A Napút folyóirat Szondi György-különszáma
Különös vállalkozás egy (voltaképp) utolsó utáni Napút-számról írni, ugyanakkor úgy érzem, jó volna szétkürtölni, hogy ha csak „zárt körben tudhatón” is hagyta el a nyomdát ez a „szamizdat” kiadvány, mennyi értéket sűrít ez is magába, mint az őt megelőző 22 évfolyamnyi Napút mindegyike. Hála az ötletszerző Csáji László Koppánynak, aki felkérve az összes szerkesztőtársát és még néhány naputas barátot, megálmodta és időre kiviteleztette: megszerkesztette, nyomdába küldte ezt a lapszámot. A Szondi György 75. születésnapjára – jelesül március 15-ére – időzített megjelenésű kiadványról bátran kijelenthető: műfaji sokszínűségében, stílusbeli sokrétűségében is hordozza mindazt, amit egy „tisztességes” Napút-számtól elvárhat az olvasó. Ez a tulajdonképpeni Napút-búcsúztató periodika a maga 130 oldalával felépítésében is hűen követi a korábbiakat. (Ne feledjük: anyagbőség okán számos tematikus szám érte el – mellékleteit nem is számolva – a 200–300 oldalnyi terjedelmet is, ami egy havonta megjelenő folyóirattól igencsak nem várt ritkaság.) Zalán Tibor B2-páholy-írásai mindig a borítóbelsőn kapnak helyet, így van ez itt és most is. „Abbahagyod?, kérdezte. Már abbahagytam. És ez a páholy?” A kérdés költői. Mi lesz vele nélküle? Mi lesz velünk nélküle? Mármint Szondi György nélkül, aki gondolt egy nagyot, és csinált egy lapot, majd gondolt negyedszázad évvel később még egy nagyot, és véget vetett egy lapnak. Mármint, hogy nem lesz print szám többé, csak online térben elérhető, de az már nem egy egybeszerkesztett lap lesz, csupán az eddig is jól működtetett, naponta (többször is) frissülő Napút Online.
De térjünk vissza erre a páratlan lapszámra, amelynek nyelvi játékokban gazdag rovatelnevezéseit is illik máris ideidéznem: Levéletképek, Emlélekezés, Ablakanapnak, Hetedhatok, Tanulságolódás. Mivel majdnem lehetetlen vállalkozás lenne a lapban szereplő mind a 39 szerzőt megidéznem, talán bocsánatos bűnként vállalhatom fel, hogy rovatonként emeljek ki egy-két szívemnek tetsző emlékező-pártoló írást a XXII. évfolyam + 1. lapszámából.
A főSzerkesztő / sZervező / bOlgarista / veNdégdocens / kiaDó / Irodalomtörténész / iGazgató / fénYképész / kÖltő / műfoRdító / mindiGderűs / főkönYvtáros (Bába Szilvia szedte így csokorba Szondi György eme jeles „tisztségeit”) Szondi Györgyről ír ekképpen Elek Szilvia: „Példa nélküli a hit és alázatos szolgálat, amellyel a magyar és más nemzetek értékes irodalmának, művészetének oltárán önmagát felajánlotta. És amellyel önzetlenül kizárólag mások útjait – és sohasem a sajátját – egyengette, egyengeti.” Úgy tűnik, másnak is az önzetlenség szó jut elsőként eszébe róla. Sziklavári Károly Szondi György önzetlensége… címmel írt miniesszéjében a kulturális javakat felmutató Napútról szól, s fájó kifakadásként törnek elő benne a kérdések: „S most tényleg abbamarad a Napút? Biztos, hogy ennek így kell lennie, Gyuri?” Sándor György, Bognár Antal, Hegyi Botos Attila, Doncsev Toso – a Cédrus-műhely jelesei: megannyi emlékező-méltó gondolat. Báthori Csaba Szondi kapitánynak ajánlott nonszensz legendái. Csáji Attila Szondi Györgynek a bolgár irodalommal való elkötelezettségének szentel szép írást, majd Baley Endre frappáns, olykor megmosolyogtató, igazán egyedi eszgyés szóhasználatát emeli ki versikéjében; az elmaradhatatlan mindigderűvel-től a boldoglást (kívánok)-on át a duduc-ig s a dejszé-ig. A „vulkánlelkű” főszerkesztő (Koncz Gábor szóhasználata) az, akit úgy is ismerhetünk s láthatunk magunk előtt, mint aki „ledobja zsákját, letelepedik, tenyerével leitatja homlokáról az izzadságcseppeket, és elmélyülten dolgozni kezd” (Wehner Tibor sora jelen időben). Ő Szondi György. Babics Imre érzékletes soraival élve: „Győzi a szót, meggyőzi, kitáncoltatja a sorból. / Összezavart értékrendtől nem rezdül a lénye.” (Kilenc betű, kilenc mondat)
A fent idézett Babics-költemény már a második szövegblokknak (Ablakanapnak) nyitóverse. Ebben a rovatban csak hommage-versek kaptak helyet Szakolczay Lajos, Toót-Holló Tamás, Hétvári Andrea, Lukáts János, Suhai Pál, Szabó Palócz Attila, Domokos Johanna, Füleki Gábor és Boldogh Dezső tollából. Szondi Györgynek és Napútjának ajánlott A fényúszó című vers Hétvári Andrea remekbe szabott négystrófása: „A fényúszó fényhalász / minden áldott éjjel / fényhullámok fényhabjain / végtelenben vész el.” A legbravúrosabb vers Lukáts János NAP ragyog című hexameteres költeménye, melynek anaforikus szerkezete tovább mélyíti a formailag is tökéletesre csiszolt szöveget: „NAP ragyog, ÚT kanyarog le a könyvre, betűk özönére… / zeng a NAPÚT, ne feledd, hogy a legfőbb, drága örökség / ajkadon ott szóljon mindennap: nemzeti nyelved.” Suhai Pál vershármasa közül az elsőben kurziválva áll Szondi György sokszor hangozatott Napút-jelszava: „egyedül együtt jobb”. A szamizdat szám címlapján is ez áll: mindig egyedül együtt derűvel, ami nem más akar lenni, mint Szondi György két nyelvi attitűdjének: az előbb említett egyedül együtt jobb és a mindigderűvel kontaminációja. Suhai Pál Születésnapra – A Napút búcsúzója – különleges szerepverse József Attila Születésnapomra című versét evokálja poétikai csúcsformában: „Huszonkét éves lettem én, / huszonkét éve ifjú vén, /örök / körök // szolgája és az élete – ”. Füleki Gábor éppen huszonkét strófájú keresztrímes versszerzeménye könnyed felező nyolcasokkal ír a Napnyugtáról: „Tematikus számok sora / kétszázhuszonkettő / enciklopédikus csoda, / amit teremtett ő. // […] // Napút bárka mélyi pince, / világ egyik közepe, / szem kevés, hogy áttekintse, / oly sűrű könyv-tömege. // Most, hogy online leszel csupán, / virtuális térben, / nézünk a napnyugta után, / mit rajzolt az égen.”
A Hetedhatok hat szerzőtől emel be írásokat: perzsa, japán szerepjátékok, latin tolmácsolás; az interpretálásokkal tiszteletet tesznek Szondi György, a műfordító előtt. Tasnádi Edit Bolgárok, törökök, magyarok… című emlékező írásából kiderül például az, hogy 1986-ban jelent meg az első török József Attila-kötet Temiz Yürekle (Tiszta szívvel) címmel. Karsai János Szondi-kaleidoszkópja pedig négy szellemes tételben újragyúrja Szondi György alakját: „Késő este is világít nála a mécses, gazdagon fogyasztja a tentát, faragja a lúdtollat, majd elsiet a nyomdába, és kiad egy újabb traktátust vagy kátét, amit az emberek örömmel olvasnak”.
Végül, de nem utolsó sorban a Tanulságolódás szövegblokkja következik, melyben szintén hat szerző tesz tanúbizonyságot a Napút eredményességéről, szolgálatáról és Szondi György példájáról. Zsávolya Zoltán, Kabdebó Lóránt és Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténészekként és naputasokként egyaránt megszólalnak írásaikban. Zsávolya Zoltán húsz év távlatából szemléli a lapot, és azt az áldozatos főszerkesztői munkát, ami vitathatatlanul is Szondi György érdeme. Hosszas esettanulmányának végén olyan Napút-rovatcímeket emel ki, mint például: Előtér, Mustra, Hetedhét, Fénykör, Kopogtató, Égalj stb. Tőle értesülhetünk arról is, hogy „[h]abár segítőtársakkal, társzerkesztőkkel, sőt a szerkesztő bizottság funkciójánakmegfelelő tanácsadó testülettel (Napút-kör) folytatta munkáját, az orgánum elsődlegesen egyszemélyű irányítás alatt állt. Nagyon helyesen egyébként” – teszi hozzá Zsávolya Zoltán.
Tamási Orosz János nemcsak a lapalapító személyét idézi meg, hanem az irodalomtörténészét, a nyelvészét, a fotóista-fotóíróét is, „nevezzük nevén: a kulturdiplomatá”-ét is. Felhívja a figyelmünket arra a nem feledhető tényre, mely szerint: „mennyi kortársunk köszönheti meg neki az ismertséget, határon innen s határokon túl.”
Az ötletgazda, Csáji László Koppány szerényen a szamizdat szám legvégén veszi a szót magához, egyrészről, hogy értékelje a lapot, másrészről a köszönetmondás gesztusával élve. Így emlékezik vissza a Napút megszűnésének beharangozásásra: „Amikor Szondi Gyuri közölte velem, hogy közeleg a Napút folyóirat utolsó papír-alapon megjelenő száma, magamat immár korosodó gyereknek éreztem, aki az egyetem után is a szüleinél lakik, és ők azt mondják neki: költözz el” […] Csáji László Koppány úgy értékeli: „E fórum, mely átívelt a rendszerváltozás első évtizedének a végétől ebbe a kortárs szép világba, betöltötte küldetését: átlép az irodalomtörténet dimenziójába, és egyúttal átszellemül a digitális létbe.”
Összegzésként azt gondolom: az évtizedek alatt felnőtt Napút-nemzedéknek és persze a mindenkori Napút olvasótáborának hiányozni fognak nagyon ezek a szám-eposzok, amelyekben minden szerző hős volt, s mert kiállt mondanivalójáért, egyben hérosza is írásainak. Két epitethon ornans fémjelzi ezt a Napút-jelenséget: a mindigderűvel Szondi György és az egyedül együtt jobb Napút folyóirat állandó jelzői mellett ne feledkezzünk meg azonban a borítón fellelhető Fazekas Mihály-mottóról sem: „A szélességet az ég derekán keresztűl / méltán nevezhetjük tehát Napútnak.” Mert ha kész is a leltár: József Attila-i áthallással bizton állíthatjuk: „Szondi György itt él velünk, értünk, közöttünk. S ha ráfeszül, sem fog belehalni már.” (Tamási Orosz János). S halljuk még a telefonban a halandzsáit, vagy a néma csöndet.” (Kovács Ildikó)
Szondi György 75. születésnapjának tiszteletére kiadják Szondi György szerkesztőtársai, barátai, a „naputasok”. Megjelenik egyszer s utoljára. Kereskedelmi forgalomba nem kerül, letölthető és lapozgatható a Napút Online-on.
Borítókép: Vincze Judit grafikus, tördelő rajza Szondi Györgyről a lapszámból.
Hozzászólások