Első pillanatban meghökkentőnek tűnhet, hogy egy egész könyv szól egyetlen liftútról, Dániel András legújabb kötetének azonban alapélménye, hogy rendkívül szórakoztató módon ejti egyik ámulatból a másikba olvasóit.
A 2017-es Könyvhétre megjelent És most elmondom, hogyan lifteztem című kötet ötéves elbeszélője minden bizonnyal sok gyerek (és felnőtt) nevében szólal meg, amikor így fogalmaz: „pompás volt le-fel zötyögni az emeletek között”. Pár oldallal később pedig egy lámpabúra fejű alak még ennél is konkrétabban mondja ki, hogy „Liftezni menő!”. A témaválasztást illetően tehát minden kétséget eloszlat a kötet, amely azonban messze túlmutat a liftezés izgalmas, örömteli tapasztalatának bemutatásán. A történet koherenciájához erőteljesen hozzájárul a jól körülhatárolható tér, vagyis a változatos szereplőket és különféle váratlan eseményeket mindvégig a lift és az elbeszélő liftes fiú személye kapcsolja össze, így az álmatlan krokodil alakja és a nagymama aranyhalának születésnapjára igyekvő vendég egyaránt problémátlanul illeszkedik a mese világába, amelynek alapvető esztétikai minősége az abszurd és a groteszk.
Mindez nem újdonság azoknak, akik ismerik Dániel András korábbi munkáit, hiszen a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém), a Mit keresett Jakab az ágy alatt?, valamint a Kufli-sorozat darabjai mind hasonló élményt nyújtanak, a szerző neve már garancia arra, hogy humoros történettel, furcsa szereplőkkel és aprólékosan kidolgozott, magával ragadó, jellegzetes képi világgal találkozhatunk. A felhőtlen szórakozás ezúttal sem marad el, gyerekek és felnőttek egyaránt élvezettel forgathatják az És most elmondom, hogyan lifteztem című kötetet. Megszokott módon a szöveg és a rajz egyaránt Dániel András munkája, ennek is köszönhető, hogy a textuális és a képi világ teljes összhangban van, remekül együttműködik. Mindenképp indokolt, hogy könyvtárgyként említsük a kiadványt, amely borítójával és a belív rendhagyó elrendezésével túlmutat a „hagyományos” könyvformán. A nagyalakú, keménytáblás borító felülete nem teljesen sima, az anyagszerű borítás tudatosítja és érzékelhetővé teszi a kötet materialitását, ami növeli a gyerekek számára a könyvvel való ismerkedés élményszerűségét, izgalmasabbá teszi a könyv kézbevételét. Ezt a tapasztalatot fokozza, hogy a megszokottól eltérően a lapozás sem a vízszintes síkban történik, el kell fordítani a könyvtárgyat, amely így – a lift haladási irányának megfelelően – vertikálisan folytatódik. A kötet ilyen jellegű kialakítása miatt újszerűvé és érdekessé válik a nézegetés és az olvasás, játékossá téve ezzel a tevékenységet, valamint általában a könyvhöz és az irodalomhoz való viszonyt.
A történet klasszikus módon, egy jól ismert fordulattal veszi kezdetét: egy kisfiú elindul világot látni, szerencsét próbálni. Akár népmeseinek is tekinthető ez az alaphelyzet, amely az ismerősség érzését keltheti, hiszen a korábbi meseélményekből nem idegen a befogadónak ez az alapséma. Ám a zöldbab jelű óvodás nem a népmesék időtlenné tágult archaikus világának vág neki, hanem egy fiktív-kortárs környezetben igyekszik boldogulni, ami nem is megy nehezen, a komolyabb próbatételek és az elnyert jutalom így elmaradnak (hacsak a tetőterasz elérését nem tekintjük annak). A cselekmény nem csupán egy kisfiú liftkezelőként szerzett élményei felől olvasható, hanem (a realistább igényű befogadóknak) felkínálja az álomként való értelmezés lehetőségét is. Hiszen a főhős a csendespihenő előtt indul világkörüli útjára, majd egy felhőtaxin épp uzsonnaidőre ér vissza az óvodába a történet végén, így akár az álmok világában tett kirándulást is leírhatja a mese – ezt az interpretációt erősíthetik a különös lények és a szürreális világ. A főszereplő mindvégig névtelen marad, ahogyan a többi karakter is, a szöveg és a képek csak egy-egy jellegzetességüket emelik ki. Már az első oldalon kiderül, hogy a főhős óvodai jele a zöldbab: „Bizton hittem, hogy én vagyok a világ egyetlen óvodása, akinek zöldbab a jele. Kétlem, hogy tévedtem volna. Ez a tény kellő magabiztossággal vértezett fel a jövőre nézve. Én és a zöldbab: legyőzhetetlen páros vagyunk!” E szokatlan, különleges attribútum – ezen keresztül pedig az egyediség, a kiválasztottság tudata ‒ többször is átsegíti a nehézségeken, egy ponton pedig a zöldbabok meg is elevenednek egy áramszünet alatt elmondott történet erejéig. A legtöbb szereplőről nem a szöveg szolgáltat információt, hanem a rajzokból derül ki például, hogy a varázsló munkát keres, az egyik vendég a kiskalapúak hetvenharmadik világtalálkozójára jött, egy másik utas pedig a norvég jégkrémválogatott szövetségi kapitánya.
Ez az eljárás a könyvtárgy egészére jellemző, vagyis a képi világ túlmutat a szöveggel való kapcsolaton, önálló történeteket hoz létre, amelyek nem kötődnek szorosan a főszöveghez. Ennek legfőbb eszköze a képregényszerű ábrázolásmód, vagyis a rajzokon gondolat- és szövegbuborékok szerepelnek, emellett pedig különböző feliratok és cédulák segítségével képződnek meg a történet további rétegei. Így lehet a befogadó egy bűntény szemtanúja, amelyet az egyik utas kezében lévő újság címlapja is előrevetít: „Szörptolvaj a városban!”. A mellette álló szereplőnek egy szörp kandikál ki a kabátjából, amely azonban nem marad ott sokáig, különböző zsebekbe vándorol, míg végül eltűnik a liftből. A tettes kilétét megerősíti egy óriásplakát, amely oldalakkal később egy ház falán látható, ezen pedig a bűnös képe fölött olvasható, hogy „[k]örözött szörptolvaj”. Ennél jóval egyszerűbb történetszál a muslinca esete, aki felháborodottan próbálja elérni, hogy ne légynek nézzék az utasok. A könyvtárgy kialakítása mellett a történetvezetésben és a szöveges egységek elrendezésében is formabontó a kötet, hiszen a rajzok szerves részeként is felbukkannak textuális elemek, így a cselekmény nemcsak a főszövegben zajlik. Vizuálisan azonban élesen elválasztja a különböző szövegegységeket a tipográfia, a befogadó a nyomtatott főszöveget érzékeli elsődlegesen meseként, amely mindvégig az oldalpárok alsó lapján, a liftakna területén helyezkedik el. A buborékokban viszont kézzel írott mondatok szerepelnek, így ezek teljesen belesimulnak a képi világba, egyértelműen az illusztráció részeként észleli őket az olvasó. Ez az eljárás kedvez az elidőző, böngésző befogadásnak, lehetővé teszi, hogy akár minden alkalommal más szereplőt kövessünk végig, újabb történetszálakat fedezve fel, így többszöri olvasás után sem válik unalmassá a kötet.
Jellemzően a felső lapon, a lift terében jelenik meg vizuálisan a történet, alatta a liftaknában pedig a hozzátartozó szöveg kap helyet. Ebben a térben is megjelennek különös figurák, ám ezek az alakok marginálisak maradnak, nem kapcsolódik hozzájuk egy több oldalon keresztül követhető történet, csak töredezetten mutatkoznak meg. A liftakna falának rései, hiányos, csupasz felületei, repedései képileg is megteremtik azt a hasadt, metanarratív teret, amely szövegesen is megképződik. Egyrészt itt találhatók elszórtan a kötet önreflexív megjegyzései, mint például, hogy „Szerintem semmi értelme liftezésről könyvet készíteni!”; „Ez a könyv az elejétől a végéig kitaláció!”; „Ez a könyv szórul szóra igaz!”. Másrészt a főszöveg elhelyezése ezen a lapon – a praktikus szempontok mellett – arra is rávilágít, hogy az itt olvasható történet csak egy lehetséges verzió, és számtalan mese(változat) mondható még el. Nem kap kitüntetett szerepet ez a rögzített variáns, az elbizonytalanító és provokatív gesztusok kifejezetten ösztönzik, hogy a befogadó aktívan, kreatívan viszonyuljon a könyvtárgyhoz, segítségével kialakítsa a saját történeteit. A kötetre vonatkozó, egymásnak ellentmondó kijelentések mellett ennek eszköze az egész történet álomként való értelmezésének lehetősége is. Ezek a megoldások egyértelműen igyekeznek kimozdítani megszokott kereteiből a mesét, és általában a könyv, valamint az olvasás fogalmát. A könyvtárgy újszerűsége megkívánja az újszerű viszonyt is, az aktív befogadást ösztönzi, amely egyrészt a kötet tényleges forgatását jelenti, az elidőző szemlélődést, másrészt pedig a fantázia megmozgatását. Utóbbira különösen a furcsa, abszurd szereplők hatnak, illetve a teljesen váratlanul összekapcsolt elemek, a valószerűtlen feltüntetése realitásként. Ennek egyik példája a liftekben megszokott tiltótáblák, amely ebben a kötetben is megjelenik, ám minden oldalon más felirat szerepel rajta: „A liftben eget rengetni tilos!”; „A liftről mesét írni szigorúan tilos és életveszélyes!”; „A liftben feliratot elolvasni tilos!”. A megszokott és konvencionális forma feltöltése váratlan, helyzetidegen tartalommal nemcsak a mesei világ sajátos szabályrendszerét mutatja meg, hanem a humor forrásává is válik. És egyúttal talán arra készteti a befogadókat – mint a jó gyerekkönyvek általában ‒, hogy a mindennapok unottságával tudomásul vett jelenségek esetében új perspektívát érvényesítsenek, átértékeljék azokat.
A különleges, igényes és részletesen kidolgozott vizualitása miatt a könyv az önálló képnézegetésre is kiválóan alkalmas, ennek során pedig lehetőséget teremt a saját mese kitalálására. Néhány oldalpáron azonban nem a megszokott liftbelső látható, hanem a szálloda elképzelt emeletei vagy egy felhőkarcolókkal teli városkép, esetleg a korábban emlegetett megelevenedett zöldbabok. Az aprólékosan megrajzolt épületképek különösen jól használhatóak böngészőként, ezt a funkciót pedig az illusztrációkon megjelenő kérdések is erősítik, amelyek például így hangzanak: „Mind a hét csigám elveszett! Hol lehetnek?”; „Hol hagytam a kulcsomat?” vagy „Hova tettem a szemüvegemet?”. A sok apró felfedezni valót rejtő képen a gyerekek meg tudják keresni a választ ezekre a kérdésekre, így ismét a könyvtárgy játékossága, több módon való felhasználhatósága kerül előtérbe, felszabadítóvá téve a könyvhasználat és az olvasás élményét. A zöldbabok eredetmítosza három részletben tárul fel a főszereplő kisfiú elbeszélésében – mindig a körülményeknek és az utazóközönség igényeinek megfelelően. Egy rövidebb üzemzavar alkalmával kezdődik el a történet („Hogy addig se múljon haszontalanul az idő.”), majd az utasok kérésére – többször is megszakítva ugyan, de – befejeződik a 20. emeletig. Az aitiológia a narratíva és a vizualitás szempontjából is kétséges, a történet számomra nem tudott igazán érdekessé válni, a végcélt jelentő felhőterasz és a liftesfiú kalandjai sokkal inkább lekötik a figyelmet, így a zöldbabos epizódnak mindenekelőtt retardáló szerepe válik hangsúlyossá. A ruhában ábrázolt, két lábon járó hüvelyesek napozása határozottan bizarr képet jelent, amelynek szokatlansága tetszést és idegenkedést egyaránt kiválthat.
E kitérő tovább árnyalja a zöldbabot mint attribútumot, jelezve a főszereplő jártasságát a témában. Egyúttal ismét önreflexív gesztusként, a történettel kapcsolatos olvasói kételyek megválaszolásaként is érthető a következő párbeszéd (amely szintén a liftakna terében kap helyet):
„– Ennek a történetnek semmi értelme nincsen! – vágott közbe az egyik utas.
– Miből gondolja? – kérdeztem.
– Egy zöldbabbal nem történhet semmi efféle! – dohogott. – Teljes képtelenség az egész!
– Nézze – mondtam magamra erőltetett nyugalommal –, nekem zöldbab volt a jelem az óvodában. Illetve valójában most is az. Szóval lehet, hogy többet tudok erről a témáról, mint gondolná.” A szöveget szervező mesélés motívumának hagyománya már az Ezeregyéjszaka meséiben és a Pentameronban megjelent, a keretes elbeszélés típusa pedig a gyerekeknek és a felnőtteknek szánt irodalmi művek esetében egyaránt kedvelt forma. Ez a megoldás ugyanis kedvező alkalmat jelent a szerzőnek, hogy megfogalmazza saját ars poeticáját. Hiába távolodott el szerkezetileg ettől a tradíciótól Dániel András kötete, ezt az ismérvet megtartotta, és teljes mértékben ki is használta. A korábban emlegetett önreflexív megnyilatkozások is könnyen értelmezhetők egy markáns szerzői hitvallás felől, amely végső formában így fogalmazódik meg: „Nem gondolom, hogy minden történethez feltétlenül jár egy tanulság is […] Hová lenne akkor az izgalom?”. Dániel András több interjúban is hangot adott annak a véleményének, hogy a didaktikus, tanulságos történetek mellett szükség van olyan mesékre is, amelyek egyáltalán nem akarnak nevelni, egyetlen céljuk a szórakoztatás: lehetővé teszik a teljes kikapcsolódást és lazítást. Ebből fakadóan sok figurának és helyzetnek valóban nincs önmagán túlmutató jelentése, jelenlétüket érdekességük, élvezetességük magyarázza.
A mesélés, történetmondás örömét mindenekelőtt a szöveg nyelvi megalkotottsága tudja érvényre juttatni a gazdag és választékos szóhasználat révén. A szerző kreativitása ugyanis a képi invenció mellett a nyelvi leleményességben is megmutatkozik. Alapvetően meghatározza a kötet humorát a szóviccek alkalmazása, amely többek között a Le Pattant hotel, a Kányaháj-szigetek vagy a Tsontfogászy elnevezésben érhetők tetten. Emellett a váratlan szóképzések (babológia), a szokatlan összetételek (felhőtaxi), a megszokottól eltérő kontextusban való szóhasználat (A liftben rezet zengetni tilos!), valamint a hapax legomenonok (trupurbiavirág) mind a komikum esztétikájához járulnak hozzá. A fantáziadús és igényes nyelvhasználat egyszerre játékos, ám abszurditásában is némi kifinomultságot hordoz: „[…] egész nap egyéb dolguk sem volt (ti. a zöldbaboknak), mint a kellemes cseverészés, szörpök és koktélok kortyolgatása, valamint a gondtalan henyélés szépen gondozott kertjeikben”. E sajátosság az irodalmi és az anyanyelvi neveléshez is hozzájárul, gazdagítja a szókincset, érzékenyíti a befogadó nyelvhasználatát, nyelvi intuícióját. Éppen ezért olykor disszonáns hatást kelt, hogy ezek a kijelentések az ötéves elbeszélőhöz tartoznak, némileg problematizálva ezzel a megszólalás hitelességét. Végsősoron azonban nem válik zavaróvá ez az eljárás, a magabiztos, érett és felnőtt(es) megfogalmazások sokkal inkább mókásan hangzanak egy óvodás szájából, így egyértelműen a szöveg humorát erősítik: „Útra kelek, mert úgy érzem, megtanultam mindent, ami megtanulható volt e vendégszerető óvoda falai között. Most új kalandokkal vár a nagyvilág! Kérem, ne szomorkodjon, biztos vagyok benne, hogy még hallanak felőlem!”
A történet a történetben szerkezet – és ennek mentessége a didaxistól – rámutat a mesemondás örömére és erejére is. Hiszen ideális esetben a szöveg élményként, örömforrásként való felismerése az olvasás alapvető tapasztalata, amely megalapozza az olvasásra nevelés folyamatát, a későbbi irodalomértést. Az élményszerűségre és ennek sorsfordító hatására hívja fel a figyelmet maga a könyv is: „Több liftbaleset történt befejezetlen történetek, mint eltört fogaskerekek miatt!”; „A történetek különös dolgokra képesek! Állítólag egyszer egy nagymama egyetlen mesekönyv felolvasásával képes volt megállítani egy szakadék felé száguldó gyorsvonatot.” Ez a felfogás magyarázhatja a zöldbabok történetének szerepeltetését is, amelynek oka tehát egyszerűen a mesélés öröme és ennek megmutatása. Innen nézve pedig az az álláspont sem marad érvénytelen, hogy – akár a szerzői szándék ellenére is ‒ minden történet hordoz valamilyen tanulságot, jelen esetben a mesemondás, az olvasás derűjére tanít és emlékeztet a kötet. Éppen ez a sajátosság az, ami miatt ötéves kortól mindenkinek ajánlott Dániel András új kötete, hiszen azok a felnőttek is élvezettel, az újrafelfedezés lelkesedésével forgathatják, akik már csak elvétve olvasnak, és nem szánnak időt hosszabb szövegekre – talán ez meghozza a kedvüket. Hiszen a jó gyerekkönyv ismérve, hogy gyerek és felnőtt egyaránt élvezettel használja, ahogyan az ajánló fogalmaz: „Ajánljuk viszont mindazoknak, akik elmúltak már ötévesek, de még nem töltötték be a százat.”
Dániel András: És most elmondom, hogyan lifteztem, Pozsonyi Pagony, 2017.
(Megjelent az Alföld 2018/3. számában.)
Hozzászólások