Az utolsó áldozat
Elfordítjuk a fejünket, ha meglátjuk, hogy az anyja kitolja
a napra,
mert tudjuk, a mi bűneink miatt lett ilyen,
a mi zárt ajtók mögött elsuttogott titkaink
miatt nem hall,
és a mi bűnös menekülésünk
miatt nem tud lábra állni.
Beszélni sem képes,
de néha éneklő, gurgulázó hangokat hallat,
olyan a torka, mint egy nem működő gyárkémény,
amibe belefészkeltek a madarak.
Legnagyobb tévedésünk, hogy azt hisszük, bármit elkövethetünk,
mert ő úgysem hall, nem tud rólunk semmit,
de mint idegen bolygók testébe fúródó űrszemét,
örökre megmaradnak benne szavaink.
Az új remény
Tulajdonképp boldogok voltak.
Mert megengedték nekik,
hogy három napra hazavigyék magukhoz a testet,
sétálni és játszótérre is menjenek,
családi fotókat készítsenek vele,
jó érzés volt látni az otthonukban,
lefektetni a neki berendezett szobában,
beszélni hozzá a babakocsinál,
persze tudták, hogy majd vissza kell adniuk,
csak ebben a három napban lehetett az övék.
Mégis jó volt, mert a közös múlt kitágult,
mint egy anyaméh.
Bontás
Ha madárfiókát látunk a földön, nem nyúlunk hozzá,
és akkor sem, ha fejletlen, átlátszó bőrű angyalt találunk,
nem fogdossuk össze,
mert ha megérzi rajta a szagunkat az isten,
már nem fogja visszafogadni,
és le kell élnie itt egy egész életet.
Láthatja, egy beteg gyerekkel ugyanez a helyzet.
Ne fogja meg,
mert meglátja, attól kezdve élni akar.
És ő hallgat rá,
és nem ér hozzá,
nem veszi a mellkasára,
még a takaróját sem igazítja meg.
A jövője úgy tátong előtte,
mint egy lebontott ház állva maradt ajtókerete.
(Megjelent az Alföld 2018/6-os számában.)
Borító forrása/source of cover: Pexels
Hozzászólások