A néma ének
Dér festi meg reggel a rétet,
Bársony palástban jár a föld,
Hátán fű nő, nem hallom, érzem,
Lant szól, de elnyeli a köd.
A puszta szó a lantos ujján.
A hangja hóba dermed,
A szája szól, a szája moccan,
Lant húrja peng a csendben.
Rögök peregnek porrá, végleg.
Csak látom dalra költ ajkát,
Fagyos ujján a sár a kéreg,
Por hull le szája sarkán.
Most… árva énekem, mi vagy te?
A lant a hóba dermed,
A lantja szól, semmi nem moccan,
Szó járja be a rétet.
Az ének szó a pusztaságban.
A bőrön néma sóhaj,
Csak ég, de nem melegít a tűz,
Majd egybefagy a hóval.
Kábán állok a szürkületben,
Körben a némaság van,
A puszta szó, nem hallom, érzem,
Hűs festékfolt a tájban.
(Megjelent az Alföld 2017/6. számában.)
Az Arany-bicentenárium alkalmából az Alföld szerkesztősége „s feledett régi dalra émed” címmel meghívásos költőversenyt hirdetett. A kiírás egyetlen megkötése az volt, hogy a pályaműveknek tartalmazniuk kellett a „Most… árva énekem, mi vagy te?” Arany-verssort. Mezei Gábor a fönti verssel csatlakozott a pályázathoz.
Borítókép forrása.
Hozzászólások