A katona elbambul
Élettől duzzadó rozmaring- és levendulabokrok
között állt meg végre, addigra lassult le annyira,
hogy megérezze, előbb-utóbb utolérem, egy lila
és egy kék virágsorfal közepén pihent meg, ott
adta fel, visszalihegett rám, az arcán bágyadt,
zavart, gondolattalan félmosoly, én koncentrálni
akartam, nagyon erősen jelen lenni, hiszen jól
tudtam, emlékeznem kell majd erre a hatalmas
pillanatra, nem érek utol mindennap veszélyes
gyilkosokat, szemmel ölhetett, fegyverrel vagy
szerelemmel, ezt kellett volna kiderítenem, de
a tömény, letaglózó illat elvonta a figyelmemet,
mintha szándékosan csinálta volna velem, igen,
ő dúsíthatta össze nekem a szép rozmaring és
a levendula őrjítő szagát, lerázott, így aztán nem
tudom, mit követett el, ki vagy mi elől menekült,
azt hitte, üldözöm, pedig csak kíváncsi voltam,
álltam sokáig, lecövekelve, borzongatott az a
nagy illat, de ölt, valahogy ölt, ez kiderült szelíd
macskatekintetéből, nem tévedek ilyesmiben,
csak hát kit, miért és hogyan, mire végül nagy
nehezen visszaerőltettem az agyam rá, eltűnt,
messze szállt a széllel, mint aki ott se volt soha.
Az 51-es körzet
Maradt még biztos valami? Hát
az eső, az eső mindig biztos,
meg te.
Az agresszivitásban leblokkolsz,
nem tereped, nem vagy otthon
benne.
Ezért jó, amikor avart rugdalsz,
ez az összdurvulásod, se te,
se szél
nem tudja arcra űzni, avar nem
támad fejre, felfoghatatlan,
miért.
Sehogy se tudsz bántani, látod.
Jövök, megszuttyongathatsz
ezért.
Kávéztam. Kávéfolt kijön? Nem
jön ki, egy nő azonban ki tudja
mosni.
Belebogarazódtál a fülembe,
belerajzolódsz az arcomba,
félő.
Nil admirari, lehetne ez a tetkód,
azt jelentené, ne csodálkozz
semmin.
Nem engedné felejtened, csak
az eső biztos, abból is csak a
lágyan
permetező. Nézz néha helyettem
magunk mögé, vad helyeken
járunk.
Az ötvenegyes körzet egy
nála is titkosabb terület
fedősztorija.
(Megjelent az Alföld 2018/4-es számában)
Borítókép: nyugat.hu
Hozzászólások