Sopronkőhida
Negyvenhatig természeti képződmény voltam,
Negyvenhatban A Pokol Nagykabátja –
Így neveztek el búcsúzóul,
Akik utoljára lépték át a határt.
Végül, mivel mindnek mennie kellett,
Az új nevemen nem szólított senki;
Negyvenhattól kő voltam, és mögöttem
Ellenséges folyók meg nádasok.
A város már jó évtizedek óta
Dzsesszkultúra takarásában él,
És nem tud róla, hogy itt mindennek van
Egy veszélyes, régi olvasata.
A világ legesleggyorsabban kinyíló
Ejtőernyője volt ez a történelem:
Csak a tavaszi szél s a földet érés
Biztos. A hely nem biztos sohasem.
Most kő vagyok, egy kabát alakú kő,
Név nélkül, egy elfeledett helyen.
Mi van hozzám legközelebb?
Egy erdő.
Itt legutóbb csak a Széchenyi István
Emlékerdő eresztett gyökeret.
(Borítókép: Wikipedia)
(Megjelent az Alföld 2019/12-es számában.)
Hozzászólások