Az akropoliszi kagyló
A kagyló őrzi szülőhelye morajlását.
Azt mondják. Ha füledhez emeled,
elkaphatod a delfinek társalgását
és egy repülőgép becsapódását.
Megrázod, felsistereg az adóvevő.
Fiatalok hangja keveredik az éterben,
az eszköz megöleli, mégis elengedi,
mint rája a prédának vélt palackot.
A torkok dobolása egyszer csak
elmaszatolódik, amikor bombák
és forradalmak robbannak mellettük.
Megint megrázod. Most kitartó
utasszállítók zsongnak a kert felett.
Hátadon fekve követed a fehér uszonyosok
nyomvonalait. Lefotózod, ahogy
belehuppannak a párapárnákba,
amik vízi szörnyek alakjait veszik fel.
Ha eltartod füledtől a kagylót,
marad a fülcsengés. Annyi ideje
indulnak útjukra zavaró hullámok,
hogy partokat romboltak hallójáratodban.
Alamuszi áramlatok koccannak össze
egy roncsokból épült akropolisz felett.
Mimikri
Érkezik a metró. A széken ülve vársz,
mintha a vacsorát hoznák nyers szövetekkel
és veszélyes baktériumokkal.
Keresed az első falatot, előveszed a kést.
Milyen lehet vele olyan térbe hatolni,
amit senki nem látott még belülről.
Az életvonalad elemzed: egyenes, ha erősen figyeled.
Pedig darabokra szakadt ez is a millenniummal,
ahogy vastapssal köszöntötted az új állomásokat –
a te igen nagy bűnöd.
Utasok rajzanak a csőkaptárból,
ebédre elfogyasztott gondjaik
négy méter per szekundummal lebegnek a kijárat felé.
Nem vagy semmiben más, mint azok,
akik műselyem pulóverben leheltek
ugyanígy a sztálinbarokk oszlopokra,
mindössze a frizurátok és a tartásotok más.
Ha mindennap felvésel tenyeredre egy térképet,
talán tervekké csomósodnak a vonalak.
Érkezik a metró. A széken ülve vársz.
Ha kicserélnénk virágokra
A virágok, amiket a mellkasodra szerelsz,
pár órán belül elhervadnak.
Ha most látna valaki, minden bizonnyal megijedne,
ahogy beszállsz a taxiba,
és egy forgalmas csomópontra viteted magad.
Az ibolya a metamorfózist jelképezi,
ahogy háromszor mosod meg a csuklót,
háromszor az orrüreget és az arcot, majd a bokát,
aztán egyszer, csak egyetlen egyszer ráteszed kezed
a szívedre, és hámszirmokban esel a váró csempéjére.
A kamilla segít visszatalálni a borzongás folyamához.
Ahhoz, amelyikbe többször is bele lehet lépni.
Azt mondják, Mária lakik benne, aki kigyógyít a kontinensből.
A bőr sárga rózsa a ruhák alatt.
Barátságod mutatod a térnek, őszintétlen
bocsánatkérésed, ahogy rálépsz a metróújságra,
amibe a neved nyomtatják holnap.
Aztán a tulipán, amit ha nyugat felé fordítunk,
megerősödik a hatalma.
Sokat gondolkodom azon, milyen virággá válsz ezután.
Nefelejcsnek képzellek pipacsok között.
(Megjelentek az Alföld 2017/9. számában.)
Borítókép: márványkagyló (Wikimedia Commons).
Hozzászólások