Sztercey Szabolcs: Plüssbolygó
A megbomló szerepkörök okozta zavar meséje ez, játékosan hagy elborzadva, meglepődve, de legfőképpen valamiféle megértés tapasztalatával. Sztercey Szabolcs Plüssbolygó című kötetében látszólag A-tól Z-ig bárminemű családi traumát elszenvedett individuum megtalálja a maga versét, a maga feloldozását, vagy csak az „én is ezt érzem!” élményét.
Megfogni a mindenkori és minden formájú székely családokra jellemző tartózkodó, koncentrikus körök közepét (mivel kontraproduktív lenne a szerző származása mellett eltekinteni), és azt egyszerűen, szakszerűen megmutatni, leleplezni. Mint szintén a közösség szülötte, ismerem a nehézségeit annak, hogy megértessük e különös mechanizmusokat, amelyek egy élet során lezajlanak kapcsolatban, házasságban, gyereknevelésben, válásban, veszteségben, gyászban.
A kötet versei olyan jelenségeket misztifikálnak és hétköznapiasítanak egyszerre, amelyekről csak felületesen beszél a (jelen esetben székely) közösség, csak logisztikailag dolgozzuk fel, de az érzelmi hátterét ritkán, s ha mégis, azt csak magunkban, és utána bűntudat érzésével tesszük (gondolok itt a kötetben megjelenő főbb témakörökre, mint a válás, a szülők vagy a gyerek elvesztése). Hogyan dolgozza fel valaki férfiként a gyászt, meddig szabad elmenni az érzelmesség mezsgyéjén, hogy apa még ne nézzen rá csúnyán a fiára, ha az sír (amire tanítottak). A sztereotípiát az apa alakja kikezdi, de nem bontja meg maradéktalanul: „próbáltam utánozni, / hátha kijavít, vagy esetleg megdicsér, / de felém se fordult, / nem mondott semmit”. A feldolgozás, a különböző életélmények és traumák gyerekszemmel, anyaszemmel való feloldása minden versben másként mutatkozik, néhol a vizualitás dominál, van, ahol az intuíciók, de mindenhol találhatunk egy különös, mégis ismerős analógiát, aminek csak a plüssbolygón tudunk logikai értéket adni.
Az anyaság témáját feldolgozó versekben hiába a külön környezet, feltételek, nem lehet elvonatkoztatni a kötet egészén végigvonuló, anyját vesztett gyermek versbeszélői hangjától, a szülés, válás, gyász és kitörés nagyrészt az elhagyott gyermek keserűségével vannak fűszerezve, ami néhol bűntudatként, önsajnálatként, vagy éppen az anya sajnálataként jelenik meg. Egészen pontosan a szülés témája az, amihez a kötet versbeszélője többször is hozzányúl, többféleképpen tematizálja, közelíti meg, hol az anya bőrébe bújva, hol a gyermekébe, vagy puszta publikumként. A kötet legelső versében a születés misztifikáltságát világítja meg, kívülről narrálja a folyamatot. Miként láthatjuk nézőként egy szimbiózisban szülő család női tagjainak képét? Az osztozás példája mutatja, hogy nehezen lehet megfogni egy ilyen zárt eseményt, és a vers végére el is lényegtelenedik. Miért került tehát ez a vers a kötet elejére? A rokonság nőtagjainak képe ősi törzsi rítust idéz, de erről homályos marad a versbeszélő álláspontja. A mesterkélt homály viszont kézenfekvő ahhoz, hogy bevezesse az alapfeszültséget, amely aztán végigsistereg a kötet egészén. A narrátori hang akár forgatókönyv szövegeként is olvasható, ami igen érzékletes egy másik szülés-versben, a napfogyatkozásban, ahol egyenesen performansszá válik, minden sor elsöprő vizualitással van tele, teátrális, filmes, verses, katartikus, de a katarzist kevésbé a szülőanya éli meg, annál inkább a közönség. Ami az osztozásban hiány maradt, itt kitöltődik, megfogalmazódik az álláspont, a szülés mint munka, nem pedig mint rítusszerű közösségi élmény reprezentálódik. A további szülésversekben is a reproduktív munka volta a hangsúlyosabb, ilyen például a parazita, amely a kötelesség béklyója alatt szenvedő nők lelkületét próbálja megfogni. Mint sok más versben, itt is egy disztópikus világ keretében nyer értelmet a fogalom: előttünk egy fiatal nő, akit elvisznek új életet adni egy „szülő-kaszárnyába”, ahol „[m]ajd kilenc hónapig tart a kiképzés”, és „minden nap anyaedzés” van. A vers a szülésnek és az arra való felkészülésnek új értelmet ad, katonai kötelességgé lényegíti át. Olvasva akaratlanul is asszociálhatunk a Margaret Atwood-féle képvilágra, szinte látjuk magunk előtt a fehér kalapokat és a piros szolgálólányköpenyeket, ami annál is inkább bizonyítja, hogy a vizualitás versbe tömörítése Sztercey egyik vesszőparipája.
Az anya–gyerek kapcsolatot feszegető versek több defektust mutatnak be, ilyen például a panasz vagy az amikor találkozunk, ahol a gyermeki elhidegülés, megvetés érzése sorról sorra átszivárog az olvasóba is. Hasonlóan hat a hólé és az amit meg tudtam menteni verspáros, melyek egymástól viszonylag távol helyezkednek el a kötetben, de egymás magyarázatai: az amit meg tudtam menteniben az anya és az éléskamra összeegyeztetése két szempontot bont ki, a táplálék is, de az anya rothadó vágyai is terítékre kerülnek, a gyermek pedig felemészt jót és rosszat, ezt a kiszipolyozást pedig mindkét fél felől megéljük olvasás közben. A hólében megélt anyahiány is gasztronómiai fogalomkörben manifesztálódik („de anyu hiányát hol tartjuk akkor, milyen hűtőben.”), analógiáik meglepőek, de egymás kiegészítésében egyértelműek.
Mégis, mennyire képes megfogni férfi író az anyává válás élményét? Ami biztos, hogy a gyerek felől megélt ragaszkodás tortúráit egészen tisztán és érzékletesen festi le a versbeszélő: azt az előzékeny belenyugvást, amit az elszakadni nem akaró anya követel meg a lakhatásban, ahol a gyerek „türelmesen várta, / hogy az orvos elvágja a köldökzsinórt”, miután az anyával közösen úgy döntöttek, ideje megszületni, vagy akár a családbeli szerepkörök megbomlását a sztanyiszlavszkijban, ahol a szülők hetente „cserélnek, anya mindig aggódik, hogy jó apa / lesz-e”. De képes megfogni az anyai kétségbeesés, kétely legitimitását is az erasmusban, vázolva egy családot cserélő anya esetét. Gyermeki élmények reminiszcenciáit több versben is érzékelhetjük (többiek, örökzöld), főként a félelmek akkurátus formába öntése történik a jurassic park esetében, ahol az elhagyatottság és védtelenség üt át a játékok megelevenedésén. A játékon keresztül történő feldolgozás a kötet allegóriáját képezi, a kötet címe, a visszatérő plüss- és játékmotívumok a felnőtt élet felfoghatatlan koncepcióit teszik megfoghatóbbá a javítás, a többiek, a nász és lényegében minden olyan vers esetében, ahol az utánozósdi, szerepcsere vagy egy bizarr kerethelyzet adja meg a játék szabályait a traumák feloldásához. A boldogságtól ordítani is egy gyermeki tapasztalatot idéz egy groteszk, mégis autentikus képzettársítás révén, és egyben tematizálja a művész–lét–inspiráció–trauma összefüggést is, hangsúlyozva a családi környezet hatását a kreatív elmére, amikor az iskolai szereplés egy „ordítóverseny”, ahol „minden gyerek először röviden elmeséli, / milyen emléket vagy fájdalmat, traumát / szeretne elordítani”, a szülők pedig „büszkék rájuk és titokban magukra is, / hisz tudják, hogy nekik is jelentős részük / van a sikerben, hogy valamit jól csináltak.”
Mesélnek a kötet plüssei a családi diszfunkciók és a szerepvállalás nehézségeit feldolgozó versek mellet párkapcsolatok kezdetéről, szakításról, a magány tapasztalatáról és minden olyan megpróbáltatásról, melyek érzelmi megnyilvánulását az alapvető székely mentalitás elhallgattatja. Az utóbbiakra némileg irreális megoldások vetődnek fel, de a kötet világában, a plüssbolygón elfogadhatóak: elveheti önmagát valaki (vícium), az egyedüllétet megelőzendő visszatolhatja magába a gyereket az anya (javítás). Ezek a darabok nehezebben illeszkednek be a kötet egészébe, hiszen mindvégig dominál a gyermeki nézőpont, s a felnőttlét megpróbáltatásainak gyermekszemmel való vizsgálása. Ezt a vonalat a gyermekrajz-illusztrációk is erősítik, s ebben a keretben szürreális egy szerelmi kapcsolat megélt hús-vér valójáról olvasni. Szintén fejtörést okozott a hit, öregedés, halál témáit feldolgozó házszentelő, ubasute, feltámadás és megyek is tovább négyesfogata, a kötet végéhez közelítve az új, nem teljesen „plüssbolygós” analógiák értelmezésében elfárad az olvasó, megtörik a keret és a szabályrendszer is. A lankadó figyelmet viszont megmenti a plüssbolygó, mint egy igazán jó zenei albumnál. A kötet az utolsó vers címét kapta, amely rendeltetésszerűen a versről versre felépített disztópikus világ foszlányait köti egybe, és feloldja a hirtelen haragot, amit a kötetbéli gyermek bőrébe bújva a meg nem értés, trauma és az emlékezés frusztrációja okozott.
Sztercey Szabolcs: Plüssbolygó, Erdélyi Híradó ‒ FISZ, Kolozsvár‒Budapest, 2021.
Hozzászólások