Gyónás

Peer Krisztián: Más tolla; Vida Kamilla: Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal

Vida Kamilla és Peer Krisztián költeménye között felszíni hasonlóságok, mélységbeli különbségek, felszíni különbségek és mélységbeli hasonlóságok egyaránt vannak. Azonban hogy egy-egy jelenséget hová is kellene sorolnunk ezek közül, arról már nem olyan egyszerű dönteni. A „fasz” szó szerepeltetését például hajlamosak lennénk pusztán felszíni (akár: fölszínes) hasonlóságként kezelni. Fogós kérdés. Vida Kamilla versében az alábbiakat olvassuk: „Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal, / mondta jelentőségteljesen, / mielőtt az összeizzadt fotelből / visszakérdeztem volna, hogy ez mégis mi a faszt jelent.” Most tekintsünk el a sorok időzavarától: a feltételesség – „volna” – a visszakérdezés hiányára utal, persze visszakérdezni csak valami után lehet, így talán arra gondolhatunk, hogy ha nem jelentőségteljesen, hanem csak úgy mondja, akkor megtörténhetett volna a bátor visszakérdezés, a jelentőségteljesség árnyalatának észlelése azonban ezt megakadályozta. A férfi nemi szervre utaló szót inkluzív módon használó indulatos fordulat tehát valójában nem hangzik el a történet valóságában – annál inkább elhangzik a versben. A föléírt szerzői név és kötet kontextusában nőiként olvasott – nőivé olvasott – beszélő az olvasó felé mutatja, hogy mennyire bullshitnek tartja az egészet, amiről az adott kiadó vezetője?, szerkesztője? beszél a kiadandó szerző előtt. Maszlag, igen, de mégis komolyan kell venni a problémát: a második versszakban ezen töpreng a beszélő. Mi is az a társadalmi szerep? Erről kíván mondani valamit a vers.

Ahogyan nekünk is komolyan kell vennünk olvasóként, ha valamilyen vulgaritás bukkan föl a versbeszédben. A „fasz” szót A magyar nyelv értelmező szótára a „durva” stílusminősítéssel illeti, a Wikiszótár az „argó” kategóriához utalja, azaz valamiféle tolvajnyelv, bennfentes szóhasználat részeként érti. (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótáraszerint bizonytalan eredetű, „talán ősi örökség a finnugor korból”.) A stilisztikák alighanem a „vulgáris”, de még inkább a „durva” vagy „trágár” értékstílushoz sorolnák – Szikszainé Nagy Irma Magyar stilisztikája (Osiris, 2007) szerint így helyezhető el. Szikszainé is idézi ugyanakkor itt Esterházy Pétert: „Szerintem nincs obszcén szó, csak obszcén összefüggés.” (619.) A szépirodalom – próza, költészet, dráma egyaránt – tudjuk, régóta él az obszcenitások, vulgaritások, trágárságok átkeretezésével, kreatív hasznosításával. Persze máig lehet vele gyors provokációs hatást elérni, bedobni egy-egy versbe, a mélyvízbe, és figyelni, miként úszik el, miként gondolkodnak olvasók, kritikusok azon, hogy vajon van-e funkciója adott helyen az adott kifejezésnek, vagy épp felesleges vagánykodás. (Ugyanis, ahogyan Pierre fogalmaz a Megáll az időben, „az sem véletlen, hogy milyen színvonalon vagánykodik az ember”.) Bizonyos olvasókat mindez szórakoztat, inspirál, mások számára semleges, és lesznek olyanok, akik emiatt sosem fogják tovább- vagy újraolvasni, megszeretni a művet, hiszen mást gondolnak a költészeti szépről. Vida ezen a helyen, úgy érzem, a legkevésbé sem vagánykodik. Mint láttuk, a szó egy frázis összefüggésében fordul elő, ekként már eltávolodik az elsődleges jelentésétől – persze, annak mindig van pikantériája, üzenete, további mellékjelentése, ha egy női beszélő mondja ki; még akkor is, ha a cél részben épp a megtisztítás a pikantériától: ne legyenek ilyen mellékjelentések, váljon genderfüggetlenné ez a megszólalás.

Peer Krisztián versében bár az elsődleges jelentésében mutatkozik meg a szó, mégiscsak idézetszerűségként: „Azzal, hogy húsz év után bevallom a lopást, / még nem adtam vissza a gondolatot, ami mondat. / Azzal pláne nem, ha megírom jobban. / Jó fasszal könnyű baszni. / Instrumentum, aki vagyok.” Mit jelent ez? A szövegrészlet – de a teljes vers – erősen önreflexív: problémává teszi önmaga megalkotottságát, és mereng rajta. Régi ügy, mondhatnánk, lapozzunk, no de hát épp erről kívánna beszélni a vers: ezekről a régi ügyekről. A régi versekről. A szövegrészletek átvételéről, befogadásáról – inkluzív használatáról. A „Jó fasszal könnyű baszni” sor egy régi vicc poénja (rákerestem a sorra a Google-ben: vannak találatok), s önironikusan úgy vonatkozik a vershelyzetre, hogy hát hogyne volnának itt jó – talált – sorok, s hogyne lehetne jól megírni őket, ha jó az alapanyag. Az instrumentalitás, eszközjelleg itt azt jelenti, hogy a talált (lopott) sorokat, mondatokat eszközként ugyan föl lehet használni, akár még jó is lesz a végén, ám ez kiragadás, leválasztás, elidegenítés, kihasználás – tulajdonképpen erőszak. A cél – hogy jó legyen a végén – vajon szentesíti az eszközt? És vele az „instrumentum”-ot, „aki vagyok”, magát a versben megjelenített szerzőt, aki használ? A „Jó fasszal könnyű baszni.” sor mégiscsak azt jelenti itt, a maga vulgaritásában, hogy az olvasó nemi aktusban részesül. A kérdés az, hogy csak meg-, vagy egyben át- is. (Csak át-, vagy egyben meg- is?) A lopott „jó” sorokkal, a műbe foglalt szerző által. Persze, olvassuk, ő is „instrumentum”. Akkor a nyelv által is. „A nyelv gondolkodik általam, mint mondani szokás” – mondja-idézi később. Mi pedig gondolkodhatunk azon, hogy a gyanútlan elolvasás egyben a konszenzus jele is-e. (Hajlok rá, hogy igen.)

Látjuk tehát, hogy a fölszíni szóegyezés nyomán eltérő kérdésföltevésekhez jutottunk: egyik esetben a társadalmi felelősség jelentésének firtatása – amely egyben, ha nem értem nagyon félre, magának a társadalmi felelősségnek a gyakorlása is a versben, vers által, de erre még visszatérünk –; a másik esetben a szövegkölcsönzések mibenlétére, a régi verssorok átírásának egyszerre etikai, esztétikai, egzisztenciális tétjeire kérdezünk rá, s magának a praxisnak a működésére is – s egyben ennek gyakorlati demonstrálását is látjuk. Kevésbé felszínes hasonlóság a két versben az önboncolgató, kételyteli megszólalás, erkölcsi megalapozással. A versben megszólaló én és a megnevezett vagy határozottan utalt szerzői identitás kapcsolata. Mindkét esetben a színre vitt, retorikailag felépített, szemünk-fülünk előtt zajló önmegértési, gondolkodási folyamat.

A kételyteli tapasztalat ugyanakkor eltérően retorizálódik egyik és másik esetben. Vida Kamilla versbeszéde meg-megtorpanó, meg-megálló, töprengő, a saját önazonosságra rákérdező: „Hogyne lennék boldog, / hát itt vagyok, magvetős szerző vagyok, / a versek fontosak, én is fontos vagyok, / társadalmi szerepet vállalok.” Mi minden hallható bele ebbe a hangba? Az önmegerősítés vágya és a fáradtan dühös szomorúság a helyzet miatt, amely, úgy érezzük az első strófa fényében, mégiscsak megalkuvás (de a düh talán az idézett hímtagos frázissal el is párolog a beszédből, és marad a mardosó kétség): részt venni a nagy presztízsű kiadó kapitalista színjátékában, a rendszer részeként hirdetni a rendszer aláásását, közben úgy sejteni, hogy ez a szerepvállalás épp a rendszer szelepeinek kiengedését (is) szolgálja. Miközben ott van a másik kérdés, amely egyáltalán a költészet jelenkori szerepét firtatja: erőteljes irónia van abban, hogy a versnek a társadalmi szerepéről (hasznosságáról?) gondolkodunk, a költészetben, a költészet által felvállalható társadalmi felelősségről – miközben a vers kiadása már önmagában is a társadalmi felelősségvállalás része kiadói szempontból. (Zelei Dávid írja Michel Houellebecq esszékötetének recenziójában, hogy „Magyarországon egy világirodalmi esszékötet azon kevesek kiváltsága, akik New Yorktól Hong Kongig minden könyvesboltban megtalálhatóak”. Nos, a francia sztáríró verseit még mindig nem adták ki nálunk: a világlíra valahol a periféria margójának szélén áll ebből a szempontból.) E nézőpont jogosságát a versbeszélő maga is megerősíti szarkasztikus módon: „ha szerencsém van, megveszik háromszázan, / Facebook-ismerősök, szakmabeliek, / véletlen karácsonyi ajándék, gimis barátnők, gondolom”. Ironikus keserűség + szatíra + realizmus. Ez a vers most ennyiben részesít és részesül. (Humor is, természetesen, bár épp erre a műre a humor kevésbé jellemző: a teljes Vida-kötetben azonban dominánsabb.)

Peer Krisztián versének látszólag magabiztos beszélője már a felütésben is a kétségeket tárja elénk: „És egyszer csak megváltoztak a szexuális közeledés keretfeltételei, / meghalt Esterházy, / és én itt állok tanácstalanul egy csomó középszar régi verssel, / olyanoktól lopott jelzős szerkezetekkel, akik azóta híresebbek lettek, mint én.” A lírai én maga is egy régi világ figurájaként lép föl, akinek módszerei elavultak: mind a társadalmi nemi érintkezésben, mint a szövegírói gyakorlatban (a nagy író, Esterházy Péter halála úgy jelöli egy esztétikai korszak – a posztmodern, intertextualitásra építő poétika – letűntét, mint ahogyan Reviczky Gyula verse jelenti be egy másik világkorszak végét: „A nagy Pán halott!”). Meg van tehát alapozva a föntebb értelmezett viccpoén: írás és – nevezzük most így – szeretkezés a peeri univerzumban egymás tükrei. (Az időkezelés ebben a felütésben is szembetűnő: „akik azóta híresebbek lettek, mint én” – mióta? A régi versek megírása óta, amikor még ő volt híresebb?) Peer versében a keserűség elemibb és nyíltabban énközpontú, mint Vidánál. Peer szövege azonban a továbbiakban némiképp modalitást vált: ars poeticus lesz, verselméleti szentenciák követik egymást, amely szakaszban a beszélő nagyon is jól tudja, mi a vers, pontosabban, mik a versek: el is mondja, meg is mondja. „A mű a fontos, ami hatni akar, nem a név, ami fölé van írva”; „A költészet nem megszólalás, hanem megszólítottság” stb. Természetesen ezeknél is fontos az idézetszerűség: ezek legalább annyira összehordott, mint feltalált tudáselemek.

Aztán újabb váltás, még a vers első harmadában: „Egy privát üzenet még a végére, / megengedhetem magamnak, / mert én vagyok a Peer”. A föléírt név korábban kijelentett lényegtelenségéből a név hősiesen visszatér – és nemcsak a név, hanem az az én, amely ezzel a névvel, szerzőként, azonosítja magát. „Négyből hármat bármikor lehoz a Jelenkor, / az a vers, amiről azt mondom, hogy az.” Újabb felszíni hasonlóság: Vida Kamilla és Peer Krisztián is megfricskázza a médiumot (és a mögöttük lévő intézményt), amelyen keresztül épp megszólalnak: a Magvető Kiadót, illetve a Jelenkor folyóiratot (s egy valamikori kötetmegjelenés esetén talán majd az ugyanezen névvel bíró kiadót is). Baráti, pacsizós fricskák ezek, s a poént Peer esetében érzem elhasználtabbnak, amennyiben kevéssé lép túl az esztétikailag kissé megfáradt metagesztuson: nem akar ez úgy igazán kritizálni semmit (ráadásul valamennyire még dicsérő fricska is: hisz csak hármat hoznak le a négyből). A vers további részében a versidentitás, versmibenlét, versgyakorlat kérdései folytatódnak – igen, nagyrészt idézetek fölhasználásával. (Vannak benne jó sorok, de hát, lásd fenn: így könnyű. Könnyű-e valóban?) A vége felé a gyónás felhangjai erősödnek föl: „Bocsánatot kérni, kiérdemelni a jóváhagyást.” De kinek és kitől? A régi versektől, a Mestertől, az olvasótól? Saját magától? Talán mindőjüktől egyszerre. Érdekes módon – posztmodern éra ide vagy oda – mintha végül mégiscsak valamiféle organikus művészeteszmény vágya, nosztalgiája járná át a költeményt. Korábban már utaltam az instrumentum-jellegre, s ez a vers végére biológiai metaforaként tér vissza: „[a gondolat, a mondat] nem bennem született, csak belém ültették, / ezért olyan nehezen védhető”. E záró ponton újra a szexuálisan is kódolt nyelvhez térünk vissza, s a „belém ültették” kifejezés magában foglalja azt, hogy az instrumentum, mint láttuk, az olvasó irányában aktív, kezdeményező ágensként lép fel, ám maga is elszenved bizonyos külső beavatkozást. Hogy kik ültették belé, gondolkodhatunk rajta – a régi szerzők, maga a nyelv? Mindenesetre közvetlenül ezután az írók felsorolása következik, akik a vers megírásában a szerző segítségére voltak – soraikkal –, s nem érzem megnyugtatónak a „Hogy adhatnám vissza nekik.” záró kijelentést. A nyelv szálai szorítanak, s hogy költészettel foglalkozni nem egy nyári nagyvakáció, az Peer Krisztián verséből világosan kiderül.

Vidának a kiadói gyakorlatra vonatkozó gesztusa nagyobb ívű megoldás, amennyiben valóban állít valamit, s iróniája kevésbé önmagára, az egóra, mint inkább a rendszerre irányul, illetve a mi-re. A kiadó is, a kötet is, a szerző is, a vevő is részei a rendszernek, különféleképpen alanyai és tárgyai, s különféleképpen ágensei annak – de a szálak összefűznek minket. Mindezek fényében sajátszerű a Vida-mű zárlata: „Ez nagy dolog. Nagy dolognak tűnik. Szakmabeli vagyok. / Prédikálhatok. Társadalmi szerepet vállalok. // Társadalmi szerepet vállalok. / Ez a könyv rólam szól, nem rólatok.” Nincs ellentmondás. Továbbra is az önmeggyőzés retorikai színre vitelének vagyunk tanúi, miközben megtörténik ennek lebontása is. Ironikus szerkezetről van szó, de nem valamiféle stiláris iróniáról, hanem párhuzamos jelentések működéséről. Az utolsó két sor azt tudatosítja, hogy nem a társadalmi felelősségvállalás gyakorlatában részesülünk most éppen, hanem szemléljük (olvassuk, érteni szeretnénk) azt az alanyt, aki társadalmi felelősséget vállal épp. Ezért szól a könyv róla, és nem rólunk. Az ő dilemmáiról, szakmai ethoszáról, büszkeségéről, kételyeiről, nyelvi tetteiről. (S természetszerűleg e projektum, vállalkozás a teljes Vida Kamilla-könyv – Konstruktív bizalmatlansági indítvány – közegében további jelentésekkel bővül.) S épp ezért tud szólni mégiscsak rólunk is: mert nekünk szól, minket szólít meg. Velünk próbálja mindezt megbeszélni. Nekünk gyón. Sőt: a „nem rólatok szól” kijelentés kritikai élű is, a költői társadalmi felelősségvállalás (ön)kritikája. Ezért mégiscsak gyakorlása ennek a felelősségvállalásnak: ezzel dolgozik mint anyaggal. A szálak szorítanak. Újabb felszíni hasonlóság?

Peer Krisztián: Más tolla; Vida Kamilla: Ez a kiadó társadalmi szerepet vállal