Képzetek a régiekhez képest
Szpéró és a Vak Pipi néni emlékének
Tévéképzetek a falnak fordulva
befelé, mielőtt elaludnék
rajta. Vagy belehalnék feldúlva, még
megpillantva magam a régi utca
villanyoszlopának árnyékában
ácsorogni, mintha lett volna miért.
Csavargatni zsírosodó hajtincsemet
az ujjam köré, eltűnődve, vajon
érezni-e, hogy karnyújtásra tőlem
egy meglett cseresznyefa ága duzzad.
Hó semerre, de azért este már fagy.
Nekidőlök, lám, a szálkás oszlopnak.
Nincsen remény, gondolom. Vagy annál rosszabb,
hogyha mégiscsak van még némelyekben,
mert amúgy biztosan nincs. Ezt nem én
mondom, ezt tényekkel támasztja alá
az élet. Milyen élet persze az,
mely kioltja a szemedben a remény
fényét, ha nem mindjárt a szemed fényét,
hogy a reményről végre már többet
ne beszéljek. Ó, éjszaka! Bizonyos
régi körökben nincs nálad örökebb,
egymást érik odafent a februári
égitestek, nem oly zsúfoltan ugyan,
mint a tücsökkórustól kísérten
teszik majd kora ősszel, augusztusban.
Azt többé, mondom a falnak, nem érjük meg.
Nem ülök a tévé elé többet, ha
a kelleténél többet ettem. Koplaltam
reggeltől alkonyatig élvezettel,
és akkor füttyentést hallottam. Sikolyt
mintegy. Mikor gyerek voltam, rádiót
recsegtettem vacsoraidőben, ne
halljam, hogy a többiek, akik már rég
meghaltak, esznek. Éjjel a szuszogásuk
ellen a falat kapartam. Aztán reggel,
mikor ébresztettek, mindig hulla voltam.
Frontok
„Volt egyszer egy Filmvilág”
Elmosódottan írva, mert ríva, csaknem
kibetűzhetetlen indíttatásból,
és megkésve. A címzett meghalt, mielőtt
kézbe vehette volna. Megütötte
ama hirtelen-hatalmas széllökés,
melyről meteorológusként szólni nehéz,
bár előrelátó javaslataira
érdemes talán még panaszmentesen is
odafigyelnünk. Készültségi fokozatba
kapcsolódnunk, ha elhagyja száját
ez a szó: front. Egy égi hidegháború
például mélyebb veszedelmet jelenthet
némelyek számára, mint ha melegfronttal
ijesztget az időjárásjós. A címzett
magában volt a házban, mikor az ütés
az erét érte, akkora erővel, mondta a szak-
orvos később a kórházban, hogy az agykéreg
tetemes területét azonnal elöntötte a vér.
Nem segíthettünk volna úgysem, mondta még
együttérzőbben, hogy ha a kezünk közt
esik össze. Nekünk pedig Emmanuelle Riva
jut erre az eszünkbe, a Szerelmem, Hirosima
című film hősnője ifjan, és a Szerelem
című film hősnője ugyancsak, csak már vénen;
és Jean-Louis Trintignant, a vénasszony férje,
aki kegyelmi indulatból átsegíti őt
egy párnával a másvilágra. A film világra
szóló sikert aratott, főleg szakmai körökben,
talán a hirosimai szerelmes filmnél is több és
rangosabb díjat kapott. A Szerelmet, ha
emlékezetem nem csal, 2012-ben vagy ’13-ban
mutatták be, amikor Riva már a 85. vagy
86. évét taposta – amennyiben mi tapossuk
az éveket és nem bennünket az évek.
Aztán 2017-ben, kilencvenévesen, a szegényke
varrónőből színésznővé vált szépséges
Riva tényleg meghalt. Vajon ha varrónő
marad, tovább húzza-e, vagy előbb megy el?
Az agyi erek mellett, azaz alattuk, ott van még
a tüdő és a szív, és nem utolsó sorban
a lábszárakban rejlő artériás, valamint
az úgynevezett visszerek. Jobban jársz,
ha magadtól mész, mintha visznek. A front
elmaszatolódott a sok javítástól, újra-
olvasástól, a kézpárnától, mely a tenyér
szélét puhítja meg, és nem fulladsz meg
tőle, csupán attól, hogy ha időzésből
egyszer-egyszer az álladat belesüppeszted.
Nincs mitől tartanod. A frontfogak
hamisak, a rágók a sötétben elvesztek.
Fejfájás ellen a fejcsóválás a leghatékonyabb.
(Borítókép: Albrecht Fietz képe a Pixabay -en.)
(Megjelent az Alföld 2019/6-os számában.)
Hozzászólások