„Egyszer minden éjszaka végére pontot kell tenni”

Szendi Nóra Zárványok és Kubiszyn Viktor Oroszrulett című regénye mindössze pár hónap eltéréssel jelent meg 2015-ben. Az Oroszrulett Kubiszyn harmadik könyve a szerhasználatot analizáló és bemutató vallomásos prózában, a bevallottan ön­életrajzi igényű, úttörő jelentőségű 2011-es Drognapló, illetve a két évvel későbbi no­vellafüzér, a Foglaltház után. A téma létjogosultságát mi sem bizonyítja jobban, hogy az utóbbi pár évben feltűnően sok alkotás született abból a célból, hogy „azok hangján írjon, akik nem szólalnak meg” (olvasható a 2013-as Foglaltház fülszövegén). A függőség lélektanát a pszichológia és pszichiátria eszközeivel megközelítő szakirodalmon (Dr. Máté Gábor: A sóvárgás démona; Zacher Gábor – Karizs Tamás: Mindennapi mérgeink) és vallomásokon túl sorra születtek a témát bel­ső szemszögből megszólaltató, vagy csak egy-egy szubkultúrát a droghasználat né­zőpontjából is bemutató szövegek (Szabó Győző: Toxikoma; Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei; Bódi Péter: Szétírt falak). A szerhasználatot tematizáló irodalom a fikciót és realitást vegyítő gonzó műfaját idézi meg, a kemikáliák által elő­idézett állapotban elmosódik a valóság és a képzelet közti határvonal, s ezt leginkább a fragmentált nyelv, a vallomásos hang, az asszociatív képzettársítások és a szo­katlanul erős képiség érzékelteti. Az utóbbi időszakból is kiemelhetünk olyan al­kotásokat, amelyeknek habár nem a szerhasználat a fő témája, mégis bizonyos szem­pontból lényegessé válik annak megmutatása (mint például Jászberényi Sán­dor vagy Potozky László művei).

Az olvasó voyeurré válik, megismeri a perifériára szorult szereplők életét, azt, amiről a társadalom nem vesz tudomást, s ami emiatt a többség számára láthatatlan egzotikum. Még akár sci-fiként is olvashatjuk ezeket a szövegeket (amire egyéb­ként az Oroszrulett is rájátszik, a szerhasználat több ízben is az űrbe való ki­lépéssel egyenértékű), ha figyelembe vesszük, hogy a szereplők által megtapasztalt tudatállapotok párhuzamos valóságok, a társadalom számára láthatatlan életek pe­dig alternatív történelmek. A szociografikus igénnyel megrajzolt szereplők nagy ré­sze mindig az aktuális jelenre fókuszál, egyrészt mert körülményeit és lehetőségeit tekintve fizikailag is determinálja a pillanat, másrészt legbelül és lényegileg ép­pen ide vágyakozik: a módosult érzékelés állandó jelenébe, a mámor extázisába, a külvilág totális kizárásába. Ez utópia és disztópia egyszerre, amit egymással el­lentétesen él meg a külső szemlélő (disztópia) és az, aki benne él (utópia). A tu­datmódosult állapotról való beszéd fragmentált, az elbeszélő időtől és tértől való füg­getlenségét képezi le a narratíva. A máshogyan érzékelt idő, illetve a „flessekre” való tényleges és teljes visszaemlékezés lehetetlensége tört nyelvet eredményez, ami párhuzamos az elbeszélő belső ürességével, az elérhetetlen teljesség és ki­teljesedés kudarca pedig a traumairodalommal rokonítja a műfajt.

szendi

 

Szendi Nóra elsősorban olyan értelmiségi, jómódú fiatalokról ír, akiknek már a min­dennapjaik részévé váltak a drogok, ám a külvilág ezt mégsem veszi észre. Eb­ben az állapotban a szer nem okoz családi, párkapcsolati, egzisztenciális vagy fizikai-lelki károkat, elsődleges célja a rekreáció. Ezt a fázist követi a problémás szerhasználat, aminek következtében már tapasztalhatók sérülések, a fogyasztó azonban a további fogyasztás érdekében ignorálja ezeket. A függőség különböző fokozatai szerinti kategorizálás viszont két okból is problematikus. Egyrészt a szakirodalom nem tudja egyértelműen elválasztani a szociális fogyasztót a problémástól, más­részt a szerhasználó sem ismeri fel helyzetét – egészségtelen énképét folyamatos önigazolás torzítja –, ebből adódóan egy külső, objektív szemlélőnek is nehezebb őt megközelíteni. Miként számoljon tehát egy regény a „rejtőzködőkről”, a szo­ciális és problémás fogyasztás között ingázókról, akik nem feltétlenül jellemezhetők a legtipikusabb függők tulajdonságaival, ráadásul társadalmi szignifikációjuk is nagyon alacsony?

Szendi rejtőzködői zárványokban élnek, a szerelmesek (67.), az anyagosok (268.), és az önmaga előtt kudarcot valló egyén is (312.). Ugyan minden zárvány izo­­lál a külvilágtól, látszólagos védőburok csupán: „nemcsak belülről, de kívülről be­­felé is torzít” (321.). A Zárványokban nagyobb tétje lehetett volna a drogkarrier be­­mutatásának, ha önálló egzisztenciával rendelkeznek a szereplők. Ez esetben ki­­­derülhetett volna, képes-e Irén önálló életet teremteni a szülőkhöz való visszaköltözés alternatívája nélkül. A droghasználatot jellemző tét- és következménynélküliség arra enged következtetni, hogy talán nem is a szerfogyasztás az elsődleges té­mája a regénynek. A Zárványokban a szerhasználat és az arról való beszéd metaforikus értékű, legtöbbször a férfiakkal való kapcsolattal analóg, a főszereplő hol bol­dog, hol boldogtalan epizódjainak hangulati aláfestése. Irén mentegeti magát, amikor Csurinak beszél készülő regényéről: „[…] azt mégse mondhatom Csurinak, hogy pasikról akarok írni […] maradjunk inkább a narkónál, az kellően tág témakör, minden belefér” (106.). Irén viszonya saját nőiségéhez a kezdetektől fogva problematikus. Nem szép, imád alpári stílusban beszélni, és egyáltalán nem nőies (11.). Ez izolálja is a külvilágtól saját zárványába, ahol feljegyzéseket ír, szerelemről álmodozik és terveket sző a kiszemelt meghódítására. Szendinél a férfiakkal va­ló kapcsolat (vagy in­kább a kapcsolatra való alkalmasság) formálja nőiessé Irént („férfimarokba simulóvá ero­­dálnak az évek”, 370.), ez a Zárványok fő tétje, hogy miként alakítják Irént ezek a kü­lönböző zárványok, a három férfihoz, illetve Ber­zse­nyihez fűződő kapcsolata.

Irén megrögzött naplóíró, megfigyel, rögzít, elemez, visszaolvas. Szendi is a nap­lóját használta fel a Zárványokhoz, viszont a saját szöveg szeretete ez esetben túl­írtsághoz vezetett, aminek egyik nyilvánvaló oka Szendi rajongása a klasszikus ma­gyar irodalomért. Irén kamaszos szentimentalizmusa („Szentélyt építek a rajongásomnak.”, 14.) és jelzőhalmozása lényegileg nem tesz hozzá a regényhez, és egy idő után érdektelenné válik. A nyelvi felfokozottság Irén érzelmi életét képezi, a há­romféle „anyaghoz” fűződő viszonyát. Anyag itt először is a már említett három plusz egy férfi, akiket Irén megír: Vladimir, Csuri, Marci és Berzsenyi. Vágya­ko­zá­sát, majd az esetleges beteljesülést a drogok által módosult tudatállapottal állítja pár­huzamba. Anyag lesz továbbá a regényben készülő szakdolgozat és „a sohanapjára várható” (389.) regény is. Megállapításaiból vitathatatlanul látszik, hogy Irén vérbeli és prototipikus bölcsész, kedvenc és leghálásabb témája pedig a szerelmi bánat (30.). Végül pedig anyag lesz a drog is, ami sok esetben hasonlóan „mű­ködik”, mint az éppen aktuális férfi. Irén mindhárom anyaggal való kapcsolatában lényeges tényező a fantáziálás, a dominancia és a hatalomgyakorlás iránti vágy. „Először mondjuk rádcsavar, mindig így van, amikor egy vegyület hatni kezd.” (67.) A már tárgyalt zárványmotívum pedig ugyanúgy utalhat a szerelmesekre, mint a szerhasználók szubkultúrájára. („Utolsó narkós vagyok. Vagy csak sze­relmes. Egyformán köpni kell tőlük.”, 313.) És még lehetne sorolni a helyeket, ahol a Zárványok rájátszik a kétféle extázis közti hasonlóságra (13., 16., 69.).

 

A szerfogyasztással kapcsolatos részekben az önigazolás narratívája dominál, ami nem ítéli el a fogyasztást, szükséges rosszként kezeli azt (bizonyos tekintetben a regény a fogyasztói társadalom görbe tükre.). Ennek következtében a szereplők nem kapnak visszacsatolást hibáikról, viszont a folyamatosan ismételt önhazugságaik egyre nyomasztóbbá válnak. A tisztaság lehetősége azonban még az állandó anyagozásnál is rosszabb: „félelmetesebb, mint egész nap kenni, föléd tornyosul a világ” (281.). Szendi hősei még az utolsó hátborzongató élményt követően sem reflektálnak igazán a történtekre. Mindössze annyi történik, hogy a hatalom által ho­zott döntések következtében a mindennapi valóság még inkább perifériára kényszeríti a kívülállókat. Az pedig illúzió, hogy mindez elég volna ahhoz, hogy a fo­gyasztói társadalom leginkább lenézett rétege felszámolható legyen.

szendi_nora_borito_front

Az Oroszrulett underground útinapló („A város alatt van egy ugyanakkora vá­ros legalább, mint fent.”, 56.), a függőséget társadalmi, irodalmi-művészeti, szociológiai és vallási kontextusban is vizsgáló alternatív városrajz. A regény két főszereplője az író, aki már nem aktív szerhasználó, illetve tolmácsa, „Sztalkere” (43.) és „anyapótléka” (52.), Léna, akivel egy-két éve találkozott egy könyve kapcsán, most pedig „lélekvezetőjévé” (56.) válik az orosz undergroundban, ahol még ő sem ért min­dent („Bábelmoszkva”, 99.). Kettejük viszonya többrétegű, Léna vezető és régi is­merős, de a férfi ráébred, hogy kizsákmányolta a lányt: „kísérleti nyúlként” (128.) ar­ra használta, hogy helyette élje át az, ami neki már tilos. Az utazás alászállás a föl­di purgatórium rejtőzködő lakóihoz, valamint a logikától való megszabadulás mód­ja, ami nélkülözhetetlen a férfinak ahhoz, hogy írni tudjon. A cím a függőségre utal, vagyis a függő működésre, a „sorsrulettre” (206.), ami a szabadságot is je­len­ti, hiszen az egyén válik élete kovácsává, nem a fölé tornyosuló hatalom: „Ebben a játékban az a jó, hogy ha nyersz, csak az életet nyered […] semmi többet, de mégis, ez a minden.” (143.)

Moszkva izgalmas és egzotikus élmény az elbeszélő számára, Oroszország kultúrtörténetileg Európán kívüli hely, ahol „nem volt reneszánsz, nem volt felvilágosodás” (71.). A hatalom elképesztő méreteket ölt, a város képében köti gúzsba az egyént, illetve megsemmisíti azt, aki nem a szabályai szerint játszik. „A város felzabál, ha vesztes vagy. Kiradíroz.” (58.) A város metamorfózisa végigvonul a köny­vön, de mindig hatalmi játszmák szerint. A Yuliával való megismerkedés, a szexuális kapcsolat a nagybetűs orosz nővel az országgal történő egybeolvadást is jelenti: „Oroszországgal szeretkeztem” (225.). Máshol a város a drog, ami még a tiszta tu­datot is felülírja, a férfi betép tőle (179.), mintha a város ingereit befogadni már ön­magában elég lenne ahhoz, hogy elinduljon a belső utazás. Léna és az elbeszélő az orosz realizmus kulisszái között találják magukat, amikor leereszkednek a ki­út­talanok és halálraítéltek közé. A férfi rokonítja a narkotikumokat használó, társadalmon kívüli szubkultúrákat leíró irodalmat az orosz realizmussal, utóbbi egyik vál­tozataként kezeli azt. Innen nézve előképe Gorkij vagy Bul­gakov, akik a periférián élő függőkről is gyakran írtak.

 

Az Oroszrulett a sóvárgás regénye, melynek elbeszélője módosult tudatállapotba kíván eljutni, viszont tisztában van vele, hogy ehhez szert már nem használhat, csak az emlékeit és a képzelőerejét. Az utazás a sóvárgás metaforája, a nyugalom megtalálásának a lehetetlensége, a múlt iránti vágyakozás. Az idő linearitásának elutasítása zajlik a regényben, az állandó útonlét folyamatos jelenbe taszítja a főhőst, a „csak az van, ami történik” (31.) állapotába. Míg lakásában „az emlékezet salakjával” (30.) szembesül, addig az útra magával cipelt bőrönd az állandó jelent (és jelenlétet) implikálja, az utazás így válik a múlttól megfosztott jelenné. Mindez végrehajtható turista üzemmódban – „bezárom a látványt a telefonomba” (54.) – és résztvevő megfigyelőként, amikor az elbeszélő önmagát is megfigyeli. A főhősnek mindkettőben része van, a regény narratívája emiatt pedig egyszerre objektív és szubjektív, az elbeszélés gyakran vált E/1-ből E/3-ba és vissza. Az utazás tétje a jelenbe érkezni, és megélni azt. „Belső időutazás, amiben társutas vagyok.” (73.) Az „akárhol és a sehol között” (76.) tér nélküli tartománya a cél.

831451_5

 

Az elbeszélő legfontosabb attribútuma, hogy ugyan nem használ semmit, de só­várog a kemikáliák kreálta élmény után, ezzel viszont visszaesését kísérti. A só­várgás az „én és az ő közötti állandó harc” (21.), ahol a múltbeli én tör a jelenben élő én életére. Az Oroszrulett főszereplője teljesen szermentes, belső vívódását pe­dig a sóvárgás állandó jelenléte és a visszaeséstől való zsigeri félelem keretezi. Ro­bin­sonhoz hasonlítja az egykori szerhasználót, aki habár életben maradt, de egy szi­geten, a világtól elzárva és örök otthontalanságban kell élnie. A tisztasággal va­ló viszony, akárcsak Szendinél, itt is ambivalens. Léna azzal szembesíti az elbeszélőt, hogy tudatállapot-tolvaj, „flessvámpír” (180.), aki mások belső utazását szeretné a sajátjaként megélni, miközben végig kívülálló marad. De a férfi maga is felismeri, hogy a tisztaság és az anyagos lét egyformán illúzió (15.), így a végeredményt tekintve majdnem mindegy, hogy melyiket választja. Számára a pillanat megélésének kísértése a visszaesés kísértésével azonos, ezért mond köszönetet az utazás végén, amiért sikerült erősnek maradnia a csábítással szemben (262–263.).

 

Akárcsak a Zárványok, az Oroszrulett is vizsgálható metaregényként. A főhős tö­rekszik rá, hogy „reflektáljon önmagára és megragadja az elmúlt időt” (21.). A sze­replők és a regényírás is tematizálódik, a készülő művel egyetemben. „Belső re­pülés ejtőernyő nélkül, hogy felhozzam, és megformáljam azt, ami érdemesnek tű­nik rá.” (16.) Az önmegfigyelés dokumentálásán túl az írás másik aspektusa a le­hetőség, hogy a szöveg majd másokon segít (17.), és ezáltal parabolává válik. Ku­biszyn nyelve mozaikszerűen, a szövegbe épített irodalmi és kulturális referenciával árnyalja a narratívát, bátran és kaleidoszkópszerűen válogat a (kötet végi irodalomjegyzék segítségével is feltárható) kulturális utalásokból (Harcosok klubja, Mecha­nikus narancs, Tim Leary, Tolsztoj stb.) továbbá filmes hatású eszközökkel is frissíti látomásos képiségét: „a kép vibrálni kezd, Fekete-fehér lesz és szemcsés” (7.).

A kontrollálatlan droghasználat teljes dekonstrukcióhoz és amortizációhoz ve­zet, az általa képviselt „szent háború a valóság ellen” (250.) a szerhasználaton túl azonban máshol is kimutatható. Anyagos a színész, aki a fantázia teremtette másik éle­tet választja (135.), az irodalom hallucináció (199.), a háború pedig „tökéletes, ir­racionális lebegés” (217.). A szerhasználók tulajdonképpen művészek, mert eb­ben a világban az önpusztítás lehet az egyetlen releváns önkifejezés. Mindkét re­gény szereplői homokszemek a gépezetben, a hatalom mechanizmusa pedig hi­ába analóg az addiktív fogyasztó működésével, eltávolítja a beteg részeket a társadalom testéből. A rendszer felmenti az egyént, de kötelezi is egyben, hogy részt ve­gyen működésében, ám ha az kilép ebből a közös hallucinációból, büntetést kap: aki illegalitásba vonul, az megszűnik létezni.

Kubiszyn Viktor: Oroszrulett, Pesti Kalligram Kft., 2015

Szendi Nóra: Zárványok, FISZ-Apokrif, 2015

(Megjelent az Alföld 2016/7. számában.)

(Kiemelt kép: Könyvesblog)

Hozzászólások