Frank O’Hara: Töprengések vészhelyzetben, ford. Gerevich András – Krusovszky Dénes
Mivel tegnap éjjel nem tudtam befejezni a kötet olvasását, pedig milyen rövid, reggel gyors készülődés után elmegyek a Rokuschba inni egy kávét, enni egy lazacos bagelt, aztán pár cigaretta és egy pohár almalé mellett befejezem az olvasást. Vérbő, felvillanyozó életes költészet. Hazafelé beugrom a boltba, és vásárlás közben azon gondolkodom, valamit kellene írnom Ashberyről is, összehasonlítani O’Harával, vázlatot vázolni a New York School költészetéről, ha már úgy hozta a véletlen és a magyarra fordított világlíra valósága, tehát a sors, hogy a két „harcostárs” egy időben jelent meg nálunk először – én meg itt fel vagyok erre kérve, attól nyilván nem függetlenül, hogy amazt meg fordítottam. Le van árazva a darálthús, két csomaggal is veszek, hogy legyen a fagyasztóban, de eszembe jut, hogy az Önarckép konvex tükörben eredetileg 1975-ben, majdnem húsz évvel később jelent meg, mint az 1957-es Töprengések vészhelyzetben. Szóval amikor hazaérek, leveszem a polcról a Library of America Ashbery-összesének első kötetét (Collected Poems 1956–1987), és bepakolok a hűtőbe, hogy megnézzem, mennyire hasonlítanak a „harcostársak” költészetei. Nem hasonlítanak. Első ránézésre. Egyébként ha nem az egykorú versek, hanem a két immár magyarul is olvasható kötet poétikáját vetem össze, akkor sem. Alma és körte akkor kezdenek mégis hasonlítani egymáshoz, amikor arra gondolok: posztmodern. Hiszen végső soron a New York School költőinek, így O’Harának és Ashberynek is a költészete (korai) posztmodern. Nincsenek nagyelbeszélések, se világmegváltóan komoly, kinyilatkoztatásszerű gondolatok – vagy ha mégis, akkor lózungként lepleződnek le és lufiként loccsannak szét –, az értékviszonyok relatívak, a nyelv (ön)működik, gyakran a műfaji határok is elmosódnak, formára még lírai művek, ám a szöveg, a kompozíció, a költemény, netalán a töredék absztraktabb fogalmai jobban leírják őket. Egyébként a csuklógyakorlatozó-szódalovagló Parti Nagy Lajostól tudjuk, hogy „A kis cseppben jól benne van a parsprotótó, jól tudja ezt minden alkotó. Ami a szívét nyomja, az a száján távozik el az ihlet óráján. De azért van a költőnek foga, hogy legyen mivel összerágnia”. Úgyhogy leveszem a polcról a bugyikék Petri-válogatottat, ami A sétánál nyílik ki, micsoda véletlen, mert ott van a könyvjelző, pedig nem emlékszem, hogy bejelöltem volna, miért és mikor is, és azt olvasom a második szakaszában, hogy „»Az édes szúrás diszpozíciója.« / Mondotta volna az ifjúkor, rég, / logikai örömök idejében. / Már a vénülés kedvét nem leli ilyesmiben. / Csak ami elemzetlenül is valami / – egy jó mondat, egy hibátlan kavics –, / az számít. Persze, mi az, hogy »jó«; persze, / mi az, hogy »hibátlan«? Felvethető, hogyne. / Csak éppenséggel nem vetem fel.” Petri és az ő elemző, magyarázó, tárgyát körülbeszélő versbeszéde, amiben általában az is benne van, hogy ott helyben, a szemünk láttára jön létre a költemény, bármennyire is fel van stilizálva, iszom egy pohár vizet, de mégiscsak élőbeszédszerűen, és mintha Ashbery is ilyesmi lenne. És ez az „ott helyben” érzés, a versbeszéd természetes, improvizatív jellegéből fakadóan O’Hara lírájának is sajátja. De O’Hara másmilyen, általában kisebb fesztávú. Ahogy Krusovszky Dénes utószavából megtudjuk, egyszer egy Staten Island-i fellépésen azt a verset olvasta fel, amit az odaúton, a kompon írt egy újsághírből (Poem [Lana Turner has Collapsed!][1]). (Én speciel, immár az íróasztalomnál ülve, e szöveg fölött dilemmázva, szóval ebben a pillanatban inkább önhittnek és vakmerőnek látom ezt, miközben tagadhatatlanul van benne valami irigyelni valóan vagány.) Egyébként bevett gyakorlata volt, hogy bárhol bármikor, avagy mindig mindenhol verset írt, például az ebédszünetében – ebből lett az 1964-es Lunch Poems című kötete. „A költészet alkalmiságát, ünnepélyességét felváltotta számára (és kortársai nagy része számára is) a vers hétköznapi jelenvalósága – írja Krusovszky. – Nem kitüntetett pillanat többé a versírás, hanem még valami annál is zsigeribb: a mindennapi élet elidegeníthetetlen része, éppolyan életfunkció, mint a lélegzés vagy a táplálkozás”. Kimegyek a konyhába, előttem a hétvége, chilis babot főzök. Avantgárd gesztus: eltörölni az élet és a művészet közötti határokat: az életet művészetté, a művészetet pedig életté változtatni – magyar párhuzamok: Kassák olykor naplószerű referenciákból is építkező számozott költeményei vagy Tandori költői életművének nagy része lényegében a hetvenes évek közepétől.
Szóval avantgárd (ami nem zárja ki a fenti állításomat, miszerint posztmodern lírával van dolgunk – csak hangsúlyos avantgárd gyökerei vannak, mint a magyar lírában például Parti Nagy Lajos írásainak). David Lehman, a New York School költőinek egyik monográfusa szerint ők az utolsó avantgárdok: O’Hara, Ashbery, és persze James Schuyler és Kenneth Koch és Barbara Guest, s akkor már a második generációból: Dean Young, Eileen Myles, Ron Padgett, aztán a most 41 éves Ben Lerner 2004-ben megjelent The Lichtenberg Figures kötetét olvasgatva még töprengjünk el az amerikai költészeti tendenciákon, hogy véget ért-e az avantgárd vagy véget ért-e a posztmodern. (Egyébként alighanem igen: a legújabb amerikai költészetek tematikusan sokkal inkább meghatározottak, mint formanyelvileg.) A kajakóma leterít, de miközben a Star Trek: Discovery új részét nézem, szüntelen ott motoszkál, hogy még kellene valamit mondanom O’Haráról. Legalább idézni tőle, a kötetből: „Hitted volna, hogy a tehetetlenség felszabadít?” (Alvás a szárny felett – ford. Gerevich). Vagy stílszerűen visszautalni szövegem elejére: „Most tehát, a pokolba is, nyélbe ütsz néhány gyors vásárlást” (Legyőzhetetlenség – ford. Krusovszky). Már éjfél elmúlt, amikor visszaülök ehhez a szöveghez, és arra az anekdotára gondolok, hogy hősünk a Perszonizmus című – uszkve 5-6 ezer leütés terjedelmű – kiáltványát állítólag másfél óra alatt írta, én meg több mint egy napja agyalok ezen a hasonló hosszúságú szövegen. Úgyhogy iszom egy fekete teát angolosan, és megnyugtatok mindenkit, akit az ilyesmi miatt meg kell nyugtatni: O’Hara – legalábbis ebben a kötetében – nem nagyon avantgárd. Ez már a háziasított-megszelídített francia szürrealizmus hatása, átmenet a posztmodern felé, ami leginkább az asszociatív képzettársításokban jön felszínre – aligha fekszi meg az olvasó gyomrát, ha József Attilán már megedzette. O’Hara tényleg illemtudó avantgárd, összművészeti ingereit kordában tartja: abbahagyja a zongorázást, mielőtt beleártaná magát az irodalomba, aztán pedig az írógépén muzsikál tovább. Persze sokat ír a zenéről, ebben a kötetben például: Rahmanyinov születésnapján; Románc, avagy a konzisok; Koldusopera; Egy mexikói gitár; Rádió. A festészethez pedig még ennél is több köze van: a maga idejében a legmenőbb absztrakt expresszionista festőkkel barátkozott, a MoMA-ban segédkurátori pozícióba küzdötte fel magát, de ő mégis a szavakkal festett, ahogy erre maga is reflektál egy ars poeticus versében – amely tudtommal hosszú évekig, ha nem évtizedekig az egyetlen magyarul olvasható O’Hara-vers volt, bár a Töprengések vészhelyzetben gyűjteményének nem része, álljon mégis itt:
Miért nem vagyok festő?
Nem vagyok festő, költő vagyok.
Miért? Azt hiszem, szívesebben
Lennék festő, de nem vagyok az. És kész.
Mike Goldberg, például
Új képbe kezd. Betoppanok.
„Ülj le és igyál valamit”, mondja,
Iszom, ő is iszik. Odanézek.
„Bele van írva: SZARDÍNIÁK.”
„Igen, kellett oda valami;”
„Ja.” Elmegyek, múlnak a napok
s megint betoppanok. A kép is
haladt, elmegyek, és a napok
múlnak. Betoppanok. A kép be van
fejezve. „Hova lett a SZARDÍNIÁK?”
Csak egy-két betű maradt
belőle. „Túl sok volt”, mondja Mike.
És én? Egy nap eszembe jut egy
szín: narancs. Hát írok egy sort
a narancsról. Aztán egy egész
oldalnyi szót, de sorok nélkül.
Még egy oldal. Ennyi marad,
nem a narancsból, a szavakból,
arról, hogy narancs és élet mily
rettenetes. Napok múlnak. Prózában is
igazi költő vagyok. A versem
kész és szó sem esik benne
narancsról. Tizenkét vers, címnek
ezt adom: NARANCSOK. S egy nap a kiállításon
meglátom Mike képét, címe: SZARDÍNIÁK.
Somlyó György fordítása
(In: S. Gy.: Hármastükör 2. Válogatott tanulmányok, Szépirodalmi, 1970, 113–114. – az Akiknek nem kell a jóság című amerikai költészetről szóló tanulmányban, később megjelent az Amerikai költők antológiájában is)
És még valami: az igazán vájtfülűek azt is hallhatják, hogy O’Hara tettrekész, életvidám, borongósabb témák esetén is derűs lendületű költeményeiben az avantgárd panteista erőénekeinek ódai hanghordozása visszhangzik. Apropó panteizmus: ha eddig még nem, remélem, valaki megírja, hogy O’Haránál és Ashberynél folyton változnak az évszakok, általában tavaszodik – épp, mint a Kassák és a francia szürrealisták költészetéből szintén inspirálódó Meliorisz Béla verseiben. Az ám, hazám! nemzetközi összeesküvéssel állunk szemben: néhány kiváló 20. századi és kortárs magyar költő felől nézve nem is olyan idegen ez az idegen.
[1] Frank O’Hara
Vers*
Lana Turner összeesett!
Loholtam az utcán és hirtelen
esni kezdett és havazni
te azt mondtad jégeső
de a jégeső erősen koppan
a fejen úgyhogy igazából havazott
és esett és én annyira siettem
hogy lássalak de a közlekedés
épp olyan képtelen volt mint az ég
és akkor hirtelen egy újságcím
LANA TURNER ÖSSZEESETT!
Hollywoodban nem havazik
Californiában nem esik az eső
temérdek bulin vettem részt
és igazán botrányosan viselkedtem
de összeesni soha nem estem össze
ó Lana Turner szeretünk téged kelj fel
Kántor Péter fordítása
(In: Amerikai költők antológiája, szerk. Ferencz Győző, Európa, Bp., 1990, 765.)
* Itt azért hadd tegyek egy röpke megjegyzést, amire feljebb is utaltam már: van jó pár Poem című szövege O’Harának, amelyeket az első sorok szerint lehet megkülönböztetni, ezeket magyarul Kántor Péter, Gerevich András és Krusovszky Dénes is Versként fordította. Mégis tűnődöm, nem lett-e volna szerencsésebb ezeket Költeményként magyarítani. Érzésem szerint a Vers – pun intended – prózai megoldás, míg a Költemény játékosabb, mivel ironikusabb, és éppen emiatt az új – „ezt csinálom, azt csinálom” – költészet poétikájával megváltozott műfaji viszonyokat is pontosabban jelezné.
Frank O’Hara: Töprengések vészhelyzetben, ford. Gerevich András – Krusovszky Dénes, Magvető, 2020. 80 oldal, 2699 Ft
Hozzászólások