Hóhatár
Olyan utat választottunk,
hogy a hegyek meredekek,
a csúcsok hóval fedettek,
de a lábukat langyosan
mosogatja a meleg áramlat,
és tengeri sünöket zabálnak
a hófehér sirályok.
Olyat választottunk,
hogy az alpesi legelők
törpenyíreseiben is
kövér bárányok kolompolnak,
és ez elhallatszik messzire,
a hóhatár fölé.
Sas feszegeti a szárnyát,
a rétisas, de itt tengerinek hívják azt is,
óceáni az éghajlat, az áramlat,
benne bálnák, ámbráscetek,
palackorrú delfinek, vagy kisebbek,
mint a norvég nevű nise, a disznódelfin.
A hószagú csúcson úgynevezett
magassági eufóriába esik az ember.
A ritkás levegőtől és a látványtól
eláll a szava, vagy egyenesen elájul.
Felmászni a Svolværgeita kecskeszarvaira
ezért nem egészen veszélytelen vállalkozás.
A sarkkörön túl nyáron egy ellipszist
jár be az égbolton a nap, sose megy le.
Felgyorsul a vegetáció növekedése,
hogy még a csupasz sziklákat is apró
virágok, páfrány és moha fedi
egészen az éles hóhatárig.
Sarkköri
Svolvær a hatvannyolcadik szélességi körön,
két fokkal északabbra a sarkkörtől található.
Jártam már korábban is Észak-Norvégiában,
de nem a Lofoten-szigeteken, hanem a szárazföldön,
ahová gleccserek táplálta fjordok nyúlnak be.
Jim Sverre szemére emlékszem,
ahogy ő meg a fókaborjakéra
a lemészárlás előtt, a sastollakra,
a gödörben forró köveken sütött
fókahúsra és zöldségekre,
emlékszem, a dobokra, a táncra,
a törpe jazzdobosra, aki
az ezüstbányákat őrizte.
Azt hiszem, a levegő lesz az,
amitől karcos az emlékezet,
a levegőben van valami,
talán a hószag, vagy a halszag,
a levetett pulóver melegsége,
egyenesen izzadtságszag –
a sarkkörön túl.
Nem szabadulok innen.
(Borítókép: Free-Photos képe a Pixabay -en.)
(Megjelent az Alföld 2019/12-es számában.)
Hozzászólások