A táj emlékezete
Szikkadt koponyaként domborodik
a táj, tátongó szemüregei sejtetik csupán
a kérges idegnyúlványok erdőtüzeit,
a végigperzselt látványt, a porladt köveket,
a széttöredezett felszínt, melyet ismét
egybefoghat az emlékezet, mint a lepke
két szárnya közti részletet, ha lenne,
akár a földből az égre meredő kőhalmok,
melyek újból helyreállíthatók, másként
és másként rendeződik újra rajtuk minden
karcolás, a szemmel nem látható,
a felejtés olvasatlan kéznyoma.
Arcképül
Fedjük el bőrrel. Majd az eltanult
mimikák ismétlődései megrajzolják
a jeleket, vonásokat, minden beláthatót,
mit a nyughatatlan tekintet olvashat,
a szorosan feszülő rétegek képmásait,
egymásba roncsolt hasonlóságokat,
hogy ne tudja, melyik előzi a másikat,
melyik utánzat, tapintsa ki az elhaló
szövetek szemcsés márványhidegét.
Bolygat
Hogyan szólítsalak meg? Kit hűvös kő elzár,
nyirkos föld betemet, csak a vésetben létezik.
Csak a név hordoz, és minden, mit felidéz,
kimond a száj, érint a kéz, mely a sírkő
betűit tapintja. Megpihenve rajtuk beledermed
a mozdulatba, hozzád lesz hasonlatos. Ennyi
maradt. Helyetted szólok, hogy végül én is
elhallgassak, tekintetem szegezve a lenyugvó
Napnak, mely márvánnyá merevíti az eget.
Mint csontos kezű kőfaragó, remegve karcolom
a nevet, hogy megszólíthass, hogy válaszoljak
neked, míg bolyongsz az ég végtelen temetőiben.
(Borítókép: Cao Hoang képe a Pixabay -en.)
(Megjelent az Alföld 2019/6-os számában.)
Hozzászólások