Závada Péter: Gondoskodás
Túl ismeretlen és túl ismerős – morfondíroztam, amikor már a kötet felénél jártam. Stilizált, alternatív múlt, a történelem makettje – ha lehet ilyet mondani –, rom, épületdísz, keresztek, szögek, trónok. Csontok, kivégzés, kísértet, bordély, templom – valami rémes legendárium rajzolódik ki az alternatív történelemből, amit a szubjektum impressziói tesznek alternatívvá.
Aztán hirtelen váltással szegényes hátsó kertek és néptelen vízpartok, pusztuló tárgyak, öntörvényűen burjánzó növényzet közeli, szinte mikroszkopikus leírásai, valami megnevezhetetlen és nem is feltétlenül derűs nosztalgiába burkolva. Egy régi (rém)álmom jut eszembe: furcsa módon fekete-fehér, mintha egy rólam forgatott filmet néznék, egy hatalmas kastélykertbe lépek, éjszaka van, elhagyatott, rég nem él itt senki, a kert durva kavicsokkal felszórva. A kastély a távolban sötétlik. Se fák, se virágok, egyetlen szobor: egy óriási férfifej. „A hatalom az arc napfogyatkozása.” Élettelen a kastély, a kert, egyedül a félelem, a félelmem él, valaki biztosan figyel, futni kezdek. A szubjektum feloldódik a hatalomban, legyél elnyomó vagy elnyomott, de az észlelésben, az értelmezésben is: a „beszélő” belesimul az általa szemlélt világ aprólékos leírásába, amíg el nem tűnik benne teljesen, ahogy a mitológiai és a történelmi alakok is feloldódnak a tájban: a Kálvária-tételben a rét tenyerét ütik át a fűszálak szögei, Gellért gyakorlatilag eggyé válik a heggyel – ez utóbbi szöveg gyakorlatilag egyetlen hosszabb verssé terebélyesített metonímia. Az észlelt, alkotóelemeire boncolt valóság plaszticitása elvesztésével maga is elmélet lesz, a versek leíró részei ehhez hasonló tételmondatokban csúcsosodnak ki: „[…] a történelem, / mint egy barokk allegória, a romokon kisarjad”.
Nem futok a múlt elől, megállok, nézem, és elemzem inkább. Ilyenkor törékenyebb, mint én. Végül is csak kő, és a repedésein kisarjadt növényzet. És ők egyek velem is. „Így idővel meglazulnak / a számban a hidak pillérei.” „Magház burkaként zárul rám az apszis. / Ennek a templomnak a kételkedésem a forgástengelye.” Épített tér, természet és ember egyek, mégis hatalmi játszmákat folytatnak: a kötet tétje, hogy melyikük kerekedik felül. Végül egyik sem. A romlás is eleve beléjük van kódolva, hirdetik a barnuló almahéjak, a penészedő barackok, a megzavarodott levesek – ami vonzó lenne, ehetetlenné válik, bekebelezhetetlenné. A földterület, ami a bőr lenne, megkínzott. Amibe menekülhetnénk, azt tönkretesszük – nem tudok eltekinteni egy olyan lehetséges olvasattól, mely szerint a klímaválság témája az egyik szervező elem a kötetben, és ezt a Requiem Steve Irwinért (megkínzott földterület), illetve a Grönland (olvadó jég) című versek, mondhatni, egyértelművé is teszik. De mégsem olyan egyértelmű, nem transzparensszerűen harsogó felhívások ezek a szövegek sem, elég a Természetfilm című verset olvasni. „Ki ne harapná be tövig / ki ne kotorná ki fenékig / a föld nyirkos szaporítószerveit?” – majd egy hangyászsün megbecstelenít egy virágot. A mohó vágy, az erőszak éppúgy velünk született, mint a szükségszerű romlás?
A szemlélő – nem tudom másnak nevezni a versek hősét, aki csak önmaga tud lenni, Babitsot parafrazeálva, ironikus módon mégis akárki lehetne, én is, aki csak egy rémálomban fut valami elől – nem biztos, hogy törhetetlenebb, mint a kő, erősebb, mint a hatalom, éhesebb, mint a természet. Elfutni nem tud, inkább csak néz, amíg pixelekké nem esik szét a látvány. A világ nem megismerhető teljesen, és nem is érthető – visszhangzik egy régi iskolai óráról, és már nem tudja, milyen kontextusban és pontosan hol hallotta. „Tulajdonságai elvékonyodnak. / Látom alattuk a tiszta fogalmat.” Nem marad más, mint fenomenológiai hurkokban vergődve értelmet adni annak, amit nem értünk, de az az értelem leválaszthatatlan rólunk. Milyen rettentő spirál ez. „Kifelé háncs, befelé fatest, / osztódva, körkörös rétegekben, / elhalt rész a szijácson belül: / az évgyűrűket sorban kikapcsolja.”
Závada Péter: Gondoskodás, Jelenkor, 2021.
Hozzászólások