„Szóalapú tájfesték”

Szálinger Balázs: 360°; 361°

Nincs könnyű dolga az alaposságra törekvő értelmezőnek és kritikusnak, ha Szá­linger Balázs legújabb verseskötetéről, a 361°-ről szeretne állításokat megfogalmazni, ugyanis ez a kötet hangsúlyozottan folytatása a korábbi, 360° címmel megjelent könyvnek, vagyis érdemes őket együtt tárgyalni. Nem állítom azonban, hogy a 361° ne állna meg önmagában, ám sokkal izgalmasabbá, jelentésesebbé válik, ha a 360° tükrében olvassuk. A Szálinger-recepció egyik központi problémája ugyan­akkor nem csak az, hogy a kötetről kötetre alakuló poétika képes-e megújulni önmagához képest, hanem, hogy sikerül-e megújítania a poszthumán és ant­ropocén jellegű költészetek előretörésével egyébként is reneszánszát élő tájlírát, azaz képes-e új belátásokkal gazdagítani szubjektum és természet, az én és a világ viszonyairól szerzett ismereteinket.

A két könyv összeolvasásánál azonban nem állhat meg az, aki megkísérli be­mutatni, milyen is az az újszerű poétika, ami Szálinger újabb köteteit jellemzi, hi­szen szerves előzménye ennek az M1/M7 versbeszéde, s a tulajdonképpeni változások alapkoncepciója az ettől való elmozdulás alapján válik láthatóvá. Könnyen támadhat az az érzése az olvasónak, hogy nem versegységekben, nem is kötetegységekben, de kötetfolyamban érdemes a Szálinger-lírát illetően gondolkodnia.

El­mondható, hogy míg az M1/M7 az alanyi líra szereplehetőségeivel, az ódai hangnem ironizálásával, a kötött formákkal, valamint az egyén és társadalom kérdéseivel foglalkozik, addig a két körpanorámára építő kötet (a 360° és 361°) az alanyiságtól az antropológiai belátások felé mozdul. Olyan problémákkal vet számot, mint a történelmi összefüggések, a szociológiai és geográfiai érdeklődés, e témák tudományos nyelvhasználatának versszövegekbe történő integrálása, a nyelv le­író/teremtő erejének filozófiai kérdései és azok identitásképző lehetőségei. Az új kötetekben megjelenő tájköltészet tehát nem egy lírai én szubjektíve perspektivikus láttatásra tett kísérlete, hanem az antropológiai sajátosságok rétegeinek együttes feltárása. A 360° és 361° (minimum folytatólagos) megszólalásmódja és kompozíciója párbeszédbe lép az M1/M7-el. Ha a struktúrát tekintjük, ahogyan az M1/M7, a 360° is egy cím nélküli, cikluson kívüli verssel kezdődik, amely előszóként, sőt, szinopszisként is működik. Az autópályaszakaszok párhuzamosságát élet­metaforaként működtető vers a lírai én életútjára, a személyességre irányítja az ol­vasói figyelmet (az én a világgal párhuzamban, korrelációban, szimultán): „…ne­kem ez az öt kilométer / A hazám. Legkisebb és legnagyobb számozású / Au­tó­pályák közös folyásán talál magára / A középszerűség, s béklyói nélkül lép a gázra / Ben­nem az isten és a féreg”. A 360° nyitóversét pedig a pontos idő újra és újra megnevezése fogja össze szerkezetileg, ez azonban nem csupán időjelzőként mű­ködik a szövegben, hanem – ahogy a katonai szakzsargonból ismerjük („nyolc órá­nál”) – térbeli eligazításként is. Ezzel pedig a korábbi kötet úttoposzát (mely szintén időbeli és térbeli haladást fog egybe), pontosabban annak linearitását körkörösségre cseréli. Hogy ennek a szemléleti váltásnak milyen hozadékai vannak, a ké­sőbbiekben látni fogjuk. (Érdemes megjegyezni, hogy 361° nem tartalmaz ilyen nyitóverset, ezzel is jelezve, hogy nem új koncepcióként, hanem folytatásként ér­demes olvasnunk.)

A Szálinger-költemények megszólalásmódja nem előzmény nélküli a magyar kor­társ irodalomban: az M1/M7 alapján főleg a Kemény István-i kontúrtalan lírai mi­tológia jelentéstanához, illetve a Térey Jánostól ismert derűs váteszpózt mű­köd­te­­tő versbeszédéhez hasonlítható, vagyis érezhetően mindkettőből merít, de nem meg­ismétli, hanem átértelmezi, sajátszerűvé alakítja azokat. Szálinger újszerű tájköltészetének forrását keresve is Kemény István azon szövegei juthatnak eszünkbe, melyekben a történelmi elemek töredezettségükben poszt- vagy preapokalipti­kus képeket idéznek az olvasó elé. Az utóbbi két kötet erős fogalmisága továbbá Vaj­na Ádám költészetével is rokon. Egyfajta sajátos fogalmisággal van dolgunk, hi­szen a Szálinger-poétika visszatérő eszköze, hogy a fogalmak tárgyakkal, tájelemekkel való összekapcsolása mintegy teresíti, (lát)képszerűsíti azokat, ezáltal a gon­dolati tartalmakat kézzel foghatóvá metaforizálja, vagy épp fordítva („kihalási bo­zót”, „sikeres ezeréves fátum / nyújtogatja a leveleit”, „adok mellé egy legendát is”). Iróniát, humort kölcsönöz Szálinger verseinek a túlspecifikálás: „A Szűzanya Széplassanvaló Megengesztelődése templom / Harangbogába az van fölírva, hagyjad.” (Május)

A 360° szövegeinek legfőbb témája a táj, a földrajzi területek nyelvi megjelenítése. Ezzel a kihívással azonban újszerűen küzd meg a kötet, a körpanoráma be­kapcsolása ugyanis az egyszerű, állóképszerű ábrázolásnál összetettebb szempontokat juttat érvényre. A szövegek egyszerre reflektálnak a nyelviségre, a megnevezhetőségre, a körbetekintés mindenkori időbeliségére, – hiszen a perspektíva ilyen kiterjesztése csak időben való elmozdulással együtt lehetséges – így nemcsak a pillanatnyi látkép, hanem – a teljességre törekvés nevében – a táj alakulástörténete is megjelenik, mégpedig geológiai pontosságot előidéző terminusokkal, ami a leíró nyelv regiszterét gazdagítja: „ Az óholocén terasz legrégebbi, 8.800 / jelzetű fő­megtelepedés és a 8.800/1 és 8.778 jelzetű / megtelepedések között keskeny te­raszszigetek formájában / jelentkezik.” (Szakvélemény) Azaz a 360° verseiben meg­férnek egymás mellett földrajzi, biológiai, néprajzi, szociológiai terminusok. S mi­vel egy térség alakulástörténete nem csak a természeti erők függvénye, az emberi történelem is perspektívájába kerül: „Az új népnek nincs szüksége a megszakadt kultúra élőhelyére. / Perembarátságok nyílnak a mederben” (Holvanmár). A leírás eszköze egyébként is a nyelv, ami a tájegységek, emberi konstruktumok (városok, falvak) létét implikálja. A természeti tájat az emberi látás tagolja egységekre. A perszonifikáció, az antropomorfizáló látás a szóképekben is reflektáltan van jelen. Ez a tekintet mindenkor emberszerűvé látja a külvilágot: „A területhez való emocioná­lis kötődés, a felszíni / formák absztrakciója, megszemélyesítése, egyéb / jelentéstartalommal való felruházása népektől és koroktól függetlenül állandó” (Szakvéle­mény) A 360° egyszerre metapoétikus, erősen reflexív, ugyanakkor mitopoétikus is: tanúi lehetünk annak, ahogy a nyelv világteremtő és a világot felosztó erői dolgoznak. Ugyanez a paradox kettőség mutatkozik meg abban is, ahogyan a tekintet szubjektivizálja az objektumot, a nyelvi pontosságra törekvés, tárgyilagos leírás pe­dig ennek ellenében hat. A szubjektum kitüntetett szerepét (ami az M1/M7-ben még olyan markáns) nemcsak a vallomásosság kiiktatása és a nyelv sterilizálása szá­molja fel, de az egyes emberek másik emberrel történő helyettesítésének ta­pasz­talata is, hisz a nyelv csak a pozíciót és nem a személyt rögzíti: „Másokat vesz / nevére ez a táj” (Nagyjóuram).

A 360° négy, számozott ciklusra tagolódik. A könyv gazdag recepcióját olvasva feltűnő, hogy a verscsoportok rendezőelve nem egyértelmű. A legtöbb kritika igyekszik ívként láttatni az egyes fejezetek egymásra következését, miszerint a táj felszíni formáinak, természeti jelenségeinek leírásától indulva előbb az identitás kér­dése jelenik meg a versekben, majd a Duna-menti területek népe, történelme, olykor apokaliptikus vízióktól sem mentesen, míg végül az utolsó ciklusban a személyes kerül előtérbe: a költészet feladata, a család, a szerelem, a másik. Ami a kö­­tet szövegeinek elrendezése szempontjából érdekes, hogy az utolsó ciklusban fel­sűrűsödnek költészetet tematizáló versek. Mintha egy korszakváltást írnának le, egy újfajta irodalom és költészet megszületését jeleznék: „Legelőször / A történelem veszett ki a történetekből. […] Nagy korszakok között történhet így, hogy hirtelen elkezd / Nem történni semmi és az új // Költészetből eltűnik az idő.” (Leg­elő­ször). Furcsa prófétai szerep tűnik fel a Hat sorban, melyben az úr küldet „hat sornyi bizonytalan vers”-ért, s a küldött kényszeredetten feladja saját költővé válásának lehetőségét küldetése teljesítésének érdekében: „És őt elbűvölte / Az élet, és szin­te megállt, hogy versbe verje magát, / És mégsem állt meg”, a végeredmény pe­dig csalódástkeltőbb, mint Jónás esetében: „És akkor kézbe / Vette az úr azt a hat sort, és olvasta, falta, megrágta / Hatszor, majd azt mondta, jobbra emlékezett, és tart / Attól, hogy az út nem érte meg”. Ugyanakkor talán épp az írás, a megállás tilalma gyarapítja a küldöttben a költészetszerűen megélt világ momentumait: „Most zajlanak a leginkább dalba való dolgok […] Amit láttam, a parancsodra / Lát­tam, és amire emlékszem, azt mint alattvalód, / Neked ajánlva megírom itt a várban”. Ha mindezeket a 361° felvezetésének tekintjük, arra számíthatunk, hogy a kö­vetkező kötetben újszerű költészettel lesz dolgunk, melyben a költő nem áll meg a versírás kedvéért, hanem éli a vers lehetőségét.

Olvasatomban a ciklusok tehát nem állnak össze egy-egy egységes fejezetté, s bár a fent vázolt tendencia, ha akarom, követhető, nem is különülnek el élesen egy­mástól se tematikai, se motivikus, se stilisztikai jellemzők alapján. Ez meglátásom szerint a 361°-ben is hasonlóképp alakul. Mintha a cikluscímek – pontosabban -számok, amelyek jelentés nélküliek – csak határokat jelölnének ki, de olyan esetleges módon, mint egy telekhatárt, és olyan pontatlanul, ahogy csak a nyelv teheti. Mindezekből adódóan az egyes versek aprólékos elemzése helyett a kötetegész értelmezésére indít a könyv, egyben működik igazán, úgy válik jelentésessé ez a költészet.

Úgy tűnik, hogy míg a 360° -at az idő és tér viszonya, az idők és talajrétegek egy­másra rétegződése és együttlátása foglalkoztatta, addig a 361° legmarkánsabb kér­désköre éppen a nyelv mint jel és annak jelöltje közötti bizonytalan kapcsolat, ami az ember és a világ viszonyának instabilitását is jelzi egyúttal. A 361° az új kör első foka. Ha egy tárgyat fordítok körbe, mindegy, hogy egy fokkal, vagy 361-el for­dítom el, a végső pozíciója ugyanaz. Ugyanakkor, ha egy szubjektum fordul meg a tengelye körül, egyáltalán nem mindegy, hogy egyszer már körbenézett, hi­szen ekkor már minden lehetséges látószögből rendelkezik a körülötte lévő világ ta­pasztalatával. A 361° a másodszori rápillantás első momentuma. Az ismétlődés maga.

Az újabb kötet folytatásszerűségét jelzik az inverz színű könyvborítók (fekete és fehér), illetve az, hogy a 361°-nak nincs cikluson kívüli nyitóverse (ez leválaszthatná), valamint hogy folytatódik benne a ciklusok számozása (bár itt a római számok helyett arab jegyeket látunk).

De tematikus-motivikus hidakat is találunk a két könyv között: a 360° utolsó cik­lusa a költészettel foglalkozott három versében is, és 361° nyitóversében szintén ez a tematika tűnik fel. Már-már ars poétikaként olvashatjuk: „Nincs más, a költészetnek / Muszáj szépnek lennie a végén, / Legyen az élet mellett elkötelezett massza / Fölött tajtékzó ostoba nyelvi burján.” (361°) És annyiban mindenképp ko­molyan veszi a saját elvárásait ez a poétika, hogy a kötetet lapozgatva könnyen bukkanunk olyan emlékezetes sorokra, amelyeket kedvünk támadna megjegyezni, kiírni egy füzetbe, mint például: „Teremtő istenné lassul a fény” (Tavaszra tavasz), „A szürke eget a víz színére vonta, / Összevarrta, addig tart a világ.” „Olvadékony kis bagolyhuhogás” (Vihar előtt). Mégsem mondhatjuk, hogy a 361° esztétizáló vers­beszédet működtetne, hiszen végig önreflexív és helyenként igen ironikus is, csu­pán a nyelv költői oldala az, ami az új kötetben fölerősödik, és egy újabb regiszterként keveredik a 360°-ból már ismert sajátos elegybe.

Kontinuitást képez a két könyv között az is, hogy a 360° első verse a tél toposzával nyitott, a 361° második verse pedig a tavasz jelentéskörét hozza játékba. A 361° tehát – ahogy címe is sejttette – az újrakezdés felé lép el: „Szőlőre szőlő, / öreg tőke helyébe nyalka”, „Új geológia épül, egy újabb emberé.” (Tavaszra ta­vasz). Csakhogy ez az újrakezdés nem ruházódik fel igazi értékkel, sőt, hiá­ba­va­ló­nak tűnik: „A víz alá került Kvadrokeresztúrt / Újra megterveztetik, 1 az 1-ben / […] / És nyilvánvalóan minek”. Ez a reménytelennek tűnő próbálkozás a nyelv és a világ összekapcsolódásának problémája felől válik világossá: „Jaj, csak a név, az lett számkivetett […] mindegyikük ledobta magáról […] vérző szíve tájsebeket hagyott” (Kvadrokeresztúr), s mind nyilvánvalóbbá a kötetet továbbolvasva. Határt húz­ni például csak jelek által, s főleg nyelv által lehetséges, de ez is ki van szolgáltatva történéseknek; azaz az emlékezetnek, ami nemcsak beleivódik, de olykor el is törli, felül is írja: „A jeleket gondozni, megújítani, / A határt megszokni, megtanulni kell, / A jelek ennek utána romolhatatlanok, / Romolni hagyni azokat vé­tek” (Határkijelölés). A nyelvi jel sokkal tűnékenyebb, mint azt remélnénk: „Ne hir­desse, hogy a szóalapú / Tájfestéket kioldja az idő. // Ne kérdezgesse folyton: / A mostani helyett / Kap-e új gazdát, nyelvi ligetet?” (A megszólítatlan dű­lőnév­ál­lo­mány). Ennek ellenére nincs más választásunk: „nincs más, a végén / Muszáj leírni a tájat, / Valami holtbiztosan megmaradó nyelven” (Agrostressz–Esztervihar), a meg­ragadás, a nyomhagyás egyetlen módja ez. Olvasatomban tehát, mint az fentebb is jeleztem, a versek ciklusonkénti elrendezése s az egyes egységek számozá­sa épp ugyanezt a gesztust ismétli meg. Azaz a strukturálás éppen annyira esetleges, mint mikor a telekhatárt „a maradék berektől fogva” sok egyéb tájelemen ke­resz­tül, mondjuk „az Úr dicsőségének rettegtető látványát idéző fáig” vagy tovább húzzuk meg.

Mit jelent ezek alapján egy fokkal a teljes kör után lenni? Az egész kör utáni első fokperc az utólagos perspektíva, a történelmi nézőpont. Olyan, mint maga a (le)írás, a meg(vagy el)nevezés, ami az észlelethez képest mindig múltbeli. A történelem és a lelkület lenyomatait őrzi a nyelv, különös tekintettel a településnevekre; és a versekben megszövegezett táj(sebek)re, vagyis ezek árulkodóak a nemzet (lélek)állapotára nézvést. Beszédesek az olyan településnevek is, mint az „Alattvalós” vagy „Vesztény” (Kvadrokeresztúr), és a versek nemzetkritikai felhangját érezhetjük ki belőlük: „Ezek a helyszínek a későbbiekben / Neveket kapnak, úgy mint Maradék-berek / Szakadóhát […]” (Határkijelölés). (Ugyanez az attitűd érvényesül a társadalom- vagy korkritikaként olvasható Illattábor Pogány­vá­ron­ban is, ami egy fiktív esemény programfüzetét szövegezi meg. Az egyes prog­rampontok egyszerre ismerősek és túlhajtottak, mondhatni abszurdak. Nap­jaink politikai közbeszédében forgó vagy ahhoz kísértetiesen hasonló szavakat, tör­ténéseket vonultat fel: „A 400 milliós Stradivari-korrupció, beszélgetés / meg­szűnt lapok újságíróival”, „A 400 milliós Stradivari-korrupció, relativizálás / felvásá­rolt lapok újságíróival”.)

A 361° tudatosa(bba)n kezeli tehát a nyelvet mint jelrendszert. Különös figyelmet fordít a jelek többrétegű (történelmi és lélektani) jelentésességére, így nem vá­ratlan az sem, hogy bővelkedik metanyelvi kijelentésekben, illetve sokféleképpen metaforizálja a nyelvet magát, bemutatva annak különböző, elsőre láthatatlan, de belátható tulajdonságait. A nyelv itt valami olyan, ami leülepedik, megül a felszínen, a felületeken: „Bőre fölött széltől felkapott porként játszott a nyelv” (Tavaszra tavasz); elfedi (vagy jelzi) a pusztítást: „A leszakított virágok helyén / Hagyunk egy-egy furcsa falunevet” (Kvadrokeresztúr). Valami átjáró vagy határ, ami feltartóztat dolgokat: „A megszólítatlan dűlőnévállomány / Feltorlódik a nyelv kapuinál”; tájfestésre, azaz teremtésre alkalmas, de nem elég maradandó: „a nyelvalapú / Tájfestéket kioldja az idő” (A megszólítatlan dűlőnévállomány). A kötet versei – mint látjuk – újabb és újabb állításokat tesznek a nyelvről, amelyek azonban olykor ellentmondásosak, mégis az az érzésünk, hogy egytől egyig megállják a helyüket, s ennek a jelrendszernek a megismeréséhez, lényegének fölfedéséhez járulnak hozzá. Fontos a nyelv funkcionalitása, eszközszerűsége: „Néhány szót még meg is tanulnak / Az alávetettek nyelvén. […] Könnyű, jól mondható, jól beszélhető / Használati nyelv.” (Epicentrum). Hiszen ez lehetne az egyetlen változatlan dolog a világban: „a végén / muszáj leírni a tájat / Valami holtbiztosan megmaradó nyelven” (Agresszorstressz-Esztervihar). Persze felmerül a kérdés: minek a végén? A történet, a történelem, a világ végén? A 360° utáni első fokpercben? (S ugyanekkor kell esztétizálnia a költészetnek? S az más vagy ugyanaz, mint ez a bizonyos leírás?: „a költészetnek / muszáj szépnek lennie a végén” 361°) Szálinger két kötete addig-addig reflektálja a nyelvet, míg az egy játékon túli, komoly nyelvbontásba, bomlásba fordul, éppen úgy, ahogy A nyelvben látjuk: „anyagára esik szét a nyelv”, „anyagával egyenlően hever”, „gyöngyeire szétpergő folyami /üveg”, sivatag, „hol az utak // Másnapra nincsenek”. A megragadás, leírás nem maradandó, ahogy a tér, a hely kijelölése, megnevezése sem, hiszen az is szavak által történik. Az új szintagmák, a különböző regiszterű lexémák konstellációi az egész kötetben ezt példázzák. Nincs egyetlen biztos pont sem a világban, mert a pont megjelölése lehetetlen. Fizikailag és nyelvileg is. Ezért pereg egybe történelem, politika, nyelviség, mind folyton elmozduló, elforgó nézőpontok. S hiába áttetsző a jelölő (üveg), máshogy csillogtat és az összefüggései pillanatnyiak, (a környezeti viszonyoktól függően) folyton átrendeződnek. Ezt példázhatják a gyöngyeire szétpergő, mindig a külső fényt vissza- és szétcsillogtató nyelvi egységek újszerű konstellációi, füzérei, vagyis a Szálinger-lírában megjelenő neologizmusok. A pontosan nem lefordítható, de erőteljes érzelmeket és fogalmiságot keltő szóösszetételek szór­ják a jelentést: „hatalombogarak”, „eposzigazgatóság”, „gyűlöletszerkezet”, „tra­gé­dia­mintázatú”, „megoldáskészleteink”, „Mostmijövünk-szag van” (Tájsebengedély).

Összegzésképpen fontos meggondolni, hogy Szálinger újfajta tu­dományo­s(abb) tájköltészete (geográfiai, természettudományos fogalmak és jelzések, mérőszámok használata) mennyiben illeszkedik az úgynevezett antropocén líra irányába, hiszen ez a steril, a szubjektumot háttérbe szorító megszólalásmód végtére is erre vezethet. Az antropocén és a poszthumán tendenciák nem állítják, hogy is­meretelméleti szempontból képesek volnának teljes mértékben elszakadni a hu­mán perspektívától, inkább kultúrakritikai hozadékaik lehetnek, amennyiben kritika tárgyává teszik és kérdéseket szegeznek az emberközpontú esztétikáknak. A kér­dés tehát, hogy Szálinger versei kimozdulnak-e a humánperspektívából? Meg­lá­tásom szerint a Szálinger-líra nem teszi programszerű, explicit kritika tárgyává az ember környezetre gyakorolt hatását, csupán láthatóvá teszi el nem választottságát az emberitől. Paradox módon ez a dikció deklaráltabban emberi szemszögű lesz, hi­szen a leírás kényszere, a földtörténeti korszakok megkülönböztetése, a táj területekre tagolása folytonos megszemélyesítése mind-mind a humán szem, jelenlét és mérce következményei. Az antropológiai, szociológiai, történelemi fogalmak Szá­lingernél tehát a többszempontú, vagy mondhatnánk, teljes rátekintés eszközei. A tájleírás nála nem a lírai én belső lelkiállapotának projektálása és nem is a kép­szerűség megragadására tett kísérletként tűnik elénk, hanem az időbeli, értelmezésbeli együttláttatásokkal a nézés és a történelmi be- és rálátás a 360 fokos körpanoráma nyelvi újraalkotása lesz. Szálinger Balázs lírája tehát az M1/M7 egyéniség-, egyediségközpontú alanyisága felől a 360° körpanorámás, a szemlélődő szubjektumot és az embert társadalmi, történelmi, biológiai lényként bemutató köl­tői megfogalmazásán keresztül a 361° tanulságáig jut, miszerint nincs más, mint a nyelvbe vetett világ, s ennek ellenére egyetlen biztos (de mozgó) pont létezik, a nyelv. S hogy ezekre az összefüggésekre, aspektusokra jórészt a tájlíra kategóriájába sorolható versek mutatnak rá, azt is bizonyítja, hogy a 360° és a 361° határozottan feszegeti a kortárs tájlíra kereteit.

Szálinger Balázs: 360°; 361°, Magvető, Budapest, 2016, 2018.

(Megjelent az Alföld 2019/6-os számában.)

(Borítókép: