Eutanázia
Megvénült a hálószobánk
előtti cseresznyefa az utcán.
Beköltözésünk első évében
még utoljára lédús, roppanó
cseresznyével köszöntött.
Bőségesen termett, nem is győztük
enni, a járókelőknek is jutott.
A kukacoknak is ízlett.
Pedig akkor már ellepték
a termeszek, védekezés gyanánt
gyantát csorgatott a beteg törzsén.
Ám ezzel magával is végzett,
kiszáradt a kérge. Már nem
terem semmit, csupán évről évre
a búcsú fanyar gyümölcsét.
A csillogó gyanta gennyes
auraként borítja a sebeit.
Itt az idő kivágni, mielőtt
még a házunkra vagy az útra roskad.
Halogatjuk az eutanáziát.
Mintha családtagunk lenne.
Arctalanítás
Kerül, amibe kerül,
s akármennyire ügyes,
érzéstelenítő nélkül
egy fogorvos sem
nyúlhat a fogamhoz.
Az injekció malum necessarium:
ha nem valami idegszálat
talál el, olyan, mint a
szúnyogcsípés, csak éppen
utána nem viszket, hanem
lezsibbad a fél arcom.
A legutóbbi fogtömés után
még órákig nem éreztem
a bal orrcimpám, felső
ínyem, fogazatom,
a szájtól a szemüregig
törlődött a bal pofazacskóm.
Megdörzsöltem a rövidre nyírt
bajszom, mintha kefét
cirógattam volna. Tükör elé
álltam: hiába a sajátom, a bőr
más anyagként hatott, a pofacsontom
sem tűnt ismerősnek. Ahogy fokról fokra
csökkent a bénulás, visszanyertem a
határaim. Nem volt többé
független az arc
a gazdájától.
(Megjelent az Alföld 2019/11-es számában.)
(Borítókép: LIMAT MD ARIF képe a Pixabay-en.)
Hozzászólások