A bizonyosság
Csak azt tudom, hogy engem is koporsóba helyeznek
majd, megborotválnak előtte, rám adják az egyik frissen
vasalt nadrágomat és ingemet, amely oly sima lesz, akár
az arcvonásaim, a többi ruhámat kidobják, nem kell a lom
a házhoz, nem kell a megemlékezés, a gyász, a pátosz,
azt mondják, a múlt úgyis csak akadályoz a továbblépésben,
értem pedig, e szétmálló testért senki ne toporogjon álltó
helyében, ne rágódjon rajtam, akár húson a férgek, ne ejtsen
könnycseppet, ne kulcsolja imára kezét, ne higgye, hogy a test
külső kéreg, lehántva rétegeit pedig ékeskedik a lélek,
mint megbúvó lényeg az írás sorai között, mint értelem
a koponyában, mely medret váj a látás tapasztalt irányainak,
hogy olvassa, értelmezze a létet, amelyen túl úgysem látok,
csak a nehezülő földrétegek alatt keresem a bizonyosságot.
A krizantémok ősszel nyílnak
Az ég a földre nehezül, mint beton
sírlap. Nagyanyám, az elmúlás munkása,
hidegen, ahogy kőfaragók a márványba
írnak, kapálja szülei sírját. Ahogy emelivágja,
emeli-vágja, izmainak kiszámítható,
töredezett dinamikája. Mikor végez,
imára kulcsolja poros kezeit, széjjelnéz,
találgatja, hogy a sírját majd hova helyezik.
Összeráncolt szemöldökkel csak számol
és számol, hogy mennyi lehet vajon még
hátra a nyárból, mert tudja már, idegei
mennyit bírnak, és ahogy a sírhanton,
a krizantémok bennünk is ősszel nyílnak.
Saját sírbolt
Nagyanyám szemhéjai
súlyosan lezáródó, hűvös kriptaajtók,
túl rajtuk mumifikálódik
minden emlék. Gondosan bebalzsamozza
őket, mintha ezen
múlna az örökkévalóság. Így
nyugtatja lelkét, melyet a hanyag
rezignáltság kezei formáltak, elrontva
a tartós vázat. Nem bírja
a terhet, meghajlik az elmúlás
terpeszkedő súlyának. Valahol
a lezárt kriptaajtók mögött, ahol látta
magát mint foszlásnak indult dögöt.
(Megjelentek az Alföld 2017/7. számában.)
Borítókép forrása.
Hozzászólások