Viharvarjú
A semmiből támadt viharfelhő: varjúapa
föléd tornyosul, de szárnyát nem védőn
tárja szét, a napot takarja ki előled.
Elkomorulsz, és belül esni kezd, zubog,
patakzik szakadatlan a bőröd alatt, esik
este is, és esik egész éjjel, még reggel is,
mikor az álmatlanság hideg verítékében
úszó hálóinged a szennyeskosárra teríted.
Tükörbe nézel, a kékesfehér fényben
szemed alatt sötét karikák, feldagasztott
sár a tócsák körül. A vízfelszínt koncentrikus
körök törik meg. Közel hajolsz a tükörhöz,
figyeled a belső szemzugban lüktető ideget,
közben felméred a test zsibbadtságát.
Aztán az ujjadra veszed kontaktlencséd,
gyakorlott mozdulattal a helyére illeszted,
ettől váratlanul kitisztul a retina kupolája,
a kép kontúrt nyer, az eső szűnik.
Hosszan nézel a szemedbe, zöld,
de mint a fölázott erdő. Tíz óránál
egy fekete madár száll fel benne,
és a levelekről lezúduló víz a hajszálerek
ágai alatt alkalmi patakká gyűlik.
A varjú egy fára ereszkedik,
s végre magára csukja vizes szárnyait.
A varjú születése
„koponyámban mogyorónyi mennyboltozat”
(Weöres Sándor)
A félreértés indulata. Vascső, épp kéznél.
Lendület, aztán az utolsó percek
gémberedett lassúsága.
Túl a testen.
Beivódni a betonba,
a begyakorolt mondatokba,
a továbbélők öntudatlan mozdulataiba.
Évtizedekig heverni ott,
míg elér a felismerés, hogy ez elől is
van hová visszahúzódni.
Erre előbb a fejet, majd a belső szárnyat
emelni fel, ételt venni a sosem használt
csőrbe, tenni két bizonytalan lépést,
egyenes vonalú repüléssel elérni az amigdalát,
letelepedni egy kellően vastag ágra,
s csatlakozni az első dolmányoshoz, aki erre jár.
(Megjelentek az Alföld 2018/1., Állat tematikájú számában.)
Borítókép forrása/source of cover: Pxhere.
Hozzászólások