Az ifjúmarxisták köszönik a megértést

Kemény István Nílus című kötete a tavalyi Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Azóta a kö­tet már helyet kapott a Kemény-életmű összefüggésrendszerében, a kortárs ma­gyar kultúra vízrajzi térképén, s kis túlzással az eudaimonista térképen is. Elhe­lye­z­tetett a kánonban és az eladási sikerlistákon. Ami mindezekhez még hoz­záfűzhető, az egy kérdés: hogyan lehetséges, hogy egy, a Nílus címet viselő kötetnek nincsen Európán kívüli pontja?

Noha a recepció nem mulasztott el reflektálni arra, hogy Kemény Istvánt versíráskor továbbra is érdeklik a világ dolgai (erre utalnak az olyas szócsinálmányok, mint a közérzeti költészet), az nem vált világossá, hogy milyen világ, milyen dolgai. Belátható, hogy kortárs műveknél a (történeti) kontextus vizsgálata minimum két­ismeretlenes: az eseményről nem tudni, hogy valóban a versek kontextusát je­lenti-e, és azt sem, hogy szert tesz-e majd történeti jelentőségre. Az ilyen összefüg­gé­sek ezért inkább kalapban maradnak, még akkor is, ha maga a könyv is tematizálja a „történelemcsinálódást” (elnézést a szóförmedvényért, de csak ilyen formán tud ez a kifejezés emlékeztetni aktív tövére, és közben passzív lenni). Az igazságkeresés és annak ártalmai (szomorúság, rím, jó humor, korszerűtlenség, figyelem, ér­zelgősség, önreflektáltság stb.) olyannyira fontosak ezekben a versekben, hogy még a posttruth teljes tudatában is olvasói felelősségnek érezhetjük a versek igazságokkal és valóságokkal szembeni megértő viszonyulásának eltanulását.

Ezt a megértő magatartást látjuk egyébként működésben, amikor elődök vagy köl­tő barátok olvasásának tapasztalata artikulálódik egy-egy versben. Ha például Nyi­las Atilla- vagy Petri György-olvasóklubot alapítanánk, a róluk írt Kemény-verseknek is ott lenne a helye. Hiszen az irodalmi hatások iránya nem feltétlenül kö­veti a kronológiát, a későbbi újraértelmezheti a korábbit, így lehet Kemény István pél­dakép és influencer, időben előre- és visszamenőleg is. Ugyanígy van egyfajta mély és körültekintő megértés a versekben olyan változatos világelemek iránt, mint az internet, a repceföld szépsége, a kocsmai beszélgetést felváltó mobilbámu­lást felváltó társasjátékozás, vagy éppen ’68. A Zsidókeresztény társas című verset ta­lán másképp fogják olvasni, ha lesz majd egy szociológus, aki leírja a budapesti kocs­makultúrában megfigyelhető váltást a társasozásra, erre a sajátos interakcióformára, ami akkor lett divat, amikor szégyen lett a telefon képernyőjét bámulni, de beszélgetni még/már nem lett egyszerűbb. Ez a széles körű megértés egy sajáto­san belső kívülmaradás eredménye, ami nem feltétlen jelent elszigeteltséget, in­kább a reflexió változtatható lépéstávolsága az egészen közelitől a műholdak tá­vol­ságáig. Visszatérve az olvasói attitűdre, még akkor is lehet megértőnek lenni az igaz­ságkeresés iránt, ha az igazságok folyton elmozdulnak. Hol másutt érthetnénk meg, mint a kötetben főszerephez jutó Dunával vagy Nílussal szemközt, hogy van, ami a változás révén marad az, ami. Történelem: például a kötet 2015 után három év­vel jelent meg, egy évvel későbbi, mint Schein Gábor Üdvözlet a kontinens bel­se­jéből című kötete, és egyazon évben adták ki Horváth Benji Dicsőséges Európa cí­­mű könyvével. Ha merészebb következtetést ily kevés példából nem is lehet le­vonni, annyi tán megkockáztatható, hogy nagyon különböző magyar költőket is fog­lalkoztat Európa. Ez aligha lehet meglepő néhány évvel azután, amikor a legtöbbet tanulhattuk volna magunkról mint európaiakról, a nagy szimbolikus és konkrét találkozás során a Keleti pályaudvarnál az idegennel.

Van a Nílusban másfél verssor – „Európa fikció volt, / na meg bűntudat meg a barbárokra várás” (Növényevők dala, 21.) –, ami a kiindulásként szolgáló kérdést meg­magyarázza és rövidre is zárja. A kötetnek nincsen Európán kívüli pontja, hi­szen a kötetzáró Nílus című ekphrászisz egy allegória, ami visszafogottan és na­gyon szépen mozdul el az univerzalitás felé: „Ha te is voltál már Nílus, egy / hulla­fáradt folyó Egyiptomban” (Nílus, 81.). Vagyis nem vagyunk Egyiptomban: a Nílus el­veszíti partikularitásait, például földrajzi helyzetét, és egy általános E/2-vé oldódik. Az allegória gyarmatosító alakzatában tehát azonosul a Nílus és a Te, ezáltal minden partikularitás, ami az előbbire volt jellemző, felülíródik, és az lesz fontosabb, ami közösként felismerhető, vagy ami az utóbbira jellemző: hogy hullafáradtak vagyunk, de jó apák, és lássuk be, kész csoda, hogy még ebben a lelki-szellemi elsivatagosodásban is zöldellhetünk. Poétikailag ez a záró darab párban állhatna a kötetnyitó Duna-ciklussal, mely a Rakpartos ballada című verset tartalmazza, de meglátásom szerint mégsem párversek. A Duna balladai ködje valószerű, amennyire csak a hitelesítés költői eszközeivel azzá tehető, részletekkel teli, az is­merősre apellál. Olvasatomban gyönyörű vígballada ez egy el nem követett ön­gyil­kosságról. Benne a kiábrándulófélben lévők preventív pesszimizmusa, isteni hu­mora és kapacitása a hétköznapi csoda befogadására, ami a zárlatban meg is tör­ténik, amikor a vízben játszó barna vizsla szívverésére megdobban az egész rak­part. Ugyanakkor ez a vers pikírt feltárása a sportot figyelemelterelésre és elfojtásra használó, később személyi edzős, egészséges életmód az örök életért típusú attitűdöknek, azoknak, akik már-már vallási rajongással és komplex szertartás ke­retében választanak futócipőt. Ennek a margitszigeti müzlivalóságnak az elkövetőit azonban a vers nem ítéli meg, nem gúnyolja ki, a beszélő test és lélek futó bölcseként aposztrofálja magát. A rakparton ilyen körülmények között történik csoda a barna vizsla közreműködésével. A záróvers, a Nílus viszont maga a kimondott, ki­fejtett, megmagyarázott csoda. Előbbi érzékelhetővé tett, sensibilis, utóbbi intelli­gi­bilis.

A kötet nyitott az univerzalitásra, nyitott az epifániára, és nyitott az individualitásra, sőt nyitott a közösre is, megérti gyermekeit, az ifjúmarxistákat (erre még visszatérünk), de Európa, ez a köztes lépték a közvetlen környezet és a világ kö­zött, idegen szemlélői pozíció híján, jóformán láthatatlan marad. Illetve leginkább csak egy diszkurzív láthatósága van. Mircea Eliade írja a Képek és jelképek előszavában, hogy a modern európai szellemiségből az Európán kívüli világ érdeklődését leginkább a kereszténység és a kommunizmus kelthette fel, mivel a felszíni ide­ológia szöges ellentétén túlmenően mindkettő megváltástan, üdvtan, ami olyannyira dúskál szimbólumokban és mítoszokban, hogy ahhoz foghatót csak az Eu­rópán kívüli emberiség ismer (Mircea Eliade: Imagini și simboluri, București, 1994, Humanitas, 11–32.). Ezért fontos kérdés, hogy van-e a kötetnek Európán kívüli pont­ja (a borítóképen kívül), mert egyáltalán nem mindegy, hogy egy bennszülött be­szélő formálja meg és teszi érzékelhetővé a költészet eszközeivel a világ dolgait, vagy megteremtődnek a párbeszéd feltételei, megképződhet és megérkezhet az ide­gen, a másik. A kötet a kommunikáció számos aspektusával foglalkozik, ami köl­tőileg, a nyelv által megvizsgálható: epikus keret és dramatizálás a balladában, táb­laállítás, ének, utasítás, dal, digitális kódolás, társasozás, tánc, gépírás, versírás, remix, dallamra írás, vita, még a hipnoterapeutikus hanggal is stb. Elképzelhető, hogy nem poétikai jellegű kommunikációs problémáról van szó. A másik másikként az egyik szöveghelyen szinte akadálytalanul tud jelentkezni kép formájában– nem hang, nem mozgás, nem rítus, nem írás, hanem látvány: „Felnéz: buszon ül: ott van. / Mindkét oldalon titokzatos-sárga / repceföldeket lát. Nagyon / megtetszenek önnek ezek a képek, / a lélegzete is eláll.” (Hipnoterápia, 74.)

Egy interjúban tett nyilatkozata alapján Kemény István számára a Hipnoterápia „a legfontosabb vers” a Nílusból (PZL: Nílus, repceföld, Zsidókeresztény társas, nullahategy.hu, 2018. 04. 18.), így rögtön adódik a kérdés, hogy miért? Az­zal együtt, hogy a választ is megadja rá a szerző, a kérdést hagyjuk nyitva. A repceföldek nézésének hipnotikus hatását a variációs ismétlés révén rekonstruálja a vers, itt tudott tehát nyelvileg megformálódni egy bizonyos típusú esztétikai ta­pasztalat, ami váratlanságával (első olvasáskor nem számítottam ott természeti kép­re) kissé ki is emelkedett a hipnotikus, ráolvasásszerű sorok közül. „Egy autóban jutott eszembe – nyilatkozta a szerző – két éve áprilisban, amikor a va­ló­színűtlenül sárga repceföldeket néztem az út mellett. A törekvés az volt, hogy a vers­sorok ritmusa hipnotizálja az olvasót. Úgy, mint engem a repce.” Sikerült. Az ol­vasó azonban ta­lán mégsem hipnózist vagy terápiát vár egy verstől. Lehet, hogy jobban örül a ki­billentésnek, hogy az érzékelhető világomnak része lett ez a titokzatos-sárga repce, a tudatnak, hogy a kendőzetlen gyönyörködésnél és letaglózott­ságnál artikuláltabb viszony is kialakítható: hogyan tud hipnotizálni a repce? Mi az, ami ha­sonló módszerekkel kábít jótékonyan vagy kártékonyan akár?

Ezek a kérdések vezethetnek egy különleges esztétikai tapasztalat rekonstruálásához poétikai eszközökkel. Csakhogy a poétika kissé alulmarad az esztétikához képest. Ezért nem gondolom túlságosan nagy téttel bíró problémának Visy Beat­rix meglátását, miszerint „a kidolgozott költemények közé ékelődnek egy- vagy né­hány soros, súlytalan darabok, inkább ötletek, amiket nyugodtan lehetett vol­na mel­lőzni” (Visy Beatrix: „Minden ártér”, ÉS, LXII. évf., 31. szám, 2018. aug. 3.). Számomra úgy tűnik, mintha nagyobb téttel bírna az olyan klasszikus, ám új ko­rokban újra megoldandó esztétikai problémáknak a megtalálása, mint az itt példaként előállított repceföld, a fenséges természet. Ahol ilyen mozgatója van a poétikának, a verstani eszközöknek, ott nincsenek súlytalan darabok. És fordítva, hiá­ba vannak megírva nagyon magas színvonalon a leggyengébb versek is, ha a ma­gas színvonalat az alkotói leleményesség, nem pedig a talált esztétikai kihívás és a kí­váncsiság mozgatja.

Nézzünk közelebbről egy, a fenti kritériumok alapján akár súlytalannak is minősíthető darabot: „Kétszer kettő az négy, mondtam, de kiröhögtek. / AZ ÚJKOR VÉGE táblát ásták a földbe.” (Egy emlék, 16.) Az első sora a beszélgetés, a kommunikáció lehetetlenségét állítja, a tényközlő beszédmód és az érzelmi reakció közötti óriási feszültséget mutatja meg. A második sor a történelmi cezúrák látszólagos tényszerűségében az intuitív rítust láttatja. Vagyis ha az igazságkereső ember eljut egy igazságig, de kiröhögik tényközlés közben, akkor rá kell döbbennie, hogy egy mítoszokkal és szimbólumokkal teli talajon próbál tényeket elültetni. A rá­kö­vetkező versben, a Patai második énekében, az érzelgés és az igazságkeresés, a tör­ténelem és annak korrumpálhatósága, ugyanez a tényközlő, ex katedra megszólalás kerül a középpontba, kiegészülve az ebből fakadó szerepkonfliktussal.  Visszatérve azonban a rövid versre: a tábla mint határszimbólum, mely a földbe ásatik, a Föld mítoszának adóz az újkor vége hajnalán. A legtöbb versben vallás és mű­­vészet, az igazságok és megformálhatóságuk korrelatív viszonyáról kell gondolkodni, pedig az esztétikai tapasztalat néha csak úgy adódik. Ez a kell, ez nem a pro­fesszionális irodalomkritika kellje, nem is személyesen a Kemény Istváné, ha­nem azt hiszem, hogy ez az a kell, ami Pasolinit arra késztette, hogy megrendezze a Máté evangéliumát. Ez az a kell, amiért van alkotás, vannak csodák a maguk szür­ke, szekuláris módján, van remény, igaz, nem a mi számunkra, de van, ezért ez a kell.

A poétikusság a rövid és/vagy a képversek mellett a kötetkompozícióban érvényesül leginkább: egy nap eseményei. A két ciklusalkotó vers között a Délig és az Estig címeket viselő egységekbe rendeződnek a versek, mintha egy nap eseményeiként lenne olvasható a kötet (a fülszöveg is ezt állítja). Egy nap, egy kötet. Haj­naltól estig. A Dunától a Nílusig. Térben és időben is behatárolt – teljes, kerek. Ez azonban kissé egyszerűnek és mondvacsináltnak tűnik, mert nem úgy egy­szerű, hogy igazából bonyolult, hanem csak egyszerű, nos hát, az egyszerűség ked­véért. Ez a rend, amit csinál: a metanarratíva rendje, az ismert határok rendje, a kéznél lévő, látható, egyszerű attribútumok rendje, a reggeltől estigé. Mindezt úgy, hogy a versek sokszor a világ produktív kaotikusságának letéteményesei, olyan összefüggéseket mutatnak meg, amilyeneket nélkülük aligha gondolhatnánk el – kész repceföldek! Mégis itt ez a szerkezet, ez az ártalmatlan, de mégiscsak fö­lé­jük rendelt rend. Azt, hogy egy nap eseményeiként legyenek olvashatók, logikai­lag is ellehetetlenítik az időjelzések, főként az alkalmi költészeti darabok esetében, így Nyilas Atilla ötvenedik születésnapjában – 2015 november – és a Hipno­terá­piá­ban 2016 áprilisa és májusa. Ez az „egy nap eseményei” metanarratíva akkor válhat iz­galmassá, ha, mint Balázs Imre József tette, összeolvassuk hasonló kötetkompozíciójú könyvekkel vagy ilyen időkeretet alkalmazó versekkel. (Balázs Imre József: El­ágazva és megérkezve, Műút, 2018. 11. 21.) Működik tehát, és önmagában az egy­­szerűsége sem kifogásolható, számomra csak azért működik kevésbé, mert olyan, mintha a kommunikációs zárlatot próbálná feloldani ezzel a lekerekítéssel és leegyszerűsítéssel, mintha megérthetőbbé szeretne válni, pedig nincs zárlat – sza­kadék van, ami mindig is volt, s ami hol áthidalható, hol nem. A legtöbb versben vannak (nem költői) kérdések, és vannak rájuk (szükség- és értelemszerűen köl­tői) válaszok, van vita, balladai dialóg, de épp amiatt, hogy a kérdés és a válasz is meg van fogalmazva, az olvasó egy lépés hátránnyal indul, ha aktívan részt ven­ne. Nem mintha zárt volna a gondolatmenet vagy didaktikus, ki­rekesztő, nem is azért, mert humortalan, vagy obskurus, vagy túl paternális, ha­nem azért, mert na­gyon megértő. „Ön szomorú. Gyermekeire, / az ifjúmarxistákra gondol, / akik most vannak felkészülőben, / most halmozzák fel a tudást. / Döb­benten merednek rá a korra, melyben élnek, / tudják, hogy spektákulum, amit látnak, hazugság, de / mindent megnéznek, mindent megjegyeznek, / megvitatnak, rendszerbe il­lesz­tenek.” (Hipnoterápia, 72.) Hát már ez is baj, kérdezhetik, ha jó és megértő a ver­sek beszélője („nem végtelenül, csak nagyon-nagyon”)? Tényleg, mi is ezzel a baj? Miért is kell feloldani vagy kiélezni minden ellentmondást és fe­szültséget? Mi­ért kell ugyanabban az időben, ritmusban és elvek szerint lenni? Miért kell dialektikus hömpölygéssé alakítani a gondolkodást, hogy gondolkodásként érzékeljük? Kérdezte egy másik európai.

Kemény István: Nílus, Magvető, 2018.

(Megjelent az Alföld 2019. márciusi számában.)

Borítókép: Horváth Péter Gyula fotója (forrás: nullahategy.hu)

Hozzászólások