Nélkülük
Az évszakokban ott a halál sérthetetlen fensége.
Hogy mint a növekvő ítélet, rám is rabság és kín vár.
Az évszakokat hagyjuk itt, ez az egyedüli bizonyosság.
Télkívüli élmény túloldali létünk. Nemlétünk.
Nem menekülsz meg. Besoroznak a folyosón várakozva.
Az őszben ott a túlélés gyengülő izommunkája,
hogy az utolsó korhadt ágkar is átnyúlik, elér.
Milyen az a távoli, rég elhullott, de ma is tartó évszak, ahol halottaink
ülnek egy vályogház kemencés, belső, meleg terében.
És igen, látni, ahogy lakomáznak. A poharak visszatükrözik.
Beszélgetnek. Félelmetes. Barátságos. Idegen.
Miféle másik világ van az álmaink elhagyatott peremvidékén.
Nézd, nevetnek, így már mi sem tudunk többé sírni.
Boldogok nélkülünk is. Mi is boldogok akarunk lenni nélkülük.
Mert végül az évszakokat hagyjuk itt, halottaink befogadnak.
El nem küldött
Maradj, ne moccanj, légy szobra annak,
aki az opálfelhőkön ül, s lába alatt tiport kígyó.
Önmagam kartonlapjai alól, mögül.
Kinézni, ki kíváncsi még rajtam kívül.
Szorongásaim, felszabadulásaim.
Nincs lélegzete a cserépvedlett háznak,
csak a tüdővesztett bordák,
mint apám utolsó, el nem küldött üzenete.
Hogy van valami tarvágás sújtotta évszak.
Magasról kellene nézni múltunk.
Kiállni, és integetni a táborlakóknak.
Számok rémisztenek így, álmokkal.
Hogy egy kihűlt matematikust találnak
otthonomban, és nem jött rá a megoldásra.
Félek tőled. Ne gyere közelebb.
Beteg voltam, aludtam húsz évet.
Álmatlan tücsök zenél.
Szép, ha villog a fény, és virágzik a tenger.
A hajó játékszerem.
Csupa szúrt seb a csend körülöttem.
Csobogás, lassú hullámok.
Rozsdás számjegyek altatnak tovább.
(Megjelent az Alföld 2020/4-es számában.)
Hozzászólások