaikszerű darabkákból lehet kirakni. Az én számára maguk a feljegyzések, a már gyerekkortól vezetett napló lapjai biztosítanak egyedüli tájékozódási pontot a múlt rekonstruálására, ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy az olvasottak, amelyek a történtekről való beszédben referenciális értékkel bírnak („[…] a naplóbejegyzések hasznosak, mert később, a valamikorban segít felidézni az emlékeket, és azt is, milyenek voltunk a bejegyzés pillanatában, és mérlegelhetünk, hogy ahhoz képest hol tartunk. Mintha tükörbe néznél, vagy annál is rosszabb”), mennyire tekinthetők megbízhatónak az utólagos belejavítások tényének ismeretében: a későbbi emendálások, átgondolások, a már megírt szövegre való reflektálás („Szégyellni kellene, de nem szégyellem, csak itt-ott belejavítok a saját szövegembe.”) a regény egyik tétjévé emelik annak kérdését, hogy a múlt hogyan képződhet meg az egyén tudatában, milyen módon lehet visszanyúlni hozzá.
Az emlékezés aktusa magyarázza a klasszikus naplóformát megbontó prózaeljárások alkalmazását, a műfajra jellemző linearitás és következetesség megbontását, egy sajátos belső logika szerint működő kronológia felállítását: három évtized eseményei váltogatják egymást a regényben a 80-as évek forradalom előtti feszültségétől a rendszerváltást követő kaotikus időszakon át egészen a 2000-es évek jelenéig, a Falutól a városig ‒ az elbeszélés folyamatosan oszcillál a különböző idő- és térsíkok között. Mindez a narratív perspektívák egymásra csúszását eredményezi: hol az elbeszélés jelenének gyerek- vagy kamaszszereplője (80-as, 90-es évek) szólal meg, hol az őt olvasó felnőtt szemszöge jut érvényre, sok esetben eldönthetetlen, hogy mikor következik be az átfordulás az egyes nézőpontok között (akár ugyanazon bekezdésen belül is bekövetkezhet a hirtelen váltás), a különböző perspektívák egymást értelmezik és egészítik ki, vagy vetítenek előre eseményeket, akár explicit módon a szövegben („Arról még nem tudok, hogy Paradis úr 1993 végén el fog tűnni, és hosszú évekig nem látom, de a küldeményei még éveken keresztül érkeznek, és megtalálnak, bárhol is legyek”), akár lábjegyzetek formájában. A hivatkozások használata sok esetben indokolt, magyarázzák, elhelyezik a szövegvilágon belül az adott kifejezést/karaktert/emlékfoszlányt, máskor viszont inkább hatnak feleslegesnek, vagy állnak ellen a jelentéskeresési kísérletnek, anélkül, hogy többlettel szolgálnak a megértésben. Az időbeli tájékozódást egyrészt az évszámokra tagolódó fejezetek, másrészt a három szinopszist tartalmazó szövegrész hivatott megkönnyíteni (Indián a Kétvízközből, Vadászfolyosó, Tűzmacskák, fácánok, cudar idők, Alois), a bennük felvázolt eseményekről való beszámolót egészítik ki, árnyalják, az ott elhallgatott vagy csak részlegesen említett mozzanatokat bontják ki és magyarázzák a kisebb szövegegységek. Ezt az összefonódó szerkezetet erősíti a címek motivikus összekapcsoltsága, leginkább szembetűnően magának az indián fogalomnak a visszatérő használata.
A Farkashabban kulcskérdéssé válik az idő, vagy helyesebben annak felbontása, a rajta kívül kerülés, az örökös határon levés a Falu zabolázatlansága és a város korlátai (vagy a kettő felcserélhetősége), idegenség és otthon, szabályszegés és konformizmus, testiség és jelentéskeresés, gyerekkor és felnőttkor között. Márton Evelin regénye az örökös kívülállásban megtapasztalt szabadságról, a beszélő egész életét átszövő indiánlét feloldozó hatalmáról vall, a mások normalitásától való elszakadás hatalmáról, a saját út vállalásáról, mindennek hátterében pedig ott húzódik egy felnövéstörténet drámaisága, valamint maga az állandóságot vesztett, társadalmi változásoktól terhes kor, melyben mindez megvalósul.
Márton Evelin: Farkashab, Lector, Marosvásárhely, 2022.
Hozzászólások