Az örökkévaló súlytalan botlásai

Bódi Attila: Pax

Kezdetben vala az irónia. Abból pedig megszületék a mű. De nem pusztán megszületik, hanem el is hal. Mert a világ alkotója, aki eljön erre a világra, olyan, mint egy kamasz, aki azt sem tudja, miért van e földön. Bódi Attila Jézus-története meglepő és elgondolkodtatóan mulatságos. Mert mi van akkor, ha kiderül, hogy hitre már nincs szükség, mivel tudományos bizonyossággá lett Isten létezése, és az is kiderül, hogy itt él köztünk? Ha pedig az is világossá válik, hogy Isten álmában létezünk, azaz megkérdőjeleződik a szabad akarat, vajon marad-e döntéseinknek bármilyen súlya?

Lehet, hogy csak annyi marad, mint egy papírsárkánynak, melybe belekap a szél, és a magasba röpíti. Az egyébként összetett regényt a legmélyebb rétegeiig áthatja egy bizonyos könnyedség: a mély kérdések úgy merülnek fel, mintha azok rögtön súlytalanná akarnának válni. Állandóan megbontja őket az irónia, a keresetlen, néha vulgáris nyelvhasználat, egy-egy valószínűtlen esemény. Így vagy úgy ebben a fikcióban a filozófia és a gondolkodás működésképtelenné válik; mintha a gondolat széthullása azt üzenné: ez van, ha az Isten megjelenik köztünk. Bénultság jelentkezik nemcsak az állandó ellenpontozás és a létkérdéseket feszegető szakaszok szétírása révén, hanem tematikus szinten is, mint például abban a jelenetben, melyben a miniszterelnök egy rájuk záródó pánikszoba-ajtó mögött találkozik a Teremtővel. Igazságtapasztalata véletlen egybeesések révén keletkezik: a kiszabadulásra várva komoly teológiai gondolatai után megpróbálja kideríteni, vajon tényleg mindent tud-e a mellette ülő Fiú. Amikor a hókiflire gondol, és összefut a nyál a szájában, Pax József Mária alig hallhatóan megszólal: „Ennék egy kis hókiflit.” Ez az esemény teljesen letaglózza a miniszterelnököt, aki azt hiszi, a fiatal a gondolataiban olvas. Persze közben kiderül, hogy a Teremtő nem az ő, hanem a saját gondolatait gondolva mondja ki ugyanazt, és fogalma sincs arról, mi történik: az elnökben zajló felismerést, hallgatását és szavait is folyamatosan félreértelmezi. A megrázó rádöbbenés a szabad akarat hiányára tehát nem több, mint az egybeesés véletlenszerűségének játéka, maga is humor. De vajon mennyire komolytalan ez a komikum? Hiszen a megépült tutajt – ez is egy fontos metaforája a regénynek – víznek eresztő Szem Antalról kiderül, hogy nem a saját akaratából cselekedett: az egész jelenetet a Teremtő szándéka mozgatta. Ha pedig a Teremtő gondol mindent, akkor vajon létezhet-e saját gondolat? Vajon nem természetes, hogy a miniszterelnöknek ugyanaz jut eszébe, mint a Fiúnak, hiszen csak egyetlen elme létezik?

Bódi Attila és a Pax (Forrás: Szeretem a Jaffás könyveket klub, https://www.facebook.com/jaffakiado/photos/10159154077541844)

A regény ezt a problémát tematizálja és parodizálja: olyan Teremtőt ismerünk meg, aki ugyan sokat tud, de sokszor önmaga szándékaival sincs tisztában. Ő lehetne minden állítás és igazság eredője, de ő is csak ténfereg a világban. Ha pedig az Isten is korlátolt, ki kezében van minden hatalom? Vagy ha az övében van, de nem tudja mi felett rendelkezik, tudhat-e egy egyszerű halandó bármit? Az evangélium címet viselő fejezet mottója az emögött rejlő problémát mondja ki: „1. És az evangélium szavai / elmondják, hogy ki legyél Te / nekünk, ó, Isten, de mélyen / hallgatnak arról, hogy ki vagy te valójában. 2. Mert nem Istennek állítunk / emlékezetet,hanem csak / saját magunknak biztosítunk alibit.” A regény úgy formálja meg Istent, ahogy az evangéliumok beszélnek róla, de emberré válásával járó korlátait felnagyítja, és XXI. századi közegbe írja át. Ilyen szempontból ez a szöveg olyan, mint egy prédikáció: aktualizál és üzen. Fokozatosan kiderül: a regény „istene” valójában alibi, a cselekvésé és a cselekvésképtelenségé egyaránt; de a gondolaté és a gondolattalanságé is. Lassan arra is rájövünk, semmilyen gondolat nem működik, sőt a „metafora” is becsapás: a sárkányeregetés, mely a regény szimbolikus középpontjává is válik, olyan jelképes cselekvés, aminek a referenciáját senki sem ismeri: még Gábriel sem, aki kitalálta. Csakhogy kötődni lehet hozzá – és talán ennyi a lényeg.

Ugyanilyen motívum a szövegben a szív, amit Pax József Mária egy időutazása alkalmával a paleolitikum korában hagy. Zorván, a gonosz is szíveket keres. De hiába mondja el a Teremtő, miért veszi ki és hagyja ott azoknak, akik hallgatják, ők nem értik. A János evangéliumának passiótörténetébe ágyazott búcsúbeszédét idéző monológ, mely Pax József eltávozásáról, majd visszatéréséről szól, értetlenségbe fullad: a parancsba adott sárkányeregetés ugyan elhozza a békét azok szívébe, akik megteszik, maguk és mások sem értik, miért is történik mindez. És amikor eljön a pillanat, hogy a pusztában szembenézzenek egymással, Zorván és a Teremtő, a vitát a Zorvánnál lévő dobozka is generálja, amelyben szintén egy szív van. Csakhogy nehéz a vita: Zorván ugyanis nem kísérteni akar, hanem védeni – egyet nem hajlandó, a teremtőt imádni. Pax pedig Isten, aki látja önmaga gyengeségét, és nem tud az lenni, aki. Eljutnak-e saját szívükig? Igy hangozhatna a regény mint prédikáció kérdése, ha a Pax nem parodizálná magát a prédikáció műfaját is.

Érdekes, hogy a könyvben az irónia a klasszikus értelemben vett eiróniává válik, azaz a szónok, jelen esetben az „írnok” önleleplezésévé, mely valójában a téma és a megszólaló iránti szimpátia megnyerésének retorikai eszköze. A teológia és a filozófia így válik szimpatikussá: a regény megtagadja önmagától a válaszokat, ahogyan tőlünk is, de éppen ezáltal teremti meg az azonosulás lehetőségét: a könyv úgy gondolattalan, hogy tele van gondolattal, kérdéssel és felvetéssel, miközben konklúziókig nem jutunk el sosem – mintha nem is illenék, mintha különben megengedhetetlenül átlépnénk egy olyan határt, melyen túl túlságosan komollyá válunk. Ezért nem gulliveri szatírával állunk szemben, ahol felismerhetjük az angliai viszonyokat, a parlament működésének visszásságait, a társadalmi problémákat. Itt a szöveg végső soron üzenettelenné válik, konklúzió nélküli játékká. Pax József Mária a regény végén nem mennybe megy, nincs apoteózis – csak a sárkányát ereszti fel nagy tömeg előtt, és mindenki tikon reméli, „hogy amikor eléri az 1562 kilóméteres magasságot, valami egészen csodálatos dolog fog történni”. Az egész szöveg ezt a csodát várja, az első lapjától kezdve az utolsóig: de az a végéig sem érkezik meg.

Az eirónia Szem Antal személyén keresztül is működik: ő akar Pax József Mária evangélistája lenni. Már látja maga előtt a bőrkötéses, dombornyomott borítót, és büszkén mondja magáról: „Ki más? Hisz szakmabeli vagyok, az evangélium is csak szépirodalom.” (182.)  A regény szerzőjének alteregójaként, „kistükreként” Szem Antal válik a „szemmé”, akinek látnia kellene a történetet, akinek meg kellene írnia az igaz evangéliumot. De csak szenved vele, és a mű nem akar megszületni. A terméketlen író mellett pedig ott áll Kenedi, aki megalkotja a szoftvert, mely a világ legmélyebb bölcsességének koncentrátumát egyetlen szóban összegzi: SEGDAK. Csakhogy ez a bölcsesség túl tömör, így megfejthetetlen marad, a projekt kudarcba fullad. A bölcsesség koncentrátuma nem bölcsesség többé, mert nem érthető – a nem érthetőt pedig elfújja a szél. A két véglet egyben két írói mentalitás paródiája is lehet: az értelmezhetetlen tömörséggel, vagy a terméketlenségbe süllyedő maximalizmussal író kudarca jelenik meg. De az előttünk álló, kész mű sem jár jobban, mert maga a történet abszurd, valójában megírhatatlanul bonyolult, átláthatatlan és kétséges vállalkozás. Pax József Mária egyik mondata is mintha az egész regényre reflektálna: „Mint egy dokumentumfilm, amit hiába nézek, nem szól semmiről. Hiába figyelek, nem értem, hogy miről szól.” (187.)

Forrás: Szeretem a Jaffás könyveket klub, https://www.facebook.com/jaffakiado/photos/10159154077686844

A 309 oldalas művet úgy is értelmezhetjük, mint egy valóra váltott álmot, Szem Antal álmát. Az archaizáló  borító a Szentírást tartalmazó kódexek bőrborítását és díszítését idézi. A fejezetek elején álló, megszámozott mottók a Példabeszédek könyvében található tömör bölcsességi mondások struktúráját és hangnemét visszhangozzák. Ezek a kiemelt és a szövegtörzstől elkülönített fejezetnyitányok vizuálisan is a két oszlopba rendezett, versekre osztott szentírási szöveget imitálják.  Maga a regényszöveg pedig sok ponton archaizál, ezzel utalva a „kanonikus fordítás”, a Károli Biblia nyelvezetére. Csakhogy a borító összefogta szövegtest széthullik. A mottók legtöbbje ugyanis önellentmondásba torkollik, vagy önmaga vicces karikatúrájába fordul. Pax József Mária megírt élettörténete sem biztos fogódzó: alapjában ugyan az evangéliumok történetének sorrendiségéhez kapcsolódik, legalábbis kezdetben, azonban nem követi azt végig: a szerelmi szál még utalhat ugyan a szenzációhajhász értelmezésekre, melyek Mária Magdolnát Jézus feleségeként vagy ágyasaként emlegetik, de Pax nem szenved, nem hal kereszthalált, nem támad fel, és nem megy fel a mennyekbe. A romantikus szál szintén nem feltétlenül beazonosítható – a lány Lilit, neve pedig a gnosztikus elképzeléseknek arra a nőalakjára utal, akivel Ádámnak Éva előtt kapcsolata volt, aki ugyanabból az anyagból születik, mint Ádám, de fellázad Isten ellen, amikor azt parancsolja neki, hogy engedelmeskedjen a férfinak. A regényben Lilit parodisztikus: az önállóságra törekvő mitikus alakból egy szánalmas, elköteleződésre képtelen roncs lesz. Lilitnek nincs természetfeletti ismerete, nem bölcs, nincs küldetése, és még csak partnere sem tud lenni Pax József Máriának, hacsak nem abban a tudatlanságban, mely mindkettőjüket jellemzi. Egyedül azáltal utal mitikus ősképére, hogy fenyegeti az univerzumot, de azt is csak amiatt, mert a Teremtő kétségbeesik az elutasítása után, és véget akar vetni mindennek.

Nem pusztán a szerelmi szál, Pax József Mária életének többi epizódja is ironikus. Jézus szűzi születése a regény világában mesterséges megtermékenyítéssé lesz, a gyermek „Jézus” elfújja a felhőket a templom felől, összezsugorítja az univerzumot, konzervet, citromot és vodkát teremt. A gonosz egy Zorván nevú fiú, aki szíveket gyűjt és azokkal társalog, a háttérben álló hatalom pedig egy szervezet, aki mindent a kezében tart, aki a gonoszt oltalmazóként állítja „Jézus” mellé. A pusztában Zorvánnak esze ágában sincs megkísérteni Paxot. Egyszerűen megveri, amikor részegen jön vissza az egyik este. Pax József Mária Facebook-bejegyzésekkel gyűjt követőket, hozza el a világbékét – miközben ő is tudja, hogy az egész kamu. Amikor pedig véget akar vetni a világnak egy meditációja alkalmával, Gábriel ordítása zökkenti ki: így menekül meg az univerzum. Érdekes, hogy az analógia és eltérés, kiforgatás állandó játéka a szereplők beazonosítását, bibilai megfeleltetéseit is elbizonytalanítja. Az eltávolító gesztusok érzésem szerint elérik, hogy a Jézus = Pax azonosítás egy idő után kérdésessé váljon. Amikor pedig a Zorván szál kezd kibomlani a fiú múltjának megidézésével, és megjelennek a bulgakovi világ elemei, a szívekkel való társalgás, felbukkan a Nagytanács, mely a paleolitikum idejéből származik, megnyílnak a tér- és időugráshoz szükséges kapuk, a regény a saját világát bontja szét: a nyelv már olyan dolgokra utal, melyek a valóságérzet nyomát sem hagyják meg. A fikció itt feltárja saját működését: nem több, mint az íródó nyelv, mely egyetlen metaforává válik, úgy, mint a papírsárkány – csak azt nem tudjuk, minek a metaforájává. Mindezek alapján az fogalmazódott meg bennem, hogy a könyv nem szeretné túlságosan komolyan venni magát. Ezért lesz minden eleme könnyű és sodródó. Miközben azért az is látszik, hogy semmi sem esetleges: a könnyedség és mélység át- meg átszövi egymást, és az irónia mögött ott húzódik a bukás, szerelem, hit, filozófia összes súlyos és szívszorító kérdése. Talán éppen ezért lett ez a tipikus posztmodern, önmagát elbizonytalanító könyv izgalmas olvasmány. A regény pedig ott fejeződik be, ahol még válasz nélkül le lehet zárni: a Teremtő leleplezi a világbékét, és felengedi a sárkányát. Ebben a zárójelenetben derül ki, hogy minden pótlék. Az állati szív Zorván szívét pótolja, ami Pax József Máriának nincs is, hiszen azt már a paleolitikumban odaadta, a Nagytanács beazonosíthatatlan arcai a emberiséget, Lilit a szerelmet, a papírsárkány-eregetés pedig a béke értelmét helyettesíti. Így válik minden mágikussá, puszta hatássá, egy okokat és valódi szándékokat nem ismerő sorozat elemévé, ami úgy gördíti tovább az eseményeket, hogy valódi eredetének homálya mindvégig megmarad: így válik tematikus, nyelvi és képi szinten minden, a Teremtő összes tettével együtt megmosolyognivaló botladozássá.

Bódi Attila: Pax, Jaffa Kiadó, 2020.

Hozzászólások