Mozgásban maradni

Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés

Vajon releváns, egyáltalán illendő felütés-e, hogy a Töredezettségmentesítés egy mozgássérült férfi mozgássérültségről szóló verseskötete? Dokumentarista színházi előadásokba szokás bevonni civileket, leglátványosabb formában éppen testi fogyatékossággal élőket, akiknek az élettapasztalatához nem férhet hozzá egészen a színész. A nyomtatott szöveg elviekben – papíron! – megengedné, hogy ne lássuk mögé a szerzőt, hogy az életrajzi kontextust figyelmen kívül hagyva tágabb perspektívából tekintsünk az anyagra. Érzésem szerint azonban Kormányos Ákos „verses vallomásának” (a kötet alcíme) legfőbb erénye éppen az, hogy mer egyszerű és konkrét lenni. Civil, abban az értelemben, hogy hagyja érvényesülni a primer élményanyagot – mesterségbeli tudását pedig főként a szerkesztésbe, a töredékek elrendezésébe csatornázza be. Nem vállalja túl magát poétikai értelemben: nem bonyolódik „nyelvi szubverzióba”, nem használ „meglepő” képzettársításokat – utóbbi akár váratlanul is érhet minket a szerző első könyve, a Paraván után.

A cím nélküli, gyakran csak néhány soros, egy oldalnál szinte sosem hosszabb szövegek naplószerűen tudósítanak olyan helyzetekről, amelyekben a beszélő mozgássérültsége megkerülhetetlen tényezőként jelenik meg. Élőbeszédre emlékeztető mondatok sorakoznak egymás után: rövidek, de nem pattogóan rövidek; bátran láttatnak jelzőkkel és határozókkal, de sosem élnek a halmozás eszközével – mintha Kormányos éppen az ellen dolgozna, hogy valamiféle szándékoltan megformált nyelvi karaktert azonosíthassunk be a versekben. A Töredezettségmentesítés minden rokonság ellenére nem naplóimitáció, nem próbálja azt a hatást kelteni, mintha anyagát kizárólag spontán, aktuális történésekből merítené. Koncepció vezérli: egy személyes élethelyzet átfogó bemutatására vállalkozik. Váltogatja a múlt és a jelen idő használatát, elsősorban az információátadás és feszültségfenntartás logikáját követve – ebben a gesztusban sem az elbizonytalanítás szándéka érhető tetten. Végig világos, mi a cselekmény, és mi a reflexió; ha valaki egyenesben megszólal egy szituációleíráson belül, azt idézőjel különíti el; a sortörés helye általában a mondat- vagy tagmondathatár – gyakorlatilag minden poétikai döntés azt szolgálja, hogy az egyes szövegeken belüli viszonyrendszer minél tisztább legyen. Meglehetősen lehatárolt a versek hatásmechanizmusa is: különböző intenzitású – rendszerint okosan felépített – csattanók szolgálnak zárlatként.

A kötet fő – és egy tipográfiailag elkülönülő, allegorikus belső ciklust leszámítva – egyetlen metaforája a címmé emelt töredezettségmentesítés. Az olvasó mottó gyanánt szómagyarázatot is kap: a fájlrendszer újraszervezését nevezik így, amelynek köszönhetően az adathordozón fragmentumokban tárult adatok – avagy „nem megosztott, értelmezhetetlen érzések” (5.) – folytonossá válnak. A szövegekből kirajzolódó élettörténet alapján az informatikai művelet nem a gyógyulással, inkább a betegség elfogadásával állítható párhuzamba. Állandó küzdelem ez, nem beszélhetünk A-ból B-be tartó lineáris fejlődésről, amelynek végére a beszélő átértékeli saját testéhez való viszonyát – nem függetlenül attól, hogy a gyerekkorban játszódó versek után a fizikai állapot drasztikus változásáról már nem kapunk hírt. Az egyik utolsó, háromsoros vers mégis egyfajta előrelépésről tudósít: „Sokáig azt hittem, ciki megkérni a párom bátyját, / hogy tegyen fel a lépcsőn. / Utoljára az apja segített.” (72.) A kötet egyik kulcsszövegének tanúsága szerint a szorongást az egyelőre be nem következett, még súlyosabb romlási fázis képzete erősíti fel: „Nem lehet mindennap félve / leülni, hogy majd most nem kelek fel. / Nem lehet mindennap félve / megindulni, hogy majd most esek el. / Nem lehet mindennap félve / belépni, hogy majd most nem jövök ki. / És mégis lehet.” (39.)

Töredezettségmentesítés maga a szerzői munka, a betegségélmények megírása, illetve kötetegységgé formálása is. A beszélő soha nem költőként, hanem egyetemistaként, majd gyakorló egészségügyi dolgozóként jeleníti meg önmagát, ám a diagnosztaszerep sem áll távol az énközpontú költészet hagyományaitól, különösen, ha komolyan vesszük az alcímet, miszerint verses vallomást olvasunk. Ezt a nyilvánvaló önterápia-jelleget erősíti az a kétsoros is, amelyben az orvos–páciens viszony egy pillanatra önkéntelenül felcserélődik: „Forognak a betegek mögöttem. / Járásomat nem takarja orvosi köpeny.” (68.) A szövegfragmentumok egymás mellé rendeződve történetté válnak – a filmkockák mozgóképpé. A szerzői munka a mindennapok feladatát képezi le: a mozgás fenntartását.

Eleve meghatározza a befogadást az olvasó élettapasztalata. Voltunk-e egyáltalán hosszú távon fizikailag akadályoztatva a helyváltoztatásban? Ismerünk-e közelről olyan személyt, aki igen? Függünk-e egymástól? Én, aki nemmel válaszolok ezekre a kérdésekre, mintha ösztönösen a sci-fi-néző attitűdjével közelítenék a műhöz: elképzelek egy világot, ahol… Ahol minden tárgy és térelem elsősorban abból a szempontból vizsgálandó, hogy segíti vagy akadályozza a haladást. Folyamatos készenlétre és tervezésre van szükség. Centiméternyi erőpróbákról tudósító plasztikus leírások konkretizálják fantáziáimat: „A folyosó meredek emelkedőbe torkollott. / A falba helyezett rácsba tudtam kapaszkodni. / Eljutottam az ajtóig, ami az udvarra visz. / Az ajtó előtt egy még meredekebb lejtő. / Meggyőztem magam, és megindultam. / A lejáró mellett fémkerítés, / ebbe kapaszkodtam. / Egyszer csak vége lett a fém segítőmnek, / volt még két lépés a biztos talajig. / Lábam földbe gyökerezett.” (60.)

Az igazán zavarba ejtő éppen az, hogy a versek nagyon is a mi világunkban játszódnak. Ismerős helyszínek: kocsmák, egyetem, munkahely. Csakhogy szokatlan felületek kerülnek megvilágításba – a perspektíva változik meg. Sajátos logikájukban is meglepő problémák merülnek fel: „elfelejtettem leellenőrizni a Google-képeket, / hogy milyen magas az útszéli padka”. (55.) Mindez nem önsajnálat, inkább egy élethelyzet abszurditásának felmutatása. Emlékezetes például a pénz beosztását tematizáló szöveg: „Hónapok óta spórolok. / Letoltam a villanyszámlát kétezer forintra. / Taxival a posta egyirányba ezerötszáz. / A villanyszámlám alig ötezer forint.” (62.) Azok a kötet gyengébb versei, amelyek nem annyira abszurd nehézségekről tudósítanak: például magamtól is eszembe jutna, hogy mozgássérültként az embernek figyelnie kell, hogy ne sört igyon olyan helyen, ahol nehezen megközelíthető a mosdó. (64.) Szinte csalódott vagyok, amiért előre kitaláltam. Itt egy pillanatra vissza is kanyarodnék a befogadás meghatározottságának kérdéséhez: lehet, hogy azért találom olyan izgalmasnak a Töredezettségmentesítést, mert az élethelyzet, amelyről tudósít, számomra nagyrészt ismeretlen? Nem csak meglepődöm – de ha nem lepődnék meg, akkor sem maradna bennem hiányérzet?

A kötet óhatatlanul érzékenyít, amennyiben egy korlátozott lehetőségekkel bíró társadalmi réteg nehézségeire irányítja a figyelmet. Ugyanakkor nem moralizál, mint például a magyar irodalom egyik legnépszerűbb érzékenyítő verse, a Lóci óriás lesz. Szabó Lőrinc apafigurája egy rövid időre azonosul kisfiával, a nézőpontjába helyezkedik, ezáltal megérti, igazságot szolgáltat neki – mintha mégis a szánalom hangján szólalna meg. Felemeli magához Lócit, hiszen egy pillanatra megsejtette kiszolgáltatottságát: „mi lenne, gondoltam, ha mindig / lent volnál, ahol a gyerek?” A Töredezettségmentesítés beszélője bizonyos szempontból a szabad cselekvésben akadályozott gyerekhez hasonlatos, felette azonban nem áll ellenőrző tekintély: a saját testének korlátaiba ütközik. Duplán felemelhetetlen: élethelyzete nem időszakos és nem természetes, mindeközben pedig reflektált, felnőtt ember, és ennek a tudatosítása, akármennyire banálisnak tűnik, megakadályoz abban, hogy kiskorúsítani kezdjük őt. Azaz, hogy a befogadás közönséges sajnálkozásba forduljon. A perspektíva kettős. Egyszerre lehet valami építészeti remekmű és a testi épségre veszélyes objektum: „Tenyerem vérezni kezdett a korlát élesre vágott díszeitől.” (20.) A mozgássérültség ráadásul nem áthidalhatatlan akadály, ha vannak barátok és barátnők, akik magától értetődő természetességgel segítenek: „Néha az egész városon keresztül így, lökdösődve haladtunk. / Ezek az utazások sok röhögéssel teltek, / jól éreztük magunkat.” (11.) A kötet egyik legizgalmasabb darabja a nyitóvers, amelynek tanúsága szerint gyakran nem is magának a beszélőnek a legnehezebb megbirkózni a rá szabott sorssal, hanem annak, aki szembesülni kényszerül vele: egy általános iskolai osztálytárs lelkileg összeomlik, mikor megkéri, segítsen neki felvinni a táskáját a lépcsőn. (7.) Aki az idegenséggel találkozik, egy pillanatra reflektorfénybe kerül.

Megpróbálhatjuk aszerint kategóriákra bontani a verseket, hogy a két világ interakciója milyen érzést vált ki a beszélőből. Öngyűlölet, megerősítés, szégyen, egy helyütt mintha irigység: „Három hónapon át rendszeresen gyógytornáztam, / heti öt alkalommal. / Három hónap alatt alig történt változás. / Az egyik osztálytársam egy hete látott életében először / súlyzót. / Alig ismerünk rá a testére.” (18.) A legnehezebben besorolhatóak a hálával kapcsolatos szövegek, amelyek egyszerre pozitív és megalázó tapasztalatokról közvetítenek. Hiszen jó, hogy van, akire lehet számítani – de másképp nem is működne semmi. A segítők szükséges, de nem szerves részei az életnek. Afféle deus ex machinák. A kiszolgáltatottság éppen a természetes, felnőtt emberi viszonyokat lehetetleníti el: hogyan lehet nem manipulálni embertársainkat, ha óhatatlanul eszközként is tekintünk rájuk? Legtöbbször egy-egy megjelenített szituáció vezet erre a felismerésre, de az egyik legfontosabb szöveg direkt módon teszi fel a kérdést: „A szeretet mellett megjelenik a hála is. / Ha az ember túl sokszor kényszerül a hála megélésére, / az rátelepedhet a szeretetre. / Vajon megvan-e még a szeretet, / volt-e valaha?” (67.) Szintén a legjobbak közé tartozik a könyv második verse, amely inverz módon vezet be a problémába. Egy gyerekkori élmény elevenedik meg: a beszélő először szembesül azzal, hogy nem tud felszállni a biciklijére. Szégyell segítséget kérni, és rá is jön, hogyan tudja mégiscsak megoldani a feladatot. A narratíva a sikerélményt domborítja ki, a későbbiekre csupán a csattanó utal: „Néhány hónap múlva azonban telefonálnom kellett.” (9.)

Az eddig tárgyaltak képezik a Töredezettségmentesítés törzsanyagát. Közéjük ékelődnek a tematikailag és tipográfiailag is elkülönülő középre, illetve jobbra zárt szövegek. Előbbiekből áll össze a legartisztikusabb verscsoport, amely a beszélő növényekkel való kapcsolatát dolgozza fel. Legtöbbször csupán egyetlen mondatról van szó: „Hallgatom a kukoricást, a napraforgókat / a termőföldeken.” (43.) „Otthon a cserepes virágom hallgatom.” (58.) A mozgás problémájára fókuszáló versekkel szemben ezek mintha a megpihenés, a meditáció gyakorlatai volnának. Megejtő az is, ahogyan a beszélő a növényekben találja meg a rokon élőlényt – a cserepes virág kiültetéséről szóló, kötetzáró sorokban pedig nehéz volna nem észrevenni az allegorikus töltetet. Ahogyan a mozgássérült embert életben tartják praktikái, rutinjai – kényszerű életformája –, úgy a virágnak is egyszerre létfeltétele és börtöne a cserép. A kötetbeli növény ráadásul tulajdonosához hasonlóan összenőtt saját korlátaival. A kiültetés nem a hirtelen jött szabadság, hanem a konstans munka és önfejlesztés kezdetét jelenti: át kell törnie a cserepet, hogy megvethesse gyökerét az élő földben. Az idegenségtapasztalatot felszámolni nem lehet – áthidalni igen. Ugyanakkor nincs igazán jól sikerült íve ennek a betétnek: a monoton egysorosok végül kissé elnagyoltan kerekednek jelentéses egésszé. A jobbra zárt egy-egy mondatok ezzel szemben nagyszerűen egészítik ki és árnyalják a versek világát. Barátnők és barátnőjelöltek szüleinek intelmeit közvetítik: „Szeretnék már unokát, de nehogy neki szülj, / öröklődik a betegsége.” (31.) Sőt: „Ha megint őt hozod haza, inkább te se gyere.” (53.) Ezekkel együtt a Töredezettségmentesítés nem elmarasztalás, és nem is vádbeszéd – ráadásul a döntés, miszerint a sértések a törzsanyagon kívül, mintegy önmagukban állnak, felveti a kérdést, nem a beszélő rémálmairól van-e szó, az elképzelhető legrosszabb mondatokról? Nem kevésbé húsbavágó így sem.

Ha már itt tartunk: a kötet vizuálisát erősítő beszkennelt és fotópapírra nyomtatott húsdarabok a versekhez hasonlóan a test romlékonyságáról üzennek – mind az ötlet, mind a megvalósítás nagyszerű. Ahogyan Kormányos Ákost, úgy Szabó Eszter illusztrátort is elismerés illeti.

Kormányos Ákos: Töredezettségmentesítés, Forum–FISZ, Szabadka, 2021.

Hozzászólások