Az ékesszólásról
Safari
I.
„Háromezer-négyszázhetvenhetes számú
Steinmetz Miklós úttörőcsapat, vigyázz!
Fogadás balról (vagy jobbról?), zászlónak tisz-te-legj!”
Elöl valami hókuszpókusz, látni nem lehet,
aztán zúg a bután fenyegető „rendületlenül”.
II.
Volt ellene bármi kifogásod?
Érthetetlen volt, de már akkor sem akartál
feltétlenül mindent érteni.
Kivetted belőle a részed,
és nem váltott meg a benned bujkáló rosszkedv.
III.
Képzelj el egy vetélkedőt,
amit óraközi szünetben tartanak,
és a tanulók az állami propaganda híreit
hallgatják, ismételgetik,
az elvárt módon fejtegetik rajta.
IV.
Az elvárt módra rá tudtam érezni,
ha valamihez, ehhez volt érzékem,
választhattam jutalomkönyvet egy kupacból,
kitűnt belőle a Winnetou első része,
amit én vesztettem el, és így most visszakértem.
V.
A tanári kar közreműködésével
hetek óta sulykolják nekünk,
rádión élesítik a riadóláncot,
ki telefonon, ki gyalog, és aztán
össze is kell gyűlni, de minek.
VI.
Ez az első eset, hogy Mamáék
hiába szólongatnak, nem fordulok vissza,
igazam hamis tudatában – és az is
akkor lett volna, hogy az egyik lány
osztálytársam hátulról tökön rúgott?
VII.
Üldöztek, és én leráztam őket.
Gyors voltam és leleményes,
oda rejtőztem, ahol nem kerestek,
folyosói szekrénybe, női vécébe,
és győzelemként éltem meg.
VIII.
Egész csapat kölyök loholt a nyomomban,
át a téren, be egy lépcsőházba,
a túloldalon ki, vissza a következőben,
és megint ki, aztán valahova elszaladtak
fölöttem, mert már ott bújtam a lépcső alatt.
IX.
Tóth Karcsi a tornaórai iskolaköröket
úgy futotta, mint egy isten. „Rátapadtam”,
mozgását figyelve javítottam technikámon –
mostanában is többször magam előtt láttam,
amikor gyorsítottam (és legutóbb a világhálón).
X.
Dézsi Gyuri bácsinál az órák egyik fajtája,
hogy képzeljük azt, kitört az atomháború,
és csak annak van esélye túlélni, aki időben
elér egy metróállomásra, aztán csak rójuk
a tornatermi köröket üvöltő diszkózenére.
XI.
Elszörnyülködve hallgattuk leírását
az egészséges emberrel szembeállított,
nagyhangú „presszókirályról”, aki munka
meg sportolás helyett csak iszik, dohányzik –
az lettem, mint jóval később konstatáltam.
XII.
Állítólag annak a srácnak már nem él
az édesapja, vagy legalábbis külön,
és mert nem bír vele, az édesanyja bízta meg
Dézsi Gyuri bácsit, hogy tegye helyre,
aminek én csak a kifejletét látom az iskola előtt.
XIII.
A felmentettek, e kétes, enyhén megvetett
népség se vonhatja ki teljesen magát
a sportból, az öltözői padok egyikén
kucorogva – nagyon helyesen –
sakkjátékkal köteles múlatni az időt.
XIV.
Az iskola elhanyagolt kispályája mellől,
fölszámolva egykori rejtekhelyeink,
a gazt és az elvadult bokrokat kiirtják,
és Dézsi Gyuri bácsi irányításával,
aktív részvételével új sportpálya épül.
XV.
Tornaórán minket is dolgoztat,
lelkesen kubikolunk,
és ez hozzájárul ahhoz,
hogy életünk hátralévő részében
ne ijedjünk meg a fizikai munkától.
XVI.
Ő a vakáció idején is ott van,
nap mint nap látom az erkélyről,
egymaga lapátol és talicskáz,
félmeztelenül a tűző napon,
izmos, mint Odüsszeusz apám.
XVII.
Órákig fociztunk, és nyertünk
egy-egy üveggel, páragyöngyök
a csavarodó sávokon. Nagyapám szerint
olyan az íze, mint a „fagifornak” –
nem tudom, mi az, de nem lehet rossz.
XVIII.
Nincs görkorim, de azért szoktam,
ha kölcsönad valaki.
A lányé, akivel majdnem „jártam”,
ott porosodott évekig
Mamáéknál, mire visszaadtam.
XIX.
Vagy harmincan lehettek, kerítettek be
az iskolaudvaron – volt egy pillanat,
amikor még el lehetett volna futni,
de a lányokkal, akik hátrébb álltak
és lassabban ocsúdtak, akkor mi lesz?
XX.
Operába mentünk, bérletünk volt,
sokat nevettünk, bohóckodtam
a kisleánynak és édesanyjának,
és azt hittem, vicces, hogy az erkélyről
a földszinten ülőkre szórom a morzsát.
XXI.
Mennyire volt más az operák
kiöltözött, előkelősködő világa,
mint a postahivatali félhomály,
ahol évekre rá összetalálkoztunk,
épp mindketten ott dolgozóként?
XXII.
Én igen, és ő talán nem,
aztán amikor már biztos igen,
majdnem, de az utolsó pillanatban
viszolygást keltett a nyála bennem,
amint vajas zsemlyébe harapott.
XXIII.
Feltűnősködtem, ahogy ez szokásom volt,
héjastól ettem volna a citromot,
de nem bírtam lenyelni, a számban forgattam,
aztán amikor már folydogált belőle,
a tenyerembe engedtem, és onnan a padba?
XXIV.
Házi feladatként ködös történetet fogalmaztam
versbetéttel, amely úgy végződött, hogy „…ön
akár angyal, akár ember, / mindenki hülye a földön”,
és hiába szabódtam, fölolvastatták valakivel órán
a jelessel jutalmazott „tehetséges, öntelt írást”.
XXV.
Körülményeskedő szerelmeslevelemmel
írói sikert arattam: iskola után
megdicsérte osztálytársam, hogyha egyszer ő,
biztos engem kérne, az imént olvasták fel
itt a sarkon, elég népes közönség előtt.
XXVI.
Egy időben folyton lányokkal lógtam,
mindig nagyon hamar „kész volt a leckém”,
négyen-öten-hatan lehettek, „barátnők”,
és közöttük én az egyetlen fiú,
lánybandával róttam a tereket.
XXVII.
A Bártfai utca környékén, talán a Zámorin,
gondosan a kocsiút szélére söpört avarban
gázoltunk, hol jobban, hol kevésbé szétrugdosva,
és közben kórusban, teli torokból kántáltuk:
„Zsén-siná, zsénsiná, piná-piná háááná!”
XXVIII.
A ház előtti alacsony kerítés tetején ülve lógáztuk a lábunk,
hirtelen felbolydult a csapat, sorra ugráltak le a lányok,
és rohantak előlünk be a lépcsőházba, én utánuk,
úgy tartva a kezem, hogy rögtön nyomjam befelé az ajtó
üvegét, és már hallottam is izgalmas csörömpölését.
XIX.
Ők egy időben a szemben lévő házban laktak,
reggelente engem is vittek kocsival,
rendszeresen arra ébredtek, hogy nyomom a kapucsengőt,
elbújtam a földszinten, és ijesztgettem őket,
míg az ügyvéd apa egyszer rám nem ripakodott.
XXX.
A trabantoknak álmos hangulata volt,
furán a kormányrúdból kiálló váltója,
reggel illata, szabottár nyugalma,
kompromisszumkész lelkülete,
szocializált zamata, lidokain íze.
XXXI.
„Nekem a legjobb az pont megfelel” –
ez az apa mondása volt, amit a fia is átvett,
de nem mindig sikerült eszerint élniük,
például egyikük se költő, pedig e téren ez
a legjobb, ami nekem éppen megfelel.
XXXII.
Egy ünnepelt hőshöz hasonlatosan,
hölgykoszorúval érkeztem a rendelőbe,
onnan hívhatták föl a munkahelyén anyámat,
összevarrták vagy -kapcsozták a sebet,
a múltkor megvolt még a nyoma könyökömön.
XXXIII.
Schmidt Jancsi Casanovának nevezgetett,
ami hízelgő volt rám nézve, de nem volt igaz,
inkább mintha a lánypajtásuk lettem volna,
vagy udvartartásuk bolondja, öleb,
így tűrhettek meg maguk között,
XXXIV.
„nemtelen” lények lehettünk egymásnak,
főleg én nekik, háremőr, androgün,
kisdzsoli tőlem piszkos kanasztájukban,
meg a szívem se volt szabad
a regresszív első szerelem miatt.
XXXV.
Schmidt Jancsi hat év körüli öccse
már akkor „csöves” volt,
amikor én még alig ismertem,
nem is igen értettem a szót –
mondom, nehezen értem.
XXXVI.
Az egyik lány fölment a másikékhoz,
hogy a bátyja beszűkítse a farmerét,
és azt beszélték, egyből lesmárolta –
úgy képzeltem, magán vihette,
tehát a varráshoz le kellett vennie.
XXXVII.
Többször álmodom a csőnacis lányról,
hogy ostorral parancsolok neki,
rá-ráhúzva a fenekére, talán mert
dús hajával oroszlánra emlékeztet,
mint a Piramis 1 borítóján a nő?
XXXVIII.
Ahogy múltak az évek,
úgy tapasztaltam, hogy előbb vagy utóbb,
de valamikor minden nő ideje eljön,
egyszer még a legvisszataszítóbbnak érzett is
érdekelni, vonzani fog.
XXXIX.
Mint az a molett lány, aki pénzt „lopott” otthon vagy hol,
megéhezett, szeretett volna venni egy kétforintos szendvicset,
elvett egy ötszázast, és a szülei kérésére
az iskola nyilvánossága, az egész „úttörőcsapat” előtt
fosztották meg piros nyakkendőjétől.
XL.
Fehér ingben mentem, de nem sötétkék vagy fekete nadrágban,
hanem a Jugoszláviában vett, nekem tetsző, keki Safariban,
és tényleg nem értettem, mi a baj a színével,
osztályfőnököm kérdezte, mi van, ha kiszólítanak, biztos előre tudta,
hogy jutalomkönyvet kapok, s én ráztam a fejem, á, dehogy.
XLI.
Most borítsunk fátylat első iskoládra,
éppen úgy ne lássuk, ahogy te sem láttad,
nem tudtad, mi van, csak valami nem stimmelt,
valami elromlott, és kellemetlen volt –
azt a hat évet mintha lepel takarná.
(Borítókép: boldoguljzugloban.hu)
(Megjelent az Alföld 2018/12-es számában.)
Hozzászólások