Kóspallagi Írótanya Antológia, szerk. Borda Réka – Csete Soma – Vida Kamilla
Megkockáztatom, hogy egy év tíz és húsz éves kor között minimum hárommal ér fel. Az idén negyedik alkalommal megrendezett Kóspallagi Írótanyára 15 és 19 év közötti fiatalok pályázhattak – a legfiatalabb és legidősebb résztvevő közötti életkort azonban a táborozók szövegeiből készült antológia ismeretében nem írja le elég jól ez a négy évnyi távolság: szerepelnek benne olyan írások, amelyek megírásához mintha túl korán kellett volna felnőni, de olyanok is, ahol még a mesevilágban lelnek otthonosságra a mondatok.
Az antológiát a Kóspallagi Írótanya rutinos műhelyvezetői, Borda Réka, Csete Soma és Vida Kamilla szerkesztették. Szerkesztésen itt nem rendezői koncepciót értünk, hiszen a pályázati előfeltételen túl nem egy válogatott, sajátos ízlésvilágot tükröző merítésről beszélünk: a kiadvány a táborban résztvevők műhelyeken megmunkált alkotásait tartalmazza, mintegy reprezentatív jelleggel egy alulról szerveződő tehetséggondozó program önfeledt sikereként.
Hogy minek a sikere ez a nyolcvan oldalnyi színes füzet? Annak, hogy a következő irodalmi generáció tizenhét tagja néhány nap alatt betekintést nyerhetett a szövegműhelyek világába, az irodalomnak és határterületeinek néhány aktuális kérdésébe, illetve többek számára a kiadvány az első publikálási folyamaton vezet végig a megírástól kezdve a szerkesztésen át a megjelenésig. Ez egy nagyon ösztönző és hiánypótló kezdeti tapasztalat a fiatalok számára, hiszen a legtöbb folyóiratnak nincs kapacitása az elutasított szövegek fejlesztésében való segítségnyújtásban, a szakma számára pedig mindenképp örvendetes eredmény, hogy a független kezdeményezésnek köszönhetően évről évre stabilabb lábakon, folyamatosan bővülő támogatói körrel indulhat útjára egy fiatal irodalmi közeg.
A helyzet specifikuma miatt mostanra világos, hogy az antológia megnevezés és az életkori szűkítés ellenére is szereptévesztés lenne a részemről hasonlóan kezelni a kiadványt, mint mondjuk a Lehetnék bárki (Péczely Dóra szerk., 2020) című antológiát, amely egy nagy, folyóirat- és kötetpublikációkból történő hosszas minőségbeli-tematikus-stilisztikai válogatás kereskedelmi forgalomba helyezett eredménye – a Kóspallagi Írótanya antológiája pedig a kiadási körülményeket tekintve inkább egy zine-nek tekinthető. Nem szeretnék tehát tanulságokat levonni azzal kapcsolatban, hogy merre tart a fiatal irodalom, vagy épp mik a jellemző tendenciák, a szövegeket szuverenitásukban kezelem, ahogyan ,,rangsorolni” sem fogok, mindössze az egyes szövegek saját erősségeit emelem ki. Egyrészt azért, mert ez részben egy tanulást elősegítő tábor: és bár mind jó teljesítményük miatt kerültek be a táborba, miután a szépírásnak nincs akkreditált, intézményi oktatása, a résztvevők életkortól függetlenül tarthatnak a fejlődési folyamatuk legeléjen és a teljes sűrűjében is (az antológiában szerepel néhány már publikáló szerző is), így tehát a legkézenfekvőbb azt venni alapvetésül, hogy a műhelymunkák során, illetve azok után mindenki a maga számára éppen elérhető maximumot hozta ki magából. Másrészt pedig azért, mert a generációt összemosó megközelítést a szövegek is kikérik maguknak. Kovács Boglárka verséből idézek: ,,bármi szívesebben lennék, mint tendencia” (32.).
Az antológia nem tesz semmilyen megkülönböztetést a szerzők között, nem tartalmaz életkori megjelölést vagy műnemek, esetleg témák szerinti összefűzést: névsor szerint követik egymást a szövegek. Akármennyire is tetszik ez így nekem, az áttekintés olvasmányossága érdekében most egy tematikus elrendezést kísérlek meg a véletlen (azaz nem feltétlen tendenciózus) összecsengések nyomán. Milyen gondolatok foglalkoztatták tehát az eldugott börzsönyi tisztáson táborozókat néhány augusztusi napon?
Kezdjük egy váratlannal: előkerült például az öregség, illetve az öregedés témája. Rögtön az első szövegben, Bodor Emese Réka Mikveh című prózájának nyitányában egy erős gyomros éri az olvasót: ,,Karizmaimba kövült rutinnal vetkőzöm: kigombol, lesegít, összehajt. Így csupaszítják le a magatehetetlen öregeket is […]” (6.). A sűrű szöveg több egymással jól összeilleszthető réteget hoz átfedésbe: a vetkőzés gesztusa egyszerre szakrális és szexuális asszociációkat hordoz, miközben az elbeszélő képi szinten narrálja a test elhasználódásának és kihasználásának mozzanatait. A novella végén egy Louise Glück- és egy újszövetségi idézet összeillesztésével olvad össze a már addig is erőteljes jelenléttel bíró hibriditás.
Egy kicsit távolról ugyan, de ehhez a szöveghez tudnám kapcsolni Habony Virág Kiruccanások a járdaszigetre című novelláját, amely az ellenkező irányból, a felnövés folyamatának küszöbén, jövőbe néző tekintettel közeledik a felnőttség koncepciójához. Az elbeszélő rácsodálkozása a világra már nem egy csillogó szemű érdeklődés, sokkal inkább egy Holden Caulfield-i fásultság méláztatja el az élet apró részletein, miközben ,,fagyott kutyaszart” rugdos. Például, hogy hogy lehet, hogy a korábban katicabogarakkal példálózó doktor most közönnyel írja a papírra a serdülőkori depresszió diagnózisát. A felnőttek világa kiábrándító: ,,ha megöregszem, majd én is elfelejtem, hányszor ígértem meg magamnak, hogy másféle felnőtt leszek” (20.).
A gyermek és felnőtt közötti határvonalat mások a mesevilágban találják meg: Király Csenge Katica Affinitás című prózaszövegében a népmesei aranyhal toposza részben egy kortárs, digitális felnövéstörténetben nyer értelmezést, ahol a két testvér egy videójátékban horgászik, és ebben a hibrid világban jelenik meg egy apa–gyerek viszony, vagy sokkal inkább annak hiánya: ,,Milyen borzalmas lehet apának születni” (23). Szebedy Bodza A mai nap nagyon jó című novellájában két kisiskolás egy napjáról olvashatunk, ahol a naiv elbeszélő gyereknyelvi mondatai szinte mesei környezetet teremtenek. Ebben a világban fokozott tragikussággal jelennek meg a családon belüli erőszak képei, a sorok mögött azonban mindvégig ott van egy felnőtt szerző, aki olvasójának világos és jól érhető állításokat fogalmaz meg a bántalmazás természetéről.
Kovács Boglárka a már korábban idézett tendenciává válás elkerülése érdekében önreflektíven ír volt szerelmek pulóvereiről. Életszerű kontextusba helyezi a sokszor elemelt szituációt: nem a pulcsi illatáról, hanem sokkal felnőttebb mozzanatokról beszél, kimosásról, összehajtásról, miközben Szálinger Balázsra emlékezik, aki egy korábbi kóspallagi tábor alkalmával beszélt a fialok szerelmi lírájának közhelyes képeiről az ottfelejtett pulcsi példáján keresztül. További szövegekben is tematizálódik a szerelem, intimitás témaköre, leginkább elidegenedett viszonyban: ,,orgazmus után magányos az ember” (12.), kezdi Csapó Kriszta Cicám című versét, majd ,,ad-hoc félrebaszásokról” ír – látható, ahogyan több helyen a realista ábrázolások legyőzik a szerelem idillikus toposzait. Csak úgy, mint Vigvári Tamásnál, aki szerelmes versét mentegetőzéssel kezdi: ,,sok ember igényli, megköveteli, / hogy bő nyállal a szemébe köpjék / a szerelmet” (79.), majd egy hiányokra épülő kapcsolatról ír, a szöveg végéhez közeledve annak egyre nagyobb teljességében megfogalmazva azt.
A kortárs szlengek, élőbeszéd használata mellett megjelennek szigorúbb formai törekvések is: Gödri Dániel Koldusok csendje című verse félrímes sorösszecsengésekkel ír egy megszemélyesített esti tájról, természetes gördülékenységgel: ,,hátra fordul a csönd / féllábra állnak a lámpák” (16.). Brutyó Bertalan Levertek című versénél nem a rímek adják a formát, hanem a vizualitás: egyedi sortörései és grafikai elemei (három pontosvessző külön sorban) töredékességet hoznak létre, ugyanakkor átláthatóbbá teszik szerzői szándékát. A kurzivált részek a levert hadakról versen belüli verssé válnak: ,,A hadak vakarnak / Vakarnak a hadak” (10.).
Nem formailag, de nyelvében és környezetében mindenképpen elkalandozás a kortárs magyar szövegvilágtól Nagy Levente Tamás Párbaj című szövegrészlete. A 19–20. századi orosz prózavilág kiszolgáltatott, hétköznapi szereplői rutinosságot sugárzó, precíz mondatszerkesztéssel és történetvezetéssel jelennek meg. ,,Ha Mása Antonovna le kíván lőni, hát lőjön le” (34–39.) – fogalmazódik meg a múlt századforduló orosz irodalmának ismerős mentalitása és kimódolt létértelmezése. Ennek a lélektannak a másik végpontjai Rapcsák Barnabás Ötödjére és Negyedjére című novellái, melyekben az elbeszélő az érzelmekhez filozófiai rákérdezésekkel közelít, és azokat a lehető legnagyobb intenzitási fokon tapasztalja meg: ,,a bőrén kívülre hatolt a fájdalom” (56.).
Az utolsó blokkban sajátos 21. századi fenyegetettségeket veszek számba, ahol ellenségképek állnak egymással szemben a rendszer, az otthon, az ember és a környezet fogalmainak változó kombinációiban. Pászti-Lénárt Flóra egy urbánus környezetben építi ki versvilágát, ahol a nyilvános tér felépítése leképezi a politikai berendeződések szerkezetét. A nagyvállalatok, a kormány és egy tágabb értelemben vett rendszer is ellenség, amelynek lenyomatai az átutazó bőrébe akarva-akaratlanul beisszák magukat: ,,feladatom többet megtudni, / amennyit / az ellenség magáról tud” (48.). A Széll Kálmán tér jól választott szimbólum, egy olyan jelenség lévén, ahol a névmódosítás köznyelvben való változtatásának lehetetlensége összefügg a tér jellegének változatlanságával. Pásztor Máté szintén egy képzeletbeli utazáson keresztül gondolkodik az országról és egy mélyen gyökerezett általános nemzeti közérzetről: a feltételes módú vonuláson, ahol az utazó egy ládányi reménnyel a kezében indul útnak. A láda előtt a magyarság régi, politika által még nem kisajátított szimbólumai, úgy, mint citera, hegedű hajolnának meg. ,,Keresztül vinném, a szívig / hogy mikorra egy maréknyi maradna belőle / tápanyag gyanánt / széthintsem a tavaszi újjáhalás veteményesein” (53.) – zárja versét.
Tóth Dorottya Bertától származik a kiadványban az egyetlen kritika: szövegében Michel Gondry Tajtékos napok című filmjéről gondolkodik, amit azért társítanék ehhez a blokkhoz, mert a filmhez kapcsolódó meglátásait a fenti két vershez hasonlóan egy mélyebb rendszer-, illetve társadalomszerkezet kibogozása szerint vázolja fel. Az okosan építkező, logikus gondolatmeneten túl a szöveg egyik fő erénye a nagy egész átlátásának képessége – érett kritikusi munka.
A rendszer és ember szembenállása mellett voltak olyan szövegek is, amelyek a környezet és ember harcáról vagy épp harmóniájáról gondolkodtak. Az antropocén, a poszthumanizmus és ökokritika lenyomatai is megjelennek az egyes írásokban. Németh Eszter Európa kettéhasad című versében az emberi test és a természet felépítése hasonul, illetve néhol azonosul egymással, amely egy visszaható folyamatként kezd működni: a táj az emberi jegyek által megszemélyesül, az emberi test pedig sokkal távolabbinak hat a táj sűrűjében. A kapcsolat mögött fenyegetően húzódnak meg egy klímakatasztrófa képei: ,,kirobbannak szorongásukból / a vizek és a földek” (41.). Hasonló összefüggésekre mutat rá Szamosvári Bence szövege: verscímében (Szajla-Ószajla) egy kis magyar települést jelöl, ennek a konkrétsága személyességet feltételezhetne, azonban ez egy tompa illúzió: a versben a lírai én eltávolítja magától a test és a táj fogalmait, és egy enigmatikus, jövőbeli, emberen túli viszonyulást fejt fel: ,,Túl hetven kilométeren és éven az ember kiforr / A jégkockatartóból” (66.). A tájelemek és a testi funkciók egymással összhangban kezdenek működni, túlfeszített hangulatvilágot teremtve. Németh Zsófia Lakoma című verse bár impulzusokból, álomképekből építkezik, mégis hasonló pontokra jutnak a szövegbeli intuíciók: ,,az ember bőre kiterítve nem is emberforma / (két szemöldök fel, jól hallja), / hanem gömbfelszín, csak gondosan rá kellett hajtani minket /a csontozat durva redőire” (43.). Izgalmas a szövegben a zárójeles, duplazárójeles, illetve áthúzott kiszólások jelenléte, miután egyszerre válnak ezek a sorok jelentéktelenné, és a keretbe foglalás miatt kiemeltté.
A tizenhét fiatal szerző esetében tehát bár voltak tematikus összecsengések, minden egyes alkotásban egyedi megközelítésekkel és stilisztikai, formai megoldásokkal találkozunk. A diverz kiadvány méltó ünneplése annak a fogalomnak, amit négy éve jelent Kóspallag. Mindig egy kicsit ugyanazt, mindig egy kicsit mást.
Kóspallagi Írótanya Antológia, szerk. Borda Réka – Csete Soma – Vida Kamilla, Budapest, 2021.
Hozzászólások