Mona Lisa Esti Kornélra mosolyog

Haklik Norbert: Mona Lisa elrablása

Haklik Norbert új regénye játékra hív. Rejtvényfejtésre. Szellemi képrombolásra és -építésre. Klisétörésre. Teszi ezt rögtön a címmel. Az olvasásfolyamat megkezdésével ugyanis nem a titkokkal övezett, mosolyáról híres Leonardo-festmény 1911-es elrablásának eseményeibe csöppenünk, hanem a brünni bohém éjszakák izgalmas útvesztőjébe, ahonnan csak a közös kelet-közép-európai történelem sokirányból való újrajárásával találhatunk kiútra.

Ehhez a dolgokat nem egyszer a feje tetejére állító, látásmódunkat intenzíven alakító szöveglabirintuson átvezető kalandhoz – amelyre egyébként a cím grafikai elrendezésével Hrapka Tibor borítóterve tökéletesen rezonál –, Haklik egy férjként és íróként egyaránt krízishelyzetben lévő főhőst választ számunkra társul. Kerekes Milánt, aki a vezetéknevében rejlő jelentésasszociációknak engedelmeskedve rendszeresen úgy jut előrébb, hogy kereket old.

Írói hivatását a felelősségteljes családi élet oltárán feláldozó Milán régi íróbarátja, Szapáry Tibor váratlan meghívására utazik a morva fővárosba, hogy eleget tegyen magányra vágyó, apját gyászoló felesége kérésének, és egyúttal felelevenítse Tiborral való régi, garantált sikerű alkotótársi kapcsolatát. Szapáry Tibit ugyanis, akinek egykori álma az volt, hogy „ő lesz az, aki majd a történelmi regény újjáélesztésével megadja a kegyelemdöfést a posztmodernnek” (13.), „pár év múlva […] felszippantotta a napilapos újságírás” (14.), majd Csehországba emigrálva egy informatikai nagyvállalat munkatársa lett. Milán érkezésekor épp munkanélküli, „szemrevaló, szőke” barátnője pedig nemcsak a köztük lévő intim köteléknek vetett véget, de a neki építtetett házból is kipenderítette. Ezt kompenzálandó kerül képbe a címszereplő, Liza asszony, aki valójában egy sisakos kaméleon és hímnemű.

Adott tehát két férfi és egy kaméleon, akik fáradtságot nem ismerve (vagy legalábbis azt legyőzni igyekezve) járják a történelmi belváros hegyoldalait, macskaköves, szűk utcácskáit, lépcsősorait és tereit. Haklik mesteri leírásainak köszönhetően pedig mi, olvasók sem maradunk ki semmiből. A két hőssel együtt haladunk a „nemrégiben felújított, fehér falú, favázas erkélyekkel és oldaltoronnyal ékesített, négy szintes palota felé […], ahol Ferencjóska szokott volt megszállni”, jutunk el a kolostorhoz, amelynek „homlokzatán […] Assisi Szent Ferenc mozaik változata prédikál”, és nézzük a kriptában Trenk Frigyes „szemgödrének sötétjét”, miközben hiányzó mutatóujjának históriáját is megismerjük.

Éjszaka aztán jöhetnek a gasztrokulturális élmények, a „kriglisztika”, amikor hőseink „a világos citromsárgától a narancsvörösön át a kávészínűig a legkülönbözőbb árnyalatú folyadékokkal” töltik meg a bendőiket – nem vetve meg a pasztörizálatlan sört sem, amiben „még elevenen lubickol az élesztőgomba” (160.). Aztán nappal „hétsörös” álmukból magukhoz térve, hogy a túléljék a következő éjszakát, „sárgás, iszamós, és nyálkás” olmützi pogácsasajtot eszegetnek. Az éjszakai kocsmatúrák ugyanis (a látszat ellenére) azt a nemes célt szolgálják, hogy a hajnalban hazavetődő két barát úgy ontsa magából a regényszöveget, „mint valami sörben fogant Cicero” (58.).

Haklik új regényében ugyanis úgy áll a dolog, hogy Milán és Tibor nem pusztán regényhősként állnak az olvasók előtt, hanem egyszersmind szerzőként. A nem éppen becsületességéről híres Szapáry feltehetőleg azzal a fondorlatos céllal látja vendégül barátját, hogy a régi idők módjára ötleteket lopva tőle befejezhesse immár elkezdett, de nem éppen sikerült regényét, (amiről Milán sem tudja eldönteni, hogy „gyerekkönyvet, áltörténelmi regényt vagy Wass Albert-paródiát” [30.] olvasott-e). Ám mivel valós motivációját barátjának éppúgy kellemetlen lenne bevallania, mint saját magának, Tibor szövetséget ajánl: „Írjuk meg ezt a történetet együtt! Ha majd elfogy a lendületed, én felveszem a fonalat, ha pedig én akadok el, akkor te folytatod majd. […] Egyenjogúság. Partnerség. Szerzőtársi szövegtermelő-szövetkezet. Na?” (59–60.) A regény ritka örömteli pillanata ez irodalomtörténetünkre nézve, egy mestermű mesteri életre keltése: „Tartsunk össze – indítványoztam. – Szövetkezzünk” – olvashatjuk Kosztolányi Esti Kornéljának első fejezetében.

E szövetség hozza létre a Mona Lisa elrablása két szinten szerveződő narratív rendszerét a fő történetszálba ékelődő, keletkezésének folyamatában elénk táruló regénnyel, a Madzsarival. Az irodalom öntükröző szemlélete fontos szerephez jut Haklik regényében: két az élettel diszharmonikus viszonyban álló, a világban a helyét kereső írófigurájával a művészregény műfaji hagyományához csatlakozik. Az „alkalmi szerzőpáros” (151.) egyébként fiktív életútjukat tekintve is mintha a Kosztolányi-műből ugrott volna át a kortárs író regényébe („Én gyűjtöttem, te szórtál, én megnősültem, te agglegény maradtál, én imádom a népemet, nyelvemet, csak itthon lélegzem és élek, de te világcsavargó, nemzetek fölött röpülsz, szabadon, és az örök forradalmat vijjogod” – olvashatjuk Kosztolányinál), miközben szerzői összefonódásuk is Esti Kornél-szerű („– Te, Tibi, azt a szöveget a középkori lakodalomról, meg a faramucizókról, azt tényleg én írtam? / – Igen is, meg nem is. Ha azt kérded, ki pötyögte bele a gépbe a sorokat, és aztán kicsoda nyomtatta ki, nos, az én voltam. De ha arra vagy kíváncsi, kinek az elmeszüleménye volt a szöveg… Hát a tiéd, barátom” 58.). E szempontból izgalmas kérdés, hogy a két főszereplő által külön írt regényfejezetek nyelvi hasonlósága tudatos szerzői döntés eredménye-e? Tudatos szerkesztés következménye-e továbbá, hogy Kerekes Milán elbeszélői nyelvének szavajárása („Elég az, hogy az ezredforduló utáni első években viszonylag gyakran összejártunk Szapáryval” 13.) visszaköszön a Madzsari (a regényfikció szerint) Szapáry által írt első fejezetében („elég annyi, hogy atyám a tolnai révnél átkelt a folyón katonáival” 24., kiemelés – B. Á.). A nyelvi-stilisztikai azonosságok mindenesetre nem funkciótlanok, amennyiben – Haklik életútját ismerve – a két hőst az írói-életrajzi én alteregóiként láttatják, és a regény önéletrajzi aspektusára irányítják a figyelmet.

A műfaji olvasatoknál maradva a minden nap egy új kaland szerkezeti séma, valamint a két kópéskódó figura révén akár azt is mondhatnánk, hogy a könyv egy 21. századi pikareszk. Aztán a cselekmény azon pontján, amikor „Lisácskának” (111.), Szapáry Tibi egyetlen, ám féltve sajnos nem őrzött kincsének nyoma vész, a regény a krimi, illetve a hősök alkoholmérgezéshez közeli állapotából adódóan – némi ironikus túlzással – a thriller műfaji kódját is magára ölti. Ehhez kötődik a regénykezdet kompozicionális bravúrja, hiszen a regény épp annak a testi-lelki kínnak az egyes szám első személyű elbeszélésével indul, amelyet Mona Lisa keresése és a delírium kényszerű kettőse vált ki az idegen utcákat taposó narrátorból. És amelynek – tegyük hozzá – leghitelesebb vizuális ábrázolására minden bizonnyal csakis Hieronymus Bosch vállalkozhatna: „Közelről sújtott a dobhártyámra a következő dörrenés, aztán kihunytak az utcai lámpák fényei, és én ott maradtam a koromsötétben, egyedül, körülöttem hangorkán, a felvillanó fényből egy sárkány vicsorgott kecskeszakállal, dülledt szemekkel, pórázon vezetett, háromfejű kutyáját próbálta visszafogni egy nálamnál legalább kétszerte magasabb, meztelen fickó, aki valami lenyúzott állat bőrét viselte sapkaként”. A látomás utolsó szava a „filmszakadás”, amit a „[k]ét nappal korábban […]” fejezetkezdet követ. Ezzel a szerző a filmek formanyelvéhez szokott befogadókat is megszólítja.

Hasonló a helyzet ahhoz, amikor a kaméleon eltűnik, hiszen Szapáry elég súlyosnak látja ahhoz a helyzetet, hogy Liam Neeson módjára cselekedjen: „Láttad a Takent […]? Ha elrabolnak valakit, és nem találják meg hetvenkét órán belül, akkor az végképp odavan.” (112.) A címszereplő hüllő e jelentőségteljes pozíciója révén ideje feltennünk a kérdést: kicsoda, micsoda Haklik regényének e rejtélyes Mona Lisája?

Abból indulva ki, hogy a címben jelölt tulajdonnévnek egyetlen jelöltjének kellene lennie (Leonardo-portré), ám a regényszöveget olvasva ez átminősül, felmerül a kérdés: csakugyan egyetlen létezőre utalna a mű kaméleonja? Hiszen ott van Milán, aki sosem mondja ki valós véleményét Tibornak. Tibor a sikerért folyamatosan kétszínűsködik, nem beszélve a Madzsari Jánoskájáról, aki a „szultán iránti teljes hűséget színlelve” (126.) mindvégig magyar marad. Kaméleon-létmódú Milán és Tibor készülő regénye is, hiszen a fikció szerint ugyanúgy kétféle nézőpontot, látásmódot egyesít magában, mint egymástól függetlenül is mozgatható szemei révén a gyíkocska. Továbbá nem szabad megfeledkeznünk arról az ’50-es évekbeli, börtönfogságban keletkezett kordokumentumról sem, amely szintén kaméleon módjára olvad be annak a bizonyos „kék dossziénak” a lapjai közé, amely Milán apósának kéziratos hagyatékát tartalmazza ugyan, a szerzőség kérdése Haklik csavaros megoldása révén azonban (e beékelt, álszociografikus írás esetében is) nyitva marad. Sőt, a fikcióképzés regénybeli önreflexív játékának talán legizgalmasabb eszközévé lesz, amikor is a Milán magántulajdonát képező, szépírói karrierlehetőségeket ígérő szöveget, akárcsak egykor a Mona Lisa-portrét (!), becstelen csellel elrabolja és publikálja az a személy, akitől ezt egy barát a legkevésbé sem várná. Bizonyára nem véletlen, hogy amikor Milán fényt derít megfosztottságára, Haklik a cseh „bazmek” szót adja az elbeszélő főhős szájába, melynek (regénybeli) jelentését épp magától a tolvajtól tudja: „használhatatlan kis vacak” (239.). A felkiáltás („Bazmek, Szapáry…Bazmek” 243.) így egyaránt válik vonatkoztathatóvá az írótársi szövetség másik tagjának haszontalanságára, illetve a hagyatékban talált szöveg Milán általi felhasználhatatlanságára.

A narrátor főhős mégsem távozik „üres kézzel” Brünnből. Ahogyan mi, olvasók sem. Regénykalandunk végén az érdekesen árnyalt, többféleképp nézhető történelemkép szerves részeként lehetőségünk nyílik egy olyan élettörténet megismerésére, melynek harmóniája kizárólag főhőse azon tulajdonságából fakad, hogy addigi életútját a kaméleonra jellemző minden tulajdonságot jóként egyesítve magában járta végig. Zsófi néni ebeszélt sorsa felmutatja annak a magyar történelemképben lévő kétosztatúságnak a tarthatatlanságát, hogy a magyaroknak választaniuk kell a holokauszt- és a Trianon-trauma között: „Nos engem mindkettő kiválasztott magának, úgyhogy sosem kellett bajlódnom ilyesmivel” (234.).

Mind a regényvégi beágyazott élettörténet, mind pedig a fikció szerinti regény arra ösztönöz, hogy a korábbi beidegződésektől eltérő módon lássunk, „olvassunk”. A Madzsariban festett fanyar humorú alternatív történelemkép a Szent Korona (és másolatai!) századokon át, a mohácsi vésztől egészen a Kádár-korszakik ívelő, összeesküvésekkel teli útjáról egy végletesen abszurd históriává válik, hogy tükröt mutasson a magyar történelemfelfogás – és talán nemzettudat – abszurditásának. Haklik regénye Milán ittas ordításába rejtve egy mindenképpen megfontolandó, saját nemzetfogalmat is ad: „Tudod, Tibi, mi a nemzet? Közös terv a múltról, közös emlék a jövőre!” (42.) Abban pedig, ahogy itt a legtöbbet idézett (Ernest Renantól származó) nemzetfogalmat írja át a regény a szokványostól teljes mértékben eltérő összefüggést teremtve, szintén Kosztolányi Esti Kornéljának (nyelv)szemléletére ismerhetünk.

Szüksége is van a 21. század olvasónemzedékének arra, hogy egy jó könyv figyelmeztesse: nyelvének korlátai a világ korlátait jelentik. Ne hagyjuk tehát, hogy egy hamis nyelv legyen a világunk rendezőelve, inkább vegyünk egy kaméleonszemüveget, és olvassuk el a regényt.

Haklik Norbert: Mona Lisa elrablása, Kalligram, 2021.

Hozzászólások