Kuba egyébként sok szempontból időutazás volt számunkra, a harminc évvel ezelőtti magyarországi, illetve romániai mindennapok számtalan olyan jellegzetességét idézte meg, amit azóta persze elfelejtett az ember, de akkor azonnal beugrott. Mást ne mondjak, az útlevélben tárolt félbetépett vízum állandóan ott volt a gatyám zsebében, mert bár csak akkor lett volna rá szükségünk, ha magunk kerestünk volna szállást – akkor minden esetben be kellett volna jelentkezni –, ám előírás szerint mindig nálad kell legyen.
Kint, a reptéri csarnok előtt, nekünk párásnak tűnő 25-26 fokos meleg fogadott, enyhe szélben lengedező pálmák, sós tengerillat. Helyi idő szerint délután három óra volt, és még további két óra buszozás állt előttünk, Varaderóból Havannába. Állt ott vagy tíz egyforma márkájú, egyformán élénk színű, hip-hoposra festett, óriási kínai Yutong busz.
Ezek kizárólag a turistaforgalmat bonyolítják: társasutazások résztvevőit, szervezett csoportokat furikáznak fel-alá az 1250 km hosszú, de csak 35-150 km széles szigeten. A többi busz ezekhez képest özönvíz előtti. Márkájukat képtelen voltam megállapítani – csak néhány régi Ikaruszt ismertem fel. A legtöbb esetben már csak azért sem volt lehetséges pontosabb meghatározás, mert a kubaiak az összes keleti gépjárműről gondosan eltávolították a márkajelzést.
A városok közötti közlekedés a régi buszok mellett teherautókra szerelt, emberszállításra alkalmassá tett kisebb-nagyobb dobozokban folyik. Ennek a viszonylag kisebb emberszállító teherkocsinak még kényelmes hágcsót is szereltek a hátára a be-és kiszálláshoz, de falun megteszi egy-egy rövid létra is. A falusi, főleg mezőgazdasági munkásokat szállító teherautókon ponyva sincs, ott áll 100 ember a platón – egyedül a mellvéd magasabb, nehogy kiessenek tök fáradtan, italosan.
Na, de ez itt alul már egy minden kényelemmel felszerelt valódi óriás!
Vasútközlekedés alig van, a pálya és az összes berendezés reménytelenül elavult, a forradalmárok szartak a vasútra. Egyetlenegy vonatnak tűnő járművet sikerült lefényképeznem, azt is csak azért, mert olyan hanggal jött mint valami repülőgép.
A Szovjet Birodalom összeomlása súlyos válságba taszította Kubát. Ekkor, a 90-es évek elején vezették be a jegyrendszert, ami mind a mai napig fennáll, noha például az élelmiszerek egy része és több más termék jegy nélkül is kapható (a jegyrendszer most az anyákat és gyermekeiket részesíti előnyben, ami azt jelenti, hogy a nyugdíjasok egy része, különösen a városban élő kisnyugdíjasok köre, éhezni kényszerül). Ugyanakkor átmenetileg enyhült az US-embargó, Kubában dollárkorszak köszöntött be. Hirtelen lehetett dollárt váltani, dollárral fizetni, lehetett bankban dollárszámlát vezetni stb. Ennek 1996-ban lett vége, a Helms-Burton Act nevű törvénymódosítással: a dollár éppolyan hirtelen tűnt el szem elől, mint ahogy jött. Ma nem váltja be a bank CUC-ra (magyarul kukk).
A turisták általánosan használt fizetőeszköze azonban a kukk, a konvertibilis peso. Ez a pénznem csak virtuálisan létezik. Illetve bent az országban valóságosan is forog, bankjegyek és érmék formájában, dolláron kívül bármilyen konvertibilis valutából váltható. De Kubán kívül semmi értéke nincs, legfeljebb szuvenírnek jó. Bevezetése a lakossági pénzforgalom és a turisták pénzforgalmának lehetőleg minél teljesebb szétválasztását szolgálja.
Valamiféle viszony mégis fennáll közöttük, hiszen a turista például borravalót csak kukkban tud adni. A kukkot a lakosok 1:24 arányban váltják be kupra, kubai pesóra. Minden kubai, aki bármi kapcsolatba kerül az idegenforgalommal, szorgalmasan gyűjtögeti a kukkot. Ha mást nem tud, szöcskét hajtogat pálmalevélből, kosarat fon.
Vagy pedig nyerget dob a bivalyára, tehenére, és ráülteti a turisták gyerekeit, illetve a részeg kanadait, aki azt hitte, hogy a tehén majd rodeózni kezd alatta, és amikor az állatnak arcizma se rándult, csalódottan káromkodva lekászálódott róla. Csak azután mertem fényképezni, mert különben rajtam töltötte volna ki a dühét.
Víz van, de szegény kubai fejeknek ennek ellenére sem nagyon megy a mezőgazdaság, érthetetlen. Persze ipar sincs, egyedül a gyógyszergyártásuk fejlettebb. Bányászni (nikkelt) a kínaiak bányásznak helyettük. Akik totálisan leszarják a környezeti károkat. Akkor már könnyebb őslakost játszani! Amit az egyetemi hallgatók annyira dilettánsan csináltak, hogy a csoportok dőltek a nevetéstől. Bár komoly logisztikai feladat ez a gyerekek számára, mert egy-egy csoport kb. 8-10 percet időzik a környékükön, a következő már az előző sarkát tapodja, és ahogy az egyik csoport utolsó embere eltűnik a barlangban, azonnal neki kell állni újra elölről dudálni, tüzet csiholni, gyökeret tördelni, lepénytésztát gyúrni, kecskét fejni, a sajtgyártás alapelemeit imitálni stb. Napi hat-hét órán keresztül folyamatosan.
A turizmust a jelenlegi szintnél csak óriási beruházások árán lehetne továbbfejleszteni. A szállodák jó része alapos felújításra szorul, és újak építése mellett természetesen modernizálni kellene a teljes infrastruktúrát is. Modernizálni kellene mindent, az egész ideológiát, az államberendezést is. Amit nem okvetlenül kell: dohányültetvény, dohányszárító pajta a Viñales-völgyben…
…ahol még ökrökkel szántanak – egyáltalán nem mutatványszerűen, hanem mezőgazdasági idény-munka jelleggel. A pajtában sűrű sorokban száradt a dohánylevél, de azért kész, jó akkurátusan megsodrott formában is előkerült az egyik ládából.
Az ideológia mindenütt jelen van, de a kubaiak le se szarják. Falon, nótában, és megszobrintva.
A turistáknak félóránként (minden utcasarkon) elsütött legborzasztóbb gagyi nóta a Hasta Siempre, Comandante (Comandante Che Guevara). A „mindörökké velünk maradsz, parancsnok”, vagy „mindörökké tied a győzelem” száz falfestményen, plakáton és franc tudja, utcakövön látható.
Ernesto „Che” – pajti, haver, öcsi – Guevara (1928–1967) afféle szegénylegény, felforgató, forradalmár volt, aki se orvosi hivatásának gyakorlására, se államvezetési vagy népnevelési feladatok ellátására nem érezte alkalmasnak magát, hanem csak és kizárólag a hatalmasok, az elnyomók elleni harc volt az eleme. Meg azért csinált vagy öt gyereket. Egyébként is felülmúlhatatlan hőskultusz van Kubában.
Viszonylag szerény táblája van Camagüeyben annak a nyolc fekete rabszolgavezérnek, akiket a városnak azon a terén, amelyen a tábla áll, 1812. január 29-én mint a levert rabszolgalázadás főkolomposait lefejeztek. Meggyilkolásuk bicentenáriumán állíttatta eme táblát a Rabszolgaút Alapítvány.
Carlos Manuel de Céspedes (1819–1874) a kubai nemzet atyja, szabadságharcos, hős, mártír stb. stb. stb. Oszkár fiát a spanyolok elfogták, falhoz állították, és aszonták neki, hogy kivégzik, ha a papa nem engedelmeskedik. Fiú: Atyám, ne engedelmeskedj! Atya: Oszkár nem az egyetlen fiam, én minden kubai sarj atyja vagyok, aki meghal a forradalomért! Sortűz eldördült 1870 december 27-én. Tiszta romantika. De mindegyik emlékmű ilyen: óriási gesztusok, földet söprő pátosz. Tragikus bukás, de abból sarjadó szebb jövő. Most meg ott vannak a kacsa segge alatt.
Che itt-ott mégiscsak próbálkozhatott népneveléssel, mert mauzóleuma egyik mellékborzalmába vésve – fiúk, lányok cipelik vasárnap a gerendát – az látható, hogy „El trabajo voluntario es una escuela creadora de conciencias”, az önkéntes munka az öntudat fejlesztésének teremtő iskolája. Nem szabad a kelet-európai kommunista műszak és a kubai önkéntes munka közé egyenlőségjelet tenni, mondta a vezetőnk, mert a kubai mezőgazdasági fizikai munka jelentős részben még a 20. század közepéig is rabszolgamunka volt. És nagy lépés eljutni attól, hogy centire megmondják neked, mit csinálj, addig, hogy te saját magad csinálod, sőt te ötlöd ki, hogy mit kellene, mit lehetne csinálni.
Szocialista mindenszentek. Alul nagy gömbfrizurával Angela Davis. Ma is ugyanígy néz ki, csak a haja szőkére van festve.
Na, de legyen elég a hősökből, következzen a rum. A muzeális szivargyár után a rummúzeum következett. A rum a cukorgyártás mellékterméke. Előállítása a gyártás során keletkező melász fermentációjával kezdődik (különleges élesztővel gerjesztik be), majd az így keletkezett kb. 4-5 alkoholfokos cukornádbort lepárolják.
Ezt a 63-75 fokos párlatot desztillált vízzel a rendes 37-40 fokos piálhatóságig hígítják, és nemesacél hordókban legalább fél évig érlelik – ez a közönséges fehér rum. Amennyiben használt (!) tölgyfahordókban tovább érlelik, akkor valamivel magasabb alkoholtartalommal teszik el, mivel a 3-5-7 éves érlelés során veszít az alkoholtartalmából. A hordókat régen Amerikából szerezték be (Jack Daniel’s), ma Írországból és Skóciából. A hordók fájától és a hordókban érlelt whisky fajtájától függően alakul a rum ízvilága. Mi a látogatás végén ujjnyi hét éves borostyánszínű Havana Club rumot kaptunk kicsi plasztik kávéspohárban – hmmm.
Nyugat-Kuba (a Viñales völgy, Pinar del Rio), vagyis a dohánytermesztés, valamint Havanna és környéke, a cukornád- és rumcentrum megtekintése után 13-án este keletre, Santiago de Cubába repültünk egy régi ATR 72-es olasz-francia turboproppal. Nem volt túl bizalomgerjesztő ez a kicsi, sötét és nagyon lehasználtnak tűnő masina. A legfurcsább a szigorú biztonsági ellenőrzés volt a beszállásnál (vizesüveg nem érdekelte őket, de elvették az összes öngyújtót), majd fent a gépen a parancs: mindenki üljön oda, ahova akar, az első négy sor üresen marad! Az első három sor nem is látszott, függöny választotta el. De nem első osztály volt a függöny mögött, hanem valami beépített akadály. A negyedik sorban az egyik oldalon fegyveres biztonsági őr ült, a másikon az utaskísérő. Hozzá kell tennem, hogy a csoportunkon kívül csak három helyi utas volt – talán attól féltek, hogy ők térítik el a gépet Amerikába. Ehelyett végigaludták a 760 kilométeres utat.
Valle de los Ingenios, a cukornádmalmok völgye, Trinidad de Cubától keletre, 1988 óta az UNESCO Világörökség része. Cukorbárók, rabszolgák, lázadások. Manaca Iznaga ültetvény.
A toronyban állandóan őrséget álltak, a tüzek megpillantására. De a tűz a legtöbb esetben nem magától gyulladt, hanem rabszolgalázadás kitörését jelezte. A toronyhoz vezető úton asszonyok varrottasokat árultak, az egyik javakorabeli, tűzrőlpattant, kis gömböc fekete menyecske rá akart beszélni, hogy vegyek lepedőt – de hát én nem értek hozzá, a feleségem meg nincs itt. Azt értette, hogy nincs feleségem, és óriásit sikítva a nyakamba ugrott: akkor lesz ő!
A múzeumba nem mentünk be, és Don Diego Velázquez 1516-ban épült palotáját is csak egyedül látogattam (a többiek kávéztak). Úgy kezdődött, hogy rámreccsent egy teremőrnő. Jól megnéztem magamnak, mert semmit sem csináltam, csak álltam és bámultam. A közeg olyan volt, mint mondjuk a Rézkakas ruhatárosnője, 30 évvel ezelőtt. Ekkor megértettem: tejelnem kell. Adtam egy kukkot, és félreérthetetlenül mutattam, ha barátok leszünk, még egy kukk ugrik a végén.
Nagyon megérte, ez volt talán az egyik legérdekesebb, amit Kubában láttam. Készítettem vagy ötven képet, itt csak a rácsozást mutatom be. Feltűnt, hogy minden házon rács van, a régieken fából, az újakon vasból. De ezek a felépítmények túl keskenyek ahhoz, hogy mögöttük ülni lehessen – nem is arra valók, hanem szellőzők. Kubában minden házat úgy építenek, hogy átjárja a szél.
Még ide másolom a belső udvart is – közepén kis kúttal, azt már nem sikerült a képbe gyűrnöm.
Ilyenek voltak a konkvisztádorok (utódainak) házai, ezek a legrégibb típusú megmaradt épületek. Attól a pasitól, akié ez az épület volt, a későbbi félreértések elkerülése végett az állam megvette restaurálás előtt a házat. Ő a pénzből megvette a szomszéd házat, és a következő módon építtette át:
Újdonsült barátnőm vitt ki a tetőre egy titkos ajtón – a végén teljesen jóba lettünk egymással. Kubában aranyat ér a Kelet-Európa-ismeret a régebbi motorosok körében, az újak mások.
A kubai (karib-térségi) építészetben a konkvisztádoroktól mindmáig a lesötétítés lehetőségeiről és a levegő áramoltatásáról van szó. A kettő között (1516–1927) helyezkednek el a cukorbárók egykori udvarházai, pl. Trinidad de Cubában. Itt óriási belmagasságúak, 7-8 méter magasak a termek, és mindenfajta padlás nélkül gerendás vagy kazettás mennyezetben fejeződnek be. Az udvar körös-körül árkádos.
Mivel lehet a fényképezés, pisiltetés, kosárfonás, teheneltetés, bivalyoltatás, intim be- és kipillantások lehetővé tétele, valamint a pártlap áruba bocsájtása mellett még kukkot aratni? Legegyszerűbben például magamutogatással: mint utcai szobor,
mint egyszerű atyafi a szamáron, mint vidám, szivarozó, kissé pityókás öregek csoportja, kiskakassal a kalapon…
Vagy – szállodai szobalányként – hattyút kell hajtogatni az ágytakaróból.
A legzseniálisabb a pelikánetető volt Varaderóban. A pelikánok maguk is halásznak, mégpedig zuhanórepülésben, de persze egyáltalán nem vetik meg, ha a partról hallal kínálják őket. Ilyenkor összegyűl vagy 8-10 darab a sekély vízben, és amíg a fiatal halász dobálja nekik az apró halakat, a turisták akár be is mehetnek közéjük a vízbe, sőt – amennyiben a turista nem átallja kézbe venni a kis halat – maga is etethet. Mivel jó párszor bementem a vízbe búvárszemüveggel, elég hosszan úsztam a fenékig áttetsző vízben, és egyetlenegy darab halat nem láttam, se kicsit, se nagyot, nem értettem, honnan veszi a halász az etetéshez a halait?
Azután egyszer, amikor még napfelkelte előtt indultam strandfutásra, megláttam a fiút. Térdig gázolt be a csendes tengerbe, majd apró súlyokkal terhelt kb. 2 x 2 méteres marokhálót dobott a vízbe. És amikor partra húzta, legalább 6-8 kishal volt benne! Visszafelé jövet aztán láttam, hogy nagy, ütött-kopott műanyag vödre már vagy félig tele volt hallal. A nap folyamán teljesen véletlenül azt is lefigyeltem, hogy a szálloda óriási előcsarnokában üzemelő koktélbár mixerével seftel: a mixer a hűtőszekrényben tárolja a halait, és a fiú a nap folyamán mindig csak az aktuális turistacirkuszhoz szükséges mennyiséget faszolja – és nyilván tejel a hűtésért. Merthogy a turisták nagyjából fél-háromnegyed óra múltán elunják a pelikánetetést, akkor a fiú eltűnik 1-2 órára, és mire visszajön, újra akad elég fényképezni vágyó turista. Ha ez a gyerek nem szedi össze egy szivarsodró szakmunkás havi bérét, a 35 kukkot egy jó napja alatt, megeszek egy cohibát.
Az agresszív kukkvadászat életfontosságú mindazok számára, akik nem rendelkeznek külföldi rokoni kapcsolatok révén rendszeresen érkező átutalásokkal. Egy átlagnyugdíj írd és olvasd havi 7-10 CUC vagy euró vagy dollár, 200-240 normál kubai peso. Ez maximum a jegyre adott olcsó élelmiszerek beszerzését fedi – és az így beszerezhető élelmiszer mindössze kb. fél hónapra elég. Itt már nem segítenek a szocialista mindenszentek, hiába nevetnek bármily csábosan. De a nyuggerek nem is bennük bíznak, hanem a napsütésben, az olcsó rumban és szívnivalóban, a mindenhonnan ömlő zenében, és a mindenhol ingó-bingó ezerfajta hintaszékben.
Éneket, zenét hálistennek hallottunk pár helyen autentikusat, pl. Bayamóban, a Trubadúrhoz címzett kocsma kerthelyiségében. Ezek a fejek igazi zenészek voltak, és vagy 15 percig szépen játszottak. Egyébként is: zene, zene, zene mindenhol.
Mellettünk a sarokasztalnál négy fiatal animátor mulatott mintegy véletlenül (kb. félórás intervallumokban érkezhettek a csoportok). Kaptak egy fél liter fehér rumot, azt már kiitták. A poharuk alján viszont ó-rum lapult, de ahhoz nem nyúlhattak. Aztán, amikor fergeteges lett a hangulat, ők is felugrottak, ropták, tapsoltak veszettül. Majd leültek, és az egyik megkínált engem a poharából. De mivel láttam, hogy a fiúk a közönségre emelik poharukat, majd leteszik, én is ezt csináltam. „Igyál baeg – sziszegte rám a napszemüveges –, akkor mi is ihatunk!” Alig kortyoltam bele a pohárba, a gyerek máris kirántotta a kezemből, és kihörpintette a munkaeszközt. Abban a szempillantásban így tett a többi is, mutatták a gazdának, hogy inni kellett, nem volt mit tenni, a bolond turista elpusztította a repi rumot!
Az eddig felsorolt pozitívumok mellett (a „faji” béke; az ingyenes oktatás – beleértve az iskolai egyenruhát és étkeztetést –, az ingyenes egészségügy – beleértve az ingyenes gyógyszerellátást is) van még egy, ami megfizethetetlen: a vallási béke. Kubában mindenkit katolikusnak keresztelnek. De a katolikus kereszténységet az Egyház tudtával és beleegyezésével át- meg átszövik az afro-kubai vallások. Úgy, mint ahogy nálunk a húsvét vagy a karácsony pogányból lett átminősítve, csak fordítva: ők a szenteket minősítik vissza, vagy látják el kettős-hármas szignifikációval. Az orisha-kultusz például a nyugat-afrikai joruba vallásból származik.
Beállt a rossz idő, kitűzték a strandra a vörös zászlót, így aztán a saját szakállunkra még egyszer elmentünk busszal Havannába. Számtalan lerobbant házról készítettem fényképet, meg olyanokról is, amelyeket már restauráltak.
Kiderült (még az első havannai út alatt, Alberto jóvoltából), hogy az állam egyelőre nem engedi a magántőkét labdába rúgni a házrevitalizációs programban, csak akkor, ha szállodarevitalizációról van szó. Ilyen pl. az Hôtel de Vienne gyönyörű szecessziós épülete: a falakon belül mindent kikapartak.
De a többinél ugyanúgy járnak el Alberto szerint, mint régen Magyarországon a „födémcsere” elnevezésű akció alkalmával: kiköltöztetik a lakókat, majd miután végeztek a ház renoválásával, ugyanazok a lakók költözhetnek vissza a felújított lakásokba. Ez a típusú revitalizáció a kapitalizmusban elképzelhetetlen. Ezért rohad ezer meg ezer csodálatos ház Havannában és Kuba más városaiban – az államnak soha nem lesz annyi pénze, hogy mindet rendbe hozza, mielőtt végük.
Azért nem csak katasztrófaturistáknak való hely Havanna. Eljutottunk a híres Floridita bárhoz is, ami Hemingway kedvenc daiquiríző helye volt. Bent lezseren a pultra támaszkodó szobra látható.
A történelmi városrész helyreállított részei is megértek egy sétát.
Régi, vagyis 1959 előtti amerikai autókat nemigen fényképeztem, számomra nem jelentettek nagy durranást. Nem ismerem a márkákat, nem tetszik az a felhajtás, amit velük és körülöttük csinálnak, és bár maximálisan elismerem, sőt díjazom az autószerelők elképesztő kézügyességét, kreativitását, és improvizációs képességét, éppolyan cirkusznak tartom az US-veteránok körüli ájult kultuszt, mint a turisták „jé, Lada, Zsiguli, Moszkvics, Polski Fiat, Skoda, Volga, Dacia” (stb.) felkiáltásait.
A taxik sem voltak az otthon megszokottak.
Hogy a „befektetőbarát környezet“ mit jelent konkrétan, abból ízelítőt kaptunk a varaderói nagyszállóban. Nem cikizni akarom, még kevésbé panaszkodni akarok, mert tökéletesen az volt, amit a katalógus ígért. Eszményi, mintegy 20 kilométer hosszú strand, a partközelben türkiz, távolabb azúr, kristálytiszta vizű, 24-25 fokos tenger, délszaki napsütés, végtelen nyugi.
Aminek a zavartalanságát – legalábbis a szállodához tartozó strandon – három fegyvertelen, de walkie-talkie-val ellátott őr biztosította. Fekete cipőben, fekete nadrágban, rövid ujjú fehér ingre kötött fekete nyakkendőben, fekete napszemüveggel álldogáltak diszkréten valamelyik távolabbi pálmafa alatt.
Szervusz olvasó, Kisbaltás Szívtipró Orisha (amúgy Szent Barbara) vigyázza lépteidet!
Az útirajz teljes verziója elolvasható az Alföld 2016/4. számában.
Hozzászólások