Négy elbeszéléskötetet – Vonalkód (2006), Hazaviszlek, jó? (2009), Pixel (2011), Pillanatragasztó (2014) – követően jelent meg 2017-ben Tóth Krisztina Párducpompa című, tárcanovellákat tartalmazó könyve. A négy korábbi kötet szerkezete egyaránt szigorú logikát követ. A Vonalkód 15 történetét a zárójeles alcímükben is jelzett vonalmetaforika köti össze; a Hazaviszlek, jó? 51 szöveget tartalmaz, öt ciklusra bontva, a középsőt kivéve mindegyikben 10-10 szöveg helyezkedik el, a ciklusok címei azonosak 1-1 mű címével, a túlnyomórészt személyes, humoros publicisztikákat pedig a komorabb tárcák keretezik; a Pixel – szövegtest – 30 fejezetből áll, mindegyiknek a cselekménye egy-egy, a címben is jelölt testrész köré szerveződik; a Pillanatragasztó 25 novellája nemkülönben öt ciklusra tagolódik, mind az ötben öt-öt novella van, s mindig az ötödik adja a ciklus címét. Ehhez képest (leszámítva, hogy a kötetcím ezúttal is azonos egy novella címével) a Párducpompa 50 írása nem ragaszkodik efféle kompozíciós irányelvekhez, helyettük a szerző visszatérő témái (agresszív frusztrációk; szélsőséges nézetek; perifériára sodródott hajléktalanok, betegek, sorsuknak kiszolgáltatott szerencsétlenek; lazább, önéletrajzi vonatkozások; magánéleti válságok), mindennapjaink lehangolóan vagy tragikomikusan ismerős élethelyzetei kapcsolják egymáshoz az adott textusokat.
A Párducpompa, ha felépítésében nem is, műfajilag a 2009-es kötettel rokonítható, hisz mindkettőben a tárcajelleg dominál. Ám míg a Hazaviszlek… paratextuálisan egyértelműen körülhatárolja az olvasó elvárási horizontját (tárcanovellák, publicisztikák – látható a cím alatt), addig a Párducpompa sem fülszövegében, sem alcímében, sem másutt nem tesz említést műfaji (tehát egyúttal architextuális) kérdésekről. Azért tartom említésre méltónak a szóban forgó vetületet, mert a recepciót döntően befolyásol(hat)ja: ha naivan a klasszikus novella konvencionálisan bonyolultabb szemiotikája, értelmezési kódjai felől közelítünk, akkor (hiába keresvén azokat) feltehetően csalódás ér bennünket, ellenben ha elfogadjuk a tárcák kínálta olvasási szerződést, valószínűleg ki-ki megtalálja majd a számára emlékezetes műveket. A következőkben vázlatosan ismertetem, milyen témákra számítson, aki kézbe veszi Tóth Krisztina könyvét, számba veszem fogyatékosságait és erényeit, emellett érintem elbeszéléstechnikai, humánideológiai aspektusait.
Tematikus alapon nagyjából öt csoportra bonthatók a kötet szövegei. A szerző prózáját ismerőket nem éri nagy meglepetés, a jól bejáratott témák bukkannak fel újra, némi hangsúlyeltolódással. 1. A frusztrált kisember agresszív kompenzációja, kicsinyes bosszúja. Európa boldogabb részein minden villamosvezető megvárná a szőke, szexi diáklányt, Budapesten viszont az orra előtt csukja be a villamos ajtaját a „kövérkés, kopaszodó” sofőr (Huszonöt lépcső); a tanítónő gonosz dresszúrája, „nyájasságba átcsapó szadizmusa” generációk pszichéjét torzítja el (A fésű, a kréta meg a vonalzó); a „zoknis, szandálos, térdnadrágos férfi” üvöltve csinál botrányt a postahivatalban, mert a mögötte álló nő kiskutyája megnyalta a lábát (A megnyalt ember) stb. 2. Idegengyűlölet, rasszizmus, homofóbia. Az eladólányok nem értik, „miért nem lőnek vissza mindenkit” a tengerbe, a taxis meg azon értetlenkedik, miért nem gázosítják el az összes bevándorlót és hajléktalant, „van itt épp elég normális” ember (Sötét égbolt); Ernő bácsi indulatosan kiabál a neki és feleségének süteménnyel kedveskedni akaró holland házaspárral, miközben a férfit „lányképű buzinak”, sötétebb bőrű, persze felöltözött asszonyát meg meztelenkedőnek titulálja (Holland süti); a fodrászüzletben fogadni is alig akarják a fiatal párt, majd szorultságukat kihasználva alighanem potom áron veszik meg tőlük a vélhetően roma (vagy idegen) származású terhes ara helyben lenyírt, „selymes fényű, gyönyörű”, méternél is hosszabb haját, ám rendes frizurát a fodrászlány már nem hajlandó csinálni neki (Lufi) stb. 3. Egzisztenciális kiszolgáltatottság, testi-mentális romlás – rokkantak, szellemi fogyatékosok, öregek, betegek, hajléktalanok stb. nyomora. Ide sorolható a legtöbb tárca. A kislányát hintáztató elbeszélőt a játszótéren szólítja meg a lába elvesztése miatt tolószékbe kényszerült „beteg és öreg” asszony, az elbeszélő által alig felismerhető egykori iskolatárs, aki reménybeli unokájából merít erőt a túléléshez (Asszony a játszótéren); a szociális otthon idős, demens nénije a trolivezető kegyes füllentéseiből bátorságot merítve rendre ugyanarra a pesti trolira száll fel, hogy a jármű elvigye „Berlinbe”, „mert a lánya Tegelen várja” (A berlini járat); a kisnyugdíjas házaspár a bútoráruházi gyorsétterem szegényes menüjének elfogyasztása közben egykori velencei nászutukra emlékezve úgy dönt, vesz egy új ágyneműt, olyat, „mint abban a szállodában volt” (Szeparé); a néhány pszichoterápiás beszélgetést követően váratlanul gyorsan meghaló középkorú, rákbeteg férfi még elmondja a pszichológusnőnek, hogy az élete már 27 éve félresiklott, mikor nem vette feleségül, inkább elhagyta az igazi szerelmét, akit három éve hiába kutatott fel, a méljére „Inge nem válaszolt” (Inge nem válaszolt) stb. 4. Önéletrajzi ihletésű, nemegyszer (ön)ironikusan derűs írások. Egyesek az irodalmi, művészi életforma görbe tükrét tárják elénk (Pogi néni, Bumbi születésnapja, Az a bogaras olasz), mások a versmondás, a költészet teljes félreértését (no meg a primitív iskolaigazgató minidiktatúráját) leplezik le (Verset állva), de akad olyan is, mely témáját tekintve a harmadikként lajstromzott szöveghalmazba is beilleszthető, ilyen a Kimenő hívás, melyben az elbeszélő a támadójának hitt nehéz életű, tiszta szívű fiatalember magánéleti problémáját segít megoldani egy telefonhívással. Ez egyébként az egyik legjobb darab az összes közül. 5. Feltűnő, hogy a Párducpompában mennyire visszaszorultak a párkapcsolati krízissel, hűtlenséggel foglalkozó (korábban sokszor előforduló) rövidprózák: ami maradt, már inkább a támogató társ dermesztő hiányának következményeit monitorozza szűkszavúan (Tetőterasz, A könnyező tigris, Inge nem válaszolt). Utóbbiak mindazonáltal a könyv legerősebb, egyetemességük révén a tárca műfaján alighanem túl is mutató írásai közé tartoznak.
Egyformán kiemelkedő színvonalon az alkotásfolyamat természetéből adódóan (talán a válogatásokat leszámítva) egyetlen kötet sem képes teljesíteni. Jelen esetben a hovatovább publicisztikai jellegű, lévén irodalmi téteket sem mondanivalójában, sem megformáltságában nem mozgató Fanny és Alexander, a Leesett a tantusz és a Thriller kötetbe emelése tűnik nehezen megokolhatónak, itt elfért volna a nagyobb szerkesztői szigor is. Úgy látom, a szerzőt ezeken kívül csupán alkalomszerűen és részlegesen hagyta cserben az arányérzéke. A zárlatok néhol túlpoentírozottak (Pörgettyű, Huszonöt lépcső, Anglia); a panorámaszerű, élesen pontos Huszönöt lépcső hatását kár lerontani a befejezés mesterkélt mondataival, az olvasói értetlenséget, ezáltal a gyors feledésbe merülést kockáztató politikai allúzióval meg különösen. (Pláne, ha az eredetkontextus nemcsak közéleti, de emberi szempontból is vállalhatatlan, ami értelemszerűen nem Tóth Krisztinát minősíti…): „Szép hazám városaiban konganak a harangok és a lelkek. Ilyenkor fordulnak oldalukra a meleg porban a vak komondorok.” (46.) A szóválasztás néhol regisztertörő, az adott nyelvhasználatból kilógnak egyes kifejezések. Számomra az is kétséges, hogy a feleségét „Látod fiam, mégse kellett vón megkóstolni azt a süteményt.” szavakkal korholó Ernő bácsi máskor „a fülbevalós anyádér” vagy a „lányképű buzi” szerkezeteket használja (Holland süti), azt pedig még kevésbé hiszem el, hogy a mátraalji „öreg néném” (akiben ugyanúgy felhorgad az önbecsülés, mint Ernő bácsiban az indulat…) „a botmixer izélne szájba” stilémával demonstrálná „nyelvi leleményét” (Termál). Itt-ott az intertextusok szerepeltetését is funkciótlannak érzem, sem a Fazekas Anna-, sem a halmozások által öt (!) verset megidéző József Attila-citátumok nem szervesülnek a szövegbe (Termál, Verset állva). Hogy az életműre, illetve a kötetre kivetített intratextusok mennyire produktívak, az megítélés kérdése. Nekem kevésbé világos, miért kerül elő újra az Öreg néne őzikéje pár elbeszéléssel később (Kiment a ház az ablakon), vagy a Hazaviszlekben már közölt Belső kéménykár (a régebbi elbeszélések közül egyedüliként) miért kapott helyet a Párducpompában, amelyet némi rostálással karcsúbbnak is el tudnék képzelni. Egyéb alapállásból a jelenkori magyar irodalomban amúgy egyáltalán nem szokatlan (ön)ismétlések az oeuvre egyik védjegyének is tekinthetők, feltéve, ha az ismétlődő témák, motívumok (hajléktalanok, tolószékesek, szellemi fogyatékosok, kutyák) nem gyengítik az elbeszélések hatáspotenciálját. Nem kifogásként említem még, hogy véleményem szerint kaphatott volna reprezentatívabb címet is a kötet: a címadó szövegnél vannak színvonalasabbak és szélesebb spektrumúak, de ez kicsit tényleg a de gustibus… esete.
Fentebb szóvá tettem a direkt közéleti utalásokat. A vak komondoron kívül felbukkan még a „MIGRÁNCS” (sic!) és Gyöngyöspata is, annyiban mégis a szerző védelmére kelnék, hogy választott műfajának egyik attribútuma az (akár politikai) aktualitások tematizálása. Aligha szükséges bizonygatni, mennyire embert próbáló feladat egyszerre korszellemre rezonálni és lehetőleg időtálló, sőt szórakoztató művet létrehozni. Kifejezetten örültem annak, hogy az író 1-2 kivételtől (Termál, Fanny és Alexander) eltekintve lemondott a (főként a Pixel kapcsán kritizált) metanarratív elbeszéltségről, elbeszélőinek fitogtatott beavatottságáról, narrátorai immár nem telepednek rá a történetre, s ha a szövegalakítás meg is követeli olykor, hogy állást foglaljanak, ritkán teszik ezt expressis verbis; amikor csak lehet, háttérben maradnak, még E/1. személyű elbeszélés esetén is. E tárcanovellák immár egyoldalú feminizmussal sem vádolhatók, hisz a Párducpompa nőalakjai éppúgy tudnak előítéletesek, gonoszak lenni, mint a férfiak, s hasonlóképpen kiszolgáltatottjai életkörülményeiknek, mint az erősebb nem képviselői. Bármennyire elkeserítő társadalmi látleletet nyújtsanak is a felvázolt élethelyzetek és a megjelenített figurák, a meg-megcsillanó, (ön)iróniával vegyes humor kifejezetten üdítően hat, legyen akár tárcakellék vagy a reményvesztettség ellensúlya. Például a „metafizikus sugárzást” emlegető riporternő kérdésére a meghökkent festőművész „Hogy micsoda? Ja, ja, hát igen. Arra törekszem.” mondatokat préseli ki magából (Felhő Tihamér szerelmei); megtudhatjuk, „Az írók tudvalevően nem hiú emberek, sőt idegen tőlük minden emberi gyarlóság.” (Pogi néni), kivéve persze, mikor dedikáláskor „[a]z ember ránéz a régi ismerősre, berregve beindítja az arcfelismerő programot, és rémülten konstatálja, hogy gőze sincs, ki az illető. A sor áll türelmesen, a szerző ott ül jeges verejtékben a kinyitott könyv felett, és húzza az időt, mint a halálra ítélt.” (Bumbi) stb. A Tóth-kötet legnagyobb erényét abban látom, hogy hosszan sorolható remek történeteiben (a harmadik bekezdés végén megnevezetteken kívül A berlini járatot, az Öreg kutyát, a Kimenő hívást, a Tavaszi kollekciót és a Szeparét sorolnám ide) nemcsak hiteles a mindennapok botladozó kisembereinek világa, hanem egzisztenciális mélységeket felvillantva megrendítő is. Mint például azé a testi-szellemi korlátait döbbenten érzékelő korosodó férfié, aki bár „világéletében idegenkedett a kutyáktól”, az öregség hirtelen belehasító felismerésének nyomában befogadja az őt hazakísérő gazdátlan, öreg vizslát: „Próbálta elzavarni a kutyát, aztán jól becsapta a kaput, hátha a zaj elriasztja. Fél óra múlva azon kapta magát, hogy képtelen az újságra figyelni, […] Lehetetlen dolgokon töprengett, azon például, hogy tulajdonképpen mit eszik egy kutya. Vajon hányszor kell sétáltatni. Hogy hova kakál. Dél volt, mire végre rászánta magát, hogy lemenjen. Abban bízott, hogy az állat nem lesz ott, hogy már valahol messze kóvályog a forgalomban, és nem kell többet gondolnia rá. De ott ült a kapu előtt, és azonnal jött, ahogy behívta.” (Öreg kutya, 136.)
A szövegek valamivel kevesebb mint felét kitevő E/1. személyű alkotásokban homodiegetikus a narrátor, tehát a történéseknek inkább szemtanúja, lejegyzője, sem mint központi szereplője, az autodiegézis csak a privát, jelölten önéletrajzi művek (pl. Bumbi, Az a bogaras olasz) sajátja. A korpusz nagyobbik felében heterodiegetikus a narráció, az elbeszélő többnyire szelektíven mindentudó, esetleg szenvtelen, személytelen (pl. Anglia, Tetkó, Mozi). A nyelvhasználat az első és harmadik személyű elbeszélésekben is a beszélt nyelvhez közelít, különösen azokban a passzusokban, melyekben az omnipotenciáját vesztő elbeszélő átengedi a fókuszt a szereplőinek. A fokalizált beszédben megnyilvánuló figurális narráció és a
korlátozott tudású narrátorok az elbeszélt életanyaghoz távolságtartóan viszonyuló történetmondót körvonalaznak, aki csak kivételesen foglal el olyan egyértelmű értékelő pozíciót, mint A fésű… lapjain, ahol leszemétládázza egykori embertelen tanítóját. Ehelyett vagy a szereplőkkel mondatja ki az értékítéletet (pl. Prérikutyák), vagy (a túl direkt zárlatokat leszámítva) közvetett jelzésekkel határolódik el bizonyos amorális emberi gesztusoktól. Például az idegengyűlölő taxist hallván az elbeszélő-szereplő úgy érzi, „hirtelen elfogy a levegő az autóban”, és kijelenti, hogy „itt a vége, gyalog megyek tovább.” (Sötét égbolt); a rasszista, fröcsögő öregasszonynak „Langyos szájszaga van, hátra kell lépnem.” (Pörgettyű), a postahivatalban egy kiskutya miatt üvöltöző férfi zoknit, szandált, térdnadrágot visel (A megnyalt ember) stb.
A külső és a ruházat vonatkozásai már egy testelméleti megközelítés felé vezethetnek el. Tóth Krisztina íróí-költői pályáján köztudottan meghatározó jelentőséggel bír a test, a Vonalkódról és a Pixelről írt tanulmányok közül kettő is a korporális narratológia felől közelít tárgyához (Földes Györgyi dolgozatait lásd: Alföld, 2011/6. és 2013/7.) Fogalmi bázisának kidolgozatlansága miatt a Punday-féle korporális (és a többi posztklasszikus) narratológia operacionalizálhatóságát illetően jogosnak tűnnek a kételyek; szerintem a Párducpompát inkább az általánosabb testelmélet (body writing, body studies) egy-egy vonatkozásához kötik illeszkedési pontjai. A testreprezentációkat kutató szociálpszichológiai vizsgálatok megegyeznek abban, hogy a kirekesztésnek, az egyéni és csoportos diszkriminációnak alapvetően két nagy formája ismeretes: a primer, kifejezetten testi alapú, illetve a tekintélyelvűségen alapuló elutasítás. Az első megközelítés a kristevai (douglasi) abjektfogalomból indul ki. Leegyszerűsítve, a másik testétől, fizikai valójától undorodunk, és úgy véljük, annak szennyes, mocskos stb. testhatárai saját testképünket, áttételesen pedig kulturális homogenitásunkat fenyegetik. Az elutasítás második szintje a gazdaságilag, társadalmilag, politikailag. kulturálisan egyaránt beágyazott előítéletességet takarja. (Mivel abjekció és tekintélyelvűség nem választható szét teljes élességgel, természetesen kereszteződhet is a kétféle averzió, jó példa erre a cigányság magyarországi megítélése.) Ha a kirekesztés szempontjából vizsgáljuk Tóth Krisztina új kötetét, hasonló következtetésekre juthatunk, mint az MTA Pszichológiai Kutató Intézetének részleteiben emitt nem ismertethető projektje az ezredforduló környékén (Vö. Kende Anna: „Sikertelen” testek, testükkel megjelölt csoportok = Test-beszédek. Köznapi és tudományos diskurzusok a testről, Új Mandátum, 150–185.). A kötetbeli novellák felében (!) a szereplők ugyanúgy az ápolatlanságot, a hajléktalanságot, a rokkantságot, a testi torzulást, a kirívó öltözködést és a roma vagy idegen származást utasítják el, mint az idézett felmérésben résztvevők. Ahol nem történik efféle stigmatizáció, ott is sorjáznak az abjekttestek: rokkantak, haldoklók, szellemi fogyatékkal élők, rosszul öltözött, igénytelen külsejű emberek. A felsorolt testi jegyek döntően az elutasítás első szintjéhez tartoznak, kivéve a gyakran tematizált kirívó öltözéket, az idegen (és részben a roma) származást. Feltűnő, hogy míg a hivatkozott kutatás adatai alapján a tisztán tekintélyelvű elutasítások gyakorisága messze elmarad az abjekt jellegűektől (az idegenek iránti ellenszenv alig volt mérhető), addig a Párducpompában öt (!) szöveg is az idegenellenességről szól, további öt másik pedig faji, nemi diszkriminációt állít a középpontba, aligha függetlenül a közelmúlt és napjaink gerjesztett magyarországi közhangulatától.
Háy János A gyerek című regényének 14. fejezetében a főhős szájából elhangzik egy önreflexív művészetfilozófiai gnóma, melynek érvényessége a Párducpompa poétikájára is kiterjeszthető: „A műalkotás tétje a lét, és nem a szépség.” Bár más kontextusban nyilván lehetne erről vitatkozni, Tóth Krisztina írásai mintaérvénnyel támasztják alá a súlyos tézist.
Tóth Krisztina: Párducpompa, Magvető, 2017.
(Megjelent az Alföld 2018/1., Állat tematikájú számában.)
Borítókép: Emmer László (Magyar Nemzet Online)
Hozzászólások