A szívben az aggodalom

„Olyan gyerekek vagyunk.” – ezzel az ártatlan mondattal kezdődnek Gyarmati Fan­ni naplóbejegyzései 1935 februárjában, amelyek hol napi rendszerességgel, hol ki­sebb-nagyobb kihagyásokkal, heti vagy még ritkább, egy-egy időszakra visszatekintő összefoglalásokkal tizenegy éven át íródtak, s végül az 1946. szeptember 9-i be­jegyzéssel, immár egyes szám első személyben ily módon zárultak: „Belefojtom magam egy jelentéktelen, szellemeskedő Paul Morand-regénybe, amit már régen el­kezdtem, aztán abbahagytam.” Radnóti Miklósné naplója kétségkívül a második vi­lágháborút megelőző korszak legnagyobb, legjelentősebb kordokumentuma, amely az utóbbi években, hetven-nyolcvan év után napvilágra került erről az időszakról, ennek kulturális, művészeti, irodalmi közegéről, és tanúskodik 20. századi lí­ránk kényszerű félbeszakítottságában is, vagy épp ezért, egyik legnagyobb életművének születéséről.

A Napló irodalomtörténeti jelentőségének evidenciáját bárki könnyen beláthatja, ám naplóolvasóként többféle szándékkal, attitűddel, a kíváncsiság, a tudásvágy kü­lönféle irányaival vehetjük kézbe ezt a gigantikus és éppen ezért sokféle igényt ki­elégíthető anyagot. Kereshetünk benne tényeket, személyeket, irodalmi eseményeket, nyomon követhetjük az antiszemitizmus, majd a zsidóüldözés gettóig, ha­lálig szorító prését, egy zsidó származású, hitét levetkőző pár szerelmének és há­zasságának történetét, egy értelmiségi nő helyzetét, szerepvállalását, szexualitásához, testéhez való viszonyát a korabeli társadalomban, bogarászhatjuk a mindennapi élet apróságait, vagy akár ráfeküdhetünk elejétől végéig a szövegfolyamra, min­denestül, együtt élhetünk, haldokolhatunk vele. Számomra mégis az a ket­tős­ség tűnik izgalmasnak, ami naplóíró és naplóolvasó eltérő pozíciójából adódik. Eb­ben az esetben ugyanis nem az (el)beszélő és a befogadó szokásos dialogicitásáról, a befogadás, megértés, visszakérdezés hagyományos hermeneutikai körtáncáról van szó. A hangsúlyok, nyomatékok itt máshol vannak, a folyamatok némileg más­ként működnek; naplóíró és olvasó eltérő tudáskerete, a megírás és az olvasás erő­sen különböző helyzete jelentősen hozzájárul az érdeklődés fenntartásához. Nem­csak arról, a szubjektív elbeszélőformák esetében vonzó szűk metszetről van szó, amelyből a személyes megszólaló látja és láttatja önmagát, az eseményeket, a vi­lágot, és amely a napló intimitása mellett már egy eleve szelektáló, értelmező, a dol­gokat csupán pillanatnyiságukban, aktualitásukban megragadó nézőpontot, szem­léletet közvetít. Gyarmati Fanni naplója esetében ez a helyzet azáltal élesedik ki még erősebben, hogy a Radnóti-életmű és a történelmi események jelentőségének köszönhetően az olvasó többnyire széles ismeretekkel, átfogó tudással, az utó­kor által többszörösen reflektált rálátással, vagy legalább jó néhány sztereotípiával rendelkezik a pár életével, szerelmével, sorsával, az egész korszakkal és mindennek végkimenetelével kapcsolatban, miközben a napló írója nem lát előre, nem látja a jövőt, nem tudja, mi fog történni a következő napon, és még az előrelapozás, a folyamatos, hosszabb időszakot egyvégtében olvasás lehetősége sem ada­tik meg számára. Író és olvasó pozíciója, léptéke között nagy a távolság, mintha a gyalog sakktáblán való lépegetését a sakkjátszma elemzőjének rálátásával állítanánk szembe. E távolságot kell tehát áthidalni, e nézőpontokat, horizontokat kell összeegyeztetni a befogadás folyamán, és ez más naplókkal ellentétben itt azért ki­emelendő, mert Gyarmati Fanni naplójának súlypontja nem a szubjektív önfeltárulásban, önelemzésben van, hanem a tények, a valóságvonatkozások végtelen so­kaságában, mely a korszakról és a költői életműről meglévő ismereteinket folyamatos kiegészítésre, korrekcióra készteti. Mindez szerencsére egyáltalán nem lehetetlen, sőt nagyon izgalmas olvasói tapasztalatot eredményezhet.

A feleség feljegyzései erőteljesen rajzolják át a Radnótiról, a költőről a házaspár életéről, a szerelmükről és a „hitvesről” kialakított képünket; egy részletesebb, kevésbé idea­­lizált, az egyik „résztvevő” nézőpontjából láttatott dimenzió nyílik meg a napló ál­tal, melynek őszintesége, keresetlen, nyers egyenessége egyrészt a költő átesztétizált, jóval „irodalmibb” formájú naplóival való összevetésre ösztönöz, másrészt érthetővé teszi, hogy ezeknek a naplóknak miért kellett megvárniuk Radnóti Miklósné halálát, miért kellett hetven-nyolcvan évet nyugodniuk, noha írójuk a 70-es évektől kezdődően hosszú éveken át készítette elő jövőbeli megjelenésüket, amikor gyorsírásos füzeteit gépiratba tette át.

A két vaskos kötetben megjelent Napló egyes darabjai is más-más élményt ad­nak; Gyarmati Fanni és az élet önkéntelenül és bizarr módon tökéletes rendezőnek bizonyultak: az első kötet éveit (1935–1940) inkább a nap napot követő, a há­zaspár életének, mindennapjainak apróságait is rögzítő, már-már unalomig ismételt szólamai, sokszor leltárszerű bejegyzései határozzák meg. A külvilág változása, a zsidóság számára egyre szűkülő létlehetőségek, az egyre közeledő és fenyegető vész természetesen jól érzékelhető, ám mégis egyfajta lassúság, a békebeli idők szak­mai-baráti és színes művészközegében, mindennapi életében zajló egymásra fi­gyelés, a kapcsolat részleteinek megragadása, a hétköznapok gondjainak, sokszor az ellenszenvességig felnagyított anyagi, emberi, társadalmi ügyeinek rögzítése jellemzi ezt az időszakot. Ezzel szemben az 1940-nel kezdődő második kötet jó­val mozgalmasabb, drámaibb a munkaszolgálatok feszült izgalmaival, a háború ese­ményeivel: a német megszállás életveszélyén, a szovjet csapatok érkezésén, Bu­dapest ostromán, a romba döntött város képén át egészen a költő halálhíréig. A be­jegyzések a körülmények miatt is ritkábbak, hosszabb időszakok is kiesnek a meg­örökített időből; az adott napra vonatkozó reflexiókat felváltják a hosszú, sűrű szövésű összefoglalók, az egymásra torlódó, a sorsfordulatokkal, iszonyattal, vérrel, rettenettel, veszéllyel jellemezhető történéseknek halál torkában fuldokló hó­nap­jai. Mindez egészen közelről láttatva, a test, a tudat, a lélek éppen meg- és túlélő, jelenlévő tapasztalatain keresztül. Ezekben a történelmi tablókban válik Gyar­mati Fanni igazán íróvá, ahogy ezt Ferencz Győző is több helyen hangsúlyozza, de nem­csak a történelmi eseményeket, folyamatokat összefüggéseiben látó és jó arány­érzékkel összefoglaló panorámák miatt, hanem azért is, mert mintha Fanni a nap­lóírás utolsó éveiben ismerné fel tevékenységének jelentőségét, a kortárs értelmiségi, az eseményeket dokumentáló költőfeleség tekintetének súlyát. A Napló mé­gis így, ebben a kettősségben teljes. Úgy vélem, stílusában, attitűdjében, írásmódjában és történelem szabta kétféleségében is kerek egészet alkot. Az első kö­tet lassúsága, monotonitása, ismétlődő szólamai szükségesek ahhoz, hogy a második rész, a háborús évek drámaisága, tragédiája még erősebb hatást keltsen, hogy e hosszú folyamatban megláthassuk egy házaspár, két ember, de főleg Gyarmati Fan­ni jellemének változását, a háborúra, az üldözésre és az egyes emberek viselkedésére adott reakcióit, hogy megérthessük karakterének, indulatainak, motivációinak egészét, s főként, későbbi életének alakulását, elzárkózásának, magányának okait.

A naplóírás műfajában az is mindig érdekes, hogy ki miért és miről ír naplót, éle­tének milyen területei, személyiségének mely részei kapnak felületet, tükröződést a bejegyzésekben. Gyarmati Fanni a napló terjedelméhez képest keveset reflektál a naplóírás életében betöltött szerepére, saját naplójához fűződő viszonyára, és ezek a megjegyzések is inkább a háború éveiből valók, amikor a körülmények lehetetlenségére vagy az időhiányra utal a heteket, hónapokat összegző, a közelmúltat már retrospektíve felidéző bejegyzések esetén. A naplóvezetés céljáról épp a Nap­ló kezdete igazít el, ám az erre vonatkozó későbbi reflexiók csekély száma miatt sem az eredeti célkitűzések következetes megőrzésében, sem a megfogalmazott vagy önkéntelenül alakuló újabb késztetésekben nem lehetünk teljesen bi­zonyosak. Ráadásul Fanni a napló elején is csak nagy általánosságban fogalmazza meg naplóírói szerepét, amelynek leglényegesebb eleme talán, hogy a naplóírást a sze­relmesek egyezménye indította el, „bizalmi” feladat: kettőjük életét, mindennapjait – beleértve, hogy kikkel, hol találkoznak, mivel foglalkoznak, milyen családi és művészeti ügyek, irodalmi megjelenések érintik épp őket – rögzítse a fe­lejtéssel szemben: „Én kapom a megbízást vezetésére.” S jól láthatóan a pajkos hangvétellel megfogalmazott feladatnak a költő szerelme éveken át próbál becsülettel megfelelni, bejegyzéseit sokkal inkább jellemzik a napjaikat érintő magánéleti és szakmai tények, apró történések rögzítése, mint az általánosabb, érzelmi-gon­dolati eszmefuttatások. Ám ez a hatalmas anyag természetesen nem merül ki a té­nyek rögzítésében, kezdetektől fogva helyet kap benne az események és az em­berek minősítése, morális megítélése, az időben előrehaladva pedig egyre hangsúlyosabbá válik a naplóíró alakja, belső világa, megszaporodnak az érzéseire, jellemére adott reflexiói is. A Miklós nélkül töltött időszakok pedig mintha felerősítenék Gyarmati Fanni naplóírói kötelezettségét, felelősségét, sőt a megszállás és az os­trom idején felismeri önnön tanú-szerepét, a naplónak mint kordokumentumnak a jelentőségét is, ezért a legnagyobb pusztítás és a legembertelenebb körülmé­nyek között is próbál, legalább időről időre, összefoglalókat készíteni. Ennek ellenére a Napló mégsem lép túl kettőjük kapcsolatán: a házasságkötés előtti hónapokban kezdődik és a költő újratemetésével zárul. Radnóti Miklósné saját személyét, saját életét nem tartotta arra érdemesnek, hogy férjének elvesztése után, félemberként megnyújtsa közös életüket saját sorsával. Nem akart ő más, több lenni, ahogy számos bejegyzése is igazolja, mint költőfeleség, egy rendkívüli tehetség tá­mogatója, társa, ihletője. „De hát nem élet ez igazában. Hát nem vagyok én ilyen fe­lemás: hol önállóan a sarat álló, keményen nekifekvő dolgozó, hol meg aggodalmasan evickélő társadalmi figura, vigyázva, hogy ki ne essem a régi kapcsolatokból. Hát nem ez az én életem. Költőfeleség akarok lenni megint, és boldogan ha­­zajönni az újonnan született vershez, és órákat beszélni Mikkel egy-egy kötőszó vagy kép felett” (1945. május 28.).

A naplóírásban, főleg egy ilyen hatalmas anyag esetében, nem feltétlenül az egyes bejegyzéseknek, meglátásoknak van igazán súlya. Mindenkinek lehetnek rossz napjai, negatív vagy éppen felszínes benyomásai, meglátásai, bármilyen irányú elfogultságai. A bejegyzések sokaságából, összességéből mégis kibontakozik egy kép, ami keresetlenül őszinte, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a feljegyzések sokszor esténként, sebtében készültek, az ismétlődő ítéletek, megjegyzések, a vesszőparipaszerűen visszatérő kérdések, a hasonló módon kifuttatott gon­dolatok rajzolnak ki igazán egy szemléletmódot, egy saját attitűdöt, egy jellemet, és mindezeknek szép lassú, az évek múlásának és a külső körülmények hatására történő formálódását, színeváltozását. Az ismétlődő szólamokból nem csak az de­rül ki, hogy mik foglalkoztatják rendszeresen, hanem az is, hogy milyen típusú nap­lóíró. Tehát nemcsak az tűnik ki, hogy Gyarmati Fanni másokkal és különösen ön­magával szemben szigorú („Kegyetlen és szigorú vagyok magunkhoz is, és az emberekhez még inkább.” [1936. március 7.]), morális, kulturális, művészi ítéleteiben határozott, ám önbizalomhiánnyal küzdő alkat volt, hogy az élet sok területével és fontos emberi kapcsolataival szemben tele volt szorongással, aggódással, amelyek közül kiemelkedik a Miklósért, az „anyuskáért” vagy unokahúgáért, Her­miért való folyamatos nyugtalankodás. De ugyanígy visszatérő futamokat kapunk ar­ról is, hogy Miklós nem ír (elég) verset, keveset dolgozik, hogy nem vigyáz az egészségére, hogy a gyorsíróiskolában kevés a növendék, hogy a sok munka ellenére nehezen élnek meg. Különösen érdekes a huszonéves lány, majd fiatalasszony folyamatos félelme az öregedéstől, a ráncok megjelenésétől, a vonások meg­ereszkedésétől, az izmok petyhüdésétől, és ebben egy külön szólamot kap, már-már szimbolikusan, Radnóti kopaszodása, dús – és imádott – hajának fogyatkozása. („Csak egész napon át gyötört a nyugtalanság, az elégedetlenség és a fix ideám, hogy Miklós ha elveszti a haját, fogom-e tudni úgy szeretni, mint eddig.” [1937. január 12.]) Ez a téma a munkaszolgálatok idején, a leborotvált fejek láttán tovább gyűrűzik, új jelentéseket kap. Az is kiderül, hogy a feleség érzéseit, indulatait, természetének negatívumait sosem rejtette el sem férje, sem a külvilág elől, őszin­tén beszámol Miklóssal szembeni rossz érzéseiről, nehezteléseiről, a veszekedéseikről, béküléseikről, érzelmi viharaikról, szexuális életük feszültségeiről, ahogy a családjával és barátaikkal adódó konfliktusairól, szóváltásokról és sértésekről is. (Kü­lön részt érdemelne a Napló gender-szempontú megközelítése, hiszen az rendkívül közeli és részletes tablót nyújt az értelmiségi, alkotó- és előadóművész nők ko­rabeli világáról, életéről, a nők testhez, fittséghez, szexualitáshoz való viszonyáról, a fogamzásgátlás, az abortusz és a gyermekvállalás kérdéseiről. A téma részletes kifejtésére itt most nem vállalkozhatunk, Földes Györgyi járta körül ezt a témát Ki a Másik? – Zsidó sztereotípiák és testreprezentációk Radnótiné Gyarmati Fanni nap­lójában [Szombat, 2016/4, 29–34.] című írásában és a Bálint Házban [2016. február 23.] tartott, megjelenés előtt álló előadásában [Nőiség, modernitás, gender-kérdések, női traumák].)

Mindezeken túl Gyarmati Fanni naplóírói alkatának még egy rétege kibomlik az olvasó előtt. Ahogy erről már szó esett, elsősorban közös életük eseményeinek rög­zítésére vállalkozott, és nem saját lelki szükségleteit élte ki naplójában, a napló és az írás számára nem önkifejezési forma, nem az önfeltár(ul)ás eszköze. Ugyanakkor mégis érdekes, hogy ki hogyan éli meg az életet, mit lát meg, mit lát fel­jegyzésre méltónak a napi vagy heti történésekből, mit emel ki (rendszeresen) az életéből, melyik arcát, hangulatát – bizakodását vagy elkeseredettségét – mutatja gyakrabban az írás során. A Napló e tekintetben is érdekes, megmutatkozik ben­ne, hogy a hangulati átcsapások, érzelmi végletek közül egyes időszakokban, korszakokban melyik dominál, melyik érvényesül igazán. A harmincas években kétféle hang váltakozik, nagy amplitúdóval, nem egyszer hirtelen, napi, de akár be­jegyzésen belüli váltásokkal. Az egyik az áradó, magasztos, vallásosan imaszerű re­giszter, amit elsősorban szerettei, Miklós, elhunyt nővére, Rózsi, unokahúga, Her­mi vagy saját édesanyja vonatkozásában hallhatunk az odafordulás, a szeretet, a hála és az aggodalom elragadtatásaiként. De az „Édes Mindenségem”, „Egyet­le­nem”, „Egyetlen Szívem” mellett a harag és a dühös csalódottság, a keserűség is gyak­ran jelen van, például ilyen módon: „Miklós olyan igazságtalan, ostoba vádakkal jön, hogy egész kihoz a sodromból, és ilyenkor úgy tudom gyűlölni, legszívesebben megverném jól, de ez elmúlik pillanatok alatt, viszont ő tartja a haragot soká, és némán kell néznem, ahogy a beteg torkával egyre-másra cigarettázik. Nem teremnek így versek. Sem a munka, sem a hangulat nem termi meg őket, és ez sehogy sincs jól.” (1936. február 18.) De hasonló kirohanásait olvashatjuk az ap­jával vagy a bátyjával kapcsolatban is, sőt az elragadtatás másik, ijesztő végleteként átkozódásait Hermi apai nagyanyjával, Milchnével, az akkori Fifi nénivel szem­ben. A korholás, veszekedés vagy a mások, körülmények feletti méltatlankodás nagyon sokszor önváddal, önostorozással is társul, utózöngeként amikor a szerző rendszerint sa­ját gyenge képességeit, tehetségtelenségét, személyének, külsejének jelentéktelenségét hangoztatja, vagy önmaga jellemével, „szerencsétlen természetével”, rossz tu­lajdonságaival, külső megítélésével is szembenéz: „Nem va­gyok ártatlan, mert nem szabad ilyen terrorisztikusan viselkednem, de nem va­gyok hibátlan én semmilyen tekintetben sem, jól tudom. Hát miért nem tud Mik dol­gozni, ha nem miattam.” (1936. július 10.); „Rémes. Azt mondják, veszekedős hárpia vagyok…” (1937. január 5.)

A háborús évektől az egyre fenyegetőbb külső nyomás növekedésével az erős im­pulzusokkal bíró, kettős hangvétel megváltozik. Nemcsak a tematikus hangsúlyok helyeződnek át a magánéletről, a kapcsolat alakulásáról a történelmi eseményekre, a zsidóüldözés és a nélkülözés életüket érintő kérdéseire, de az indulatok, az érzelmi kitörések is átalakulnak, a keserűség, az aggodalom állandósul. A feleség betöltött szerepe a világban, a kapcsolatban is módosul: a támogató, létfenntartó, ihletadó hitves alakját egyfajta „szenvedésesztétika” váltja fel, az üldöztetés, az éhezés, a szenvedés tűrése, sőt boldog vállalása Miklós életben maradásáért. Az a fajta vallásos, emelkedett rajongás, ami a Napló első felét jellemezte, ebben az egy­ségben, a katolizálás hatására, s bizonyára a hittel kapcsolatos kételyeinek el­nyomására is, egy újfajta transzcendens érzületté és naplószólammá formálódott át. Az évek múlásával Fanni önmagával és környezetével szembeni keménysége, szi­gorúsága is enyhült, hisz érezte, látta már, mit és kiket veszíthet el; utolsó éveit az aggodalom szőtte át, Miklós távolsága, majd a háborút követően férje bizonytalan sorsa a félelmet és a magányérzetet növesztette hatalmassá. Ennek az állapotnak talán legmegrendítőbb részlete az 1945. október 1-ji „előnekrológ”, amelyben együtt áll belső gyötrelmeinek, félelmeinek minden szegmense a kínzó önvádtól a végső magány víziójáig: „Tudom, hogy ezt nem lehet kibírni, és tudom, hogy ki lehet bírni. […] Csak háttérben volt bennem rettegés Miklós felé, valahogy mindig in­kább biztonságban éreztem őt, mint bennünket, akiket a nagy, ismeretlen ször­nyűségek szorongattak állandóan. Nem koncentrálódtam rá, arra, hogy elsősorban rajta kell segíteni, […] De lehet, hogy egyszerűen nem is gondoltam végig, nem volt fantáziám elképzelni, ami vele történhetett. Ez a fantáziátlanság volt mindennek az oka. Annak, hogy elengedtem őt menni. Drága kis vékonyka alakját az óriási hátizsák, pokróc, csajka alatt görnyedve, amikor kiment az ajtón, mint egy kis erőd […] és nem gondoltam rá, hogy utoljára látom. Most már biztosan nincs meg. Le merem írni, mert így van. Az Isten elhagyott engem, le merem írni, mert így van. […] Másfél éve élek már a csókja, a gyöngédsége, a sugárzó, melegítő, boldo­gító közelsége nélkül, és soha többé nem érezhetem. […] Nyomorult kis ökörnyál a nagy világűrben, aki vagyok, senkihez sem tartozón, semmihez sem kapcsolódón.”

Radnóti Miklósné 2014-ben közreadott naplójáról szólva nem mellőzhetjük az an­tiszemitizmus magyarországi erőre kapásának, a zsidótörvények következményeinek, a munkaszolgálat időszakainak tárgyalását sem, főleg, hogy ezekről az ép­pen zajló események jelenvalóságából, testközelből értesülünk, olyan közvetlen kö­zelségből, ami szinte átélhetővé teszi az olvasó számára is a félelmet, a szenvedéseket. Fájó és idegfeszítő látni, hogyan észlelték Radnótiék a kirekesztést, a szű­külő lehetőségeket, miként vélekedtek menekülésről és maradásról, milyen elő­érzeteik voltak, mennyire hagyatkoztak ezekre, és milyen remények és érvek tar­tották vissza őket a haza elhagyásától, miben tudtak bizakodni, miközben egyre mélyebbre húzta őket a történelem örvénye. Minden részlet önmagáért beszél.

Ahogy Miklós élete felfoghatatlanul megszakadt, halálával abbamaradt a napló is. Olvastán sokféle színt, új árnyalatot kap az az idealizált kép, ami kettőjük szerelméről, kapcsolatáról él a köztudatban. A hitvesi szerelem eddig vélt szent építményéről, mely a költő verseiből és az idő mindent megszépítő, sorsok felett megrendülő áhítatából épült, talán csak a cserepeket fújja le a szél, talán néhány ablakot is megtépáz, de esetleg porig omlasztja a falakat bizonyos olvasók szemében. Ám a Napló ceruzával vésett végtelen soraiból egy új építmény emelkedik, talán nem olyan magasztos, mint a korábbi, de őszinte és emberi, hétköznapian esendő, nagyon is szerethető. Egy olyan asszony keze által, aki mindvégig tudatában volt Radnóti Miklós nagyságának, rendkívüli tehetségének, és nem akart ő más, több lenni, mint költő­feleség. Küldetéstudatát sosem feledve követte férje minden lépését, és rótta sorait, majd elhallgatott ez az „életen túli halott élet”. Mintegy hetven évre. Mert nem tu­dott ő meghalni se, élni se nélküle immár.

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló. 1935–1946, Jaffa, 2014.

(Megjelent az Alföld 2016/10. számában.)