Zug, 2018. február

A repülőgépen több nyelven is közlik az alapinformációkat: németül, franciául és olaszul. Mint örök kisebbségi, a rétorománt, vagy ahogy az olaszok mondják, a ro­manciát várom. Várhatom. Harmincperces késéssel érkezem az egyébként óra­mű­pontosságú országba.

×

L. és én Esterházyról beszélgetünk. Mély megrendülés a hangjában: próbálok beszélni a Hasnyálmirigynaplóról. E. P., aki beajánlott ide, úgy vélte jónak, ha meg­tapasztalom a zugi csöndet. Biztosan nem erre a libabőr-burkolatú, dermesztően kútmély-csöndre gondolt.

×

Reggel elolvastam Kazuo Ishiguro egyik novelláját (Nocturne): két befáslizott fejű, frissen plasztikázott, időérzékét vesztett „médiaarc”, két kétlábon járó identitásparódia téblábolását, éjszakai kísértetjárását írja le egy luxushotelben. Az Év jazz-zenésze díj egy pulykába dugva. Hatalmasakat röhögök. Amíg el nem szomorít a létező és a lehetséges szerelem megindítóan természetes eltékozlásának mindent átható idiotizmusa.

×

Christa de Carouge kiállítása. Meghalt, mire megnyílt. A svájci divat nomádja útra kelt. Gyertyák, virágok emlékeznek rá. A kis „oltár” mintha párja lenne odabenn a Pi­na Bausch-t megidéző vörös rózsacsokros installációnak. Vagy kéttucat fekete ru­ha kiterítve a földön. Kőművesállványokra aggatott ruhafogasokon lógó, testetlenné aszott fekete hullák. Mindenütt az öregasszonyt látom, aki pedáns ruhafogasokra aggatta végtelenül egyszerű szabású, menekülő életét. És körös-körül Ho­ku­szai, a japán költő feketéi, aki szerint van a régi fekete, és van az egészen új, üde. Christa de Carouge ennél bizonyíthatóan több feketét ismert.

×

Mi a költészet? Ami a fordításban elvész. Régi anekdota. Marad-e a költészetedből va­lami, Ovidius, ha véred (vaskori, mit vaskori! rozsdás vaskori!) magyar hexameterekbe ömlesztem át? Minek a hexameter, ki kell dobni, mondta D. B., a kiváló klasszikus filológus. Jó, akkor én leszek az utolsó magyar költő, aki hexameterben fordít, válaszolom. A hat láb legkitartóbb mániákusa és mártírja, akit kivégeztek a kritikusok. Most épp költőt ölnek, a versben is ömlik a vér:

Pettalus ordított: – Pengesd el a többit a Styxnél!
és tőrét balról belevágta: betört a halánték.
Összeesett, de halódó ujjai pengtek a lanton,
s egy végső, gyászos futamot hallattak a húrok.
– Ez most vért kíván! – dúlt-fúlt odaérve Lycormas,
majd egy tölgyfa reteszt tépett ki a jobb kapuszárnyból,
és szétverte a költőgyilkos nyakcsigolyáit:
Pettalus úgy dőlt el, mint hogyha bikát öl a tagló.

Életpisztoly, jut eszembe Kornél fiam szava, életpisztoly kellene: ha meglőnek ve­le, egyszerűen felkelsz a halálból, magyarázta egyszer lelkesen. Életpisztolyt minden versfordító kezébe!

×

A friss Neue Züricher Zeintung két cikke érdekel: az egyik Mozart Idomeneójáról szól, a fotón Joseph Kaiser égre vetett tekintete, miközben a testét különféle irányokból megérintő tömeg egyszerre marasztalná a földön és egyszerre küldené az ég­be, egyszerre aggatja rá bűneit és egyszerre remél üdvöt és megvilágosodást a szent test érintésétől. Ez minden kétséget kizáróan a záró kép, így nem nehéz hozzáképzelni a zenét: ezt kell megjegyezni, legalább a ruhatárig. A másik cikk szomorúbb: Thomas Ribi arról értekezik, hogy a művészi szabadság újra kelepcébe kerül, itt az új cenzúra kora, Berlinben egy iskolában lefestettek egy Eugen Go­m­ringer-verset, mert nem bizonyult elég „korrektnek”, egy amerikai egyetemen pe­dig indexre kerültek Ovidius munkái. A címlapon Artemisia Gentileschi híres festménye: Judit levágja Holofernész fejét.

×

Abraham Cruzvillegas kiállítása a zürichi Kunsthausban. Esküszöm, egy falusi szemétdombban több fantázia van. Persze, a rendezett Svájcban nincsenek falusi szemétdombok: művészet létrehozni őket. Amikor Zugban egy ismert japán kép­ző­mű­vész potyadék- és hulladékfát keresett, mert más helyeken rendszerint abból dolgozik, mesterségesen kellett előállítani számára a „spontán termelődő” alapanyagot.

×

Heinz Holliger a kortárs svájci komolyzene élő klasszikusa február 17-én a zürichi operaház stúdiószínpadán saját, Hölderlinről írt szimfonikus költeménye mellett ma­gyar zeneszerzők szerzeményeit vezényelte. Miért éppen őket? – kérdezi a mű­sor­füzetben az operaház dramaturgja, Claus Spahn. Mert ők az én családom, feleli a lehető legnagyobb természetességgel a mester: Veress Sándor az apánk, mi – Li­geti György, Kurtág György és én – mi mindhárman pedig a fiai vagyunk. Szép kis család.

Holliger Hölderlin-darabja (Turm-Musik für Flöte kleines Orchester und Ton­band) különösen széles érzelmi skálán mozog: a tübingeni toronyban élő költő, aki ekkor már Scardanellinek nevezte önmagát, több koncentrált időpillanatban áll elénk. A Scardanelli-versek labirintusában kezdetben fonalunkat vesztett Theseus­ként bolygunk, majd fokozatosan világossá válik, hogy a labirintus a mi szellemi struktúránk, gondolkodásunk alapsémája, egzisztenciális létterünk, ahol csak a mű­­­vészet, az intuíció és a költői logika alapján vagyunk képesek tájékozódni. A fuvola primátusa sem véletlen, Hölderlin kiváló zenész volt, Johann Ludwig Dulon ta­nítványa. A toronyzene többszörösen is metaforikus: részint a toronyba zárt ze­ne, értelem, egzisztencia játéktere, részint egy eleven zenei hagyomány ironikus ki­forgatására utaló gesztus. A zeneszerző ismét létfragmentumokat gyűjt: versimpressziókat, a hagyománytörténés cserepeit (lásd pl. Dulon munkáinak nyomait vagy a Winter című tétel alcímét, mely az elnyűhetetlen, sokszor feldolgozott Nel cor più non mi sento kezdetű Paisiello-dalra utal). Holliger a hallucináció, az álom­szerűség, a privát létezésben megképződő egyéni, koncentrált idő bűvöletében al­kotta meg a művét: ám a konstrukciót illetően mindvégig racionális maradt.

Kurtág György Játékok című munkájából öt részlet hangzott el: angolkürtre és/vagy (kontra)basszusklarinétra írt darabok. Az öt zenei epigramma előadása te­hát nem igényelt karmestert. Holliger fogta magát, és leült a közönség soraiba, történetesen mellém. Valójában a másik oldal volt számára érdekes: a különösen széparcú, decens idős hölgy, akivel a szünetben Karl Böhmről beszélgettek. Alá­í­rat­tam az Induuchlent: hónapokig voltam rabja ennek a zenének, mintha egy svájci menedékházban rekedtem volna, miközben odakinn pőre izmait fitogtatja és százlebenyes tüdejét próbálgatja az anyatermészet.

×

Vasárnap délelőtti kávés-kiflis Holliger-matiné. Lunea. Luna és Lenau. Az új opera. Metapoétikus zene, mondja Holliger, az időpreparátumok és időkoncentrátumok di­namikus tékozlása: levelek, vers- és naplórészletek, biedermeier szifilisz. Andre­as Homoki rendezte (ő is jelen van): pár kivetített jelenet a próbákról, a leginkább Holliger lelkesültsége és végtelenül emberi humora szórakoztat. A szalonkörnyezet destrukciója: hatalmas, összefirkált festmények, minden szereplő a költő porceláncsészéje, némelyikből kortyol, némelyikbe beleköp. Az énekes zongorakísérettel ad elő egy jellegzetes részletet: csodás, öblös hangján iszonytatóan ijesztőnek és meztelennek hangzik a magyar Halál szó.

×

Volt itt három magyar. Tényleg jó barátok, évek óta ismerték egymást. Ketten még közösen is fordítottak könyveket. Mégse mentek soha együtt sehová, egy vacsorát nem ettek meg közösen, meséli döbbenten E. L. a társalgóban. Questo tocca a te… súgja a fülembe a svájci olasz képzőművész, és hamiskásan elmosolyodik. Az írás embergyűlölővé tesz, küldök a légtérbe egy gyors retorikai rakétát: ezt is egy ma­gyar író mondta. És arról nem is szólva, hogy hány embert tett íróvá az em­bergyűlölet!

×

Azért fordítok annyit, mert nincs elég olyan saját ötletem, amibe mámorosodásig belé tudok szeretni, vagy épphogy azért, mert túlságosan is kicsapongó vagyok? Azért fordítok, mert nem merem kimondani, amit mások kimondtak, vagy azért, mert mások jobban kimondták azt, amit folyamatosan ki akarok mondani?

×

Kavafisz egyik legszebb versében a halhatatlan lovak, Xanthosz és Baliosz zokognak a halandó ember sorsán, és saját, végtelen gyászukon, amiért Zeusz halandó gazdára bízta őket, s így a halállal szembesülve kénytelenek megismerni (az örök) fájdalmat. Giorgio de Chirico, a „metafizikus archeológia” festője számos lovas ké­pe mellett megfestette ezt a két legendás lovat is. Nála a ló szinte abszolút mitologikus lény: az ő lovai a Poseidónhoz, Apollóhoz, a Hajnal istennőjéhez (az ő lovait Lampusnak és Phaetonnak hívják), a Dioscurosokhoz, Diomedeshez (őt saját lo­vai falták fel – ezt a jelenetet Gustave Moreau is megfestette) és Hyppolitoshoz köt­hető mitológiai történetek karámjaiból robognak át a metafizika tereibe. S ami ta­­lán ennél is fontosabb, szabadulnak meg, amennyire lehetséges, az embertől, az em­ber emlékétől, menekülnek a földi léttel való szembesüléstől. Dallos Ádám lo­vas festményeit nézegetem, az ő lovai már így érkeznek meg a hagyományból: ki­szabadulva a mitikus kötöttségek kanonikus elbeszéléseiből, de még mindenre élénken emlékezve. A fény beengedése néhány munkáján a szintén „lóbarát” Kernstok Károly Schiffer Miksa villája számára készített üvegablakainak leheletfinom, profán szakralitását idézi. A Lovak a vízparton cím is felerősíti a Kernstok-át­hallást. Kernstok híres, 1910-es képe Lovasok a vízparton címen ismert. Dallos te­hát áttételesen az ember, a lovas hiányáról is beszél: az uralom alól szabadult vá­gyakról, giccsről, anarchiáról, a levetett (felfalt?) emberi sorsról, a felfoghatatlan cé­­lok felé száguldó (ágaskodó) ideáról. Kernstok légies, meztelen atlétáit ez a felfogás szükségszerűen „kiretusálta”, ugyanakkor hiányukat markánsan érzékelhetővé tette.

Azt írja, hét év után ő és M. Zs. szakítottak. Nem ismertem másik ennyire szép és összeillő párt. Megrendültem. Kezdem máshogy látni a magányos, ágaskodó, sz­abaduló lovak szimbolikáját.

×

A fiatal férfi és felesége az ablakban áll, szőke kirakatmosoly, kinn az énekkar (ki­válóan képzett!), svájci szerelmes dalokkal köszönti a párt: több nyelven, stílusban hangzanak el a dalok, nyilvánvalóan rituális sorrendben. A férfi leenged egy kosarat, benne egy sereg fánk és egy palack bor. Az éneklők megköszönik, majd azt kiabálják: „Chrööpfelimee!”, azaz: Több fánkot! Zugban a Chrööpfelimee jelenti a karneváli időszak végét.

×

Veress Sándor Orbis tonorum című zenekari opusza önportrékísérlet, a háború ki­tö­réseinek borzalmait és következményeit kiáltja világgá, a harmónia felbomlását, mintha a szépség és az emlékezés ideje is önjelölt orvostanoncok számára előkészített boncasztalon feküdne kiterítve. Az elején túl sok benne a naivitás, de végül egészen könnyen megadom magam.

×

Halál halál hátán. De milyen odalenn, milyen az alvilág? Ovidius azt mondja, ilyen:

Lejtős út kanyarog, gyászos tiszafák feketéllnek,
ez visz a lenti világba s a tompult, rettenetes csönd,
lomha a Styx, ködöket böfög, új árnyak tülekednek
újra a mélybe, a holttestük már sírba temették,
rettenetes tájék, sápadt és jéghideg ország,
új lelkek jönnek, nem látják, hol fut az ösvény
kormos Dis palotájához, hol a város a Styxnél.
Van vagy ezernyi bejárat, akárhova érsz, kapu nyílik,
és ahogyan minden folyamot befogadhat a tenger,
úgy befogad minden lelket készséggel e város,
minden népnek örül, s nem bánja, ha megsokasodnak.
Vértelenek, testük, csontjuk nincs: árnyalakok csak.
Van, kit a tér vár, és van, akit fejedelmi lakosztály,
van, ki nem is tesz mást, mint azt, amit eddig a földön,
s van, kit a bűneiért iszonyú kínokra itélnek.

Két ízlésesen elkészített articsóka és egy kék krumpli a hűtőszekrényemben. Miki Tallone hozta: olyan kék, mint legutóbbi kiállítási katalógusának borítóján a tenger. „A negatív vitalitás művésze”, aki a hiányt aktív jelenlétté változtatja az ellentét radikális kiélezése révén, írja róla Michele Robecchi. Imádja a táncot: minden mű­ve vagy a tánc hiányáról szól, a (halál)tánc teréről, vagy a koreográfiáról mint általános létmetaforáról. Lábán Rudolf és közös rajongásunk tárgya, a Monte Ve­rità-kultusz ihletésében is létrehozott egy munkát Laban’s Training Area címmel. Azt mondja, hasonlítok egy olasz táncosra: arcra, alkatra. Mutatja. Tényleg. Nem­lé­tező tánctudásom hiányát sikerül aktív jelenlétté változtatni.

×

Krisnás lányok könnyű tánca a zürichi tónál. Pazar színek az elegáns hidegben. Nem éppen a „Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben”. Mintha még Zwingli Ulrich merev szoborarcán is átsuhanna egy enyhe mosoly. Ha kikapcsoljuk a zenét, olasz népi körtánchoz hasonlít. Otthon sose szerettem a néptáncot, mindig elintézték, hogy félreértsem: örökké a kapj el, és basszál meg trivializmusa sütött át rajta. A legbrutálisabb, földszagú heteroszexualitás. Különféle ha­gyo­­má­nyaiba élvez a különféle nemzet.

– Észrevetted, hogy a krisnások mindig fiatalok? Hol vannak az öreg Krisna-hí­vők? – kérdezi Saida, a bosnyák írónő. Mert Krisna, a hindu Akhilleusz (őt is a sarkán lőtték meg), úgy látszik, mindenkit megfiatalít, mondom. Engem is. Elegem van az öreg istenekből.

×

Cabaret Voltaire. A jelenlegi kiállítás címe: Fun and Fury. Learn to Fuck Yourself. Azt hiszem, menni fog.

Egy Sandro Penna-vers jár a fejemben, valahogy így lehetne lefordítani:

Az ihlet talán csak egy zavart
kiáltás. De a törvény oszlopai között
kacagva maszturbál minden kölyök.

A vármúzeumban migránskiállítás. Szélhozta magok virágzó tavasza. Hajós­kapi­tányok, felfedezők, bosnyákok, perzsák, arabok, görögök, egyszerű pékek, szakácsok és szabók. Akik beépültek a városba, és akik köznapi vagy ünnepi nyomot hagytak, hagynak. Éltek és élnek. Ettek és ittak, esznek és isznak. Ahogy mi is. A szájukba, a szobájukba, a fejükbe látunk. Magunkat képzeljük a helyükbe, és puzzle-darabokként rakjuk ki megsokszorozódó életünket. Folyt. köv.

×

(Az első vicc, amit macedónul is megértettem: Két egér rágcsál a moziban egy te­kercs filmet. Az egyik megszólal: – Hé, nem is rossz ez a film! – Ugyan már – vág közbe a másik –, könyvben sokkal jobb volt!)

×

P. barátom Stuttgartba hív, Nádler-kiállításra. Ha már alemann földön járok. Az Utolsó hét szó című festményciklusát mutatják be, a tárlatot a magyar irodalom nagy barátja, Christa Linsenmayer-Wolf nyitja meg. Láttam a Kiscelli Múzeumban: köz­ben Haydn-t játszottak és Mácsai Pál Esterházyt mondott. Valahogy épp a ké­pekre emlékszem a legkevésbé: a felejtés agresszív geometriája. Talán ha megszabadítanám a zene és a szöveg rárakódott rétegeitől (erre Stuttgartban lenne lehetőség), kirajzolódna egy élesebb, kontúrosabb élmény. De nem igazán akarom. Tet­szik ez a hierarchikus archeológia, a zene alatt a szöveg, a szöveg alatt a kép: a harmonikusan beosztott kottaidő, a diszharmonikus szubjektivitásba kényszerített történelmi idő és mindkettő árnyék-léte.

×

Thomas Mann íróasztala és könyvtára: úgy jártam vele, mint Siegfried halálával Wag­nernél. Mindig elhatározom, hogy nem és nem fogok elérzékenyülni, egy ilyen teátrális giccs nem téveszt meg, nem hoz ki a sodromból, és mégis mindig megtéveszt, és mégis mindig kihoz. Az értelmet felülírja valami kiszámíthatatlan. Mint egy bolhapiac: gyertyatartók, üveggolyók, ásványok, Tolsztoj-kép, Buddha-szo­bor, monogramos bőr irattartó, tollak, napló, ceruzák. Egyszerre Tonio Kröger elképzelt íróasztala és Doktor Faustusé. Könyvek, könyvek, könyvek. Ludwig von Hofmann festménye: három meztelen fiú. A címe: A forrás. Pontosan tudom, hogy mit találtam meg, és mitől érzem úgy, hogy egy láthatatlan, nagyon hideg kéz ta­pogatja a belső szerveim. Aztán, miközben a kedves hölgy a Mann-családról be­szél, lassan egy csiga kezd el mászni felfelé a torkomon: esélye sincs kijutni. A Hölderlin-kötetekre nézek. Savonarola ijesztő portréja a társalgó asztalán, a folyosón a bekeretezett Nobel-díj agresszív vöröse.

×

Egy tetovált kar megejtően gyöngéd érintése. Elmesélhetetlen, szégyenletes körülmények között.

×

L. egy beszélgetésen J. K. tudósítása szerint elmondja, hogy irodalomtörténete bő­vített kiadásába egy sereg új név kerül, „mindenekelőtt azok a »jobbos« írók, akiknek szerepeltetéséért […] már most fel van készülve a »balról« érkező kritikákra.” Elkeserít ez a demonstratív infantilizmus, remélem, „csak” az újságíróé, és nem az „irodalomtörténészkedő” íróé. Itt a fiktív, egocentrikus, gyorstüzelős és amatőr irodalomtörténetek ideje, az irodalomtörténet mint oral history, irodalomtörténet-írás könyv- és levéltár nélkül, a „kezem ügye” sztyeppei kényelme: bárcsak lenne hozzá elég költői fantázia is! Ki gondolhatta egy percig is, hogy az irodalomtörténet-írás tudomány?

×

Láttam (inkább hallottam) a zürichi Idomeneót. Kevesen érzik, hogy Mozart e mos­toha sorsú darabja remekmű. Rítusdráma: Jetske Mijnssen megpillantotta Mo­zartban Wagner kétes szimbolizmusát. Erre már Damiano Micheletto is hajlott, de itt egészen szakrális magasságokig emelkedik, minden áldozat áldozatáig, a sorsformálás antik isteneket hitelesítő erejéig: a barokk trónfosztása néhány „romantikusan” antik pillanatért. Scenda Amor, scenda Idomeneo!

×

A női kórház pszichiátriai intézetének kertjében egy jégszoborra leltünk: fölül vízpermet szitál, a fagy meg szabadon szobrászkodik. A földön mintha jéggombák sarjadnának. S. kiasszony gyermeki boldogságot érez, kéri, fotózzam le, aztán majd ő is lefotóz. Nem merem bevallani, hogy egy másik „műalkotás”, a teraszra kitolt, bebugyolált öregasszony tehetetlenül tébolyult, agyonfagyott arca sokkal job­ban érdekel. S. kisasszonynak igaza van: még mindig a természet a legjobb szobrász.

×

Chagall üvegablakai a zürichi Fraumünsterben: átlátni a túlvilágra.

(Megjelent az Alföld 2018/6-os számában.)

(Borítókép: Chagall üvegablaka Fraumünsterben; fotó: flickr.com)

Hozzászólások