Szilágyi Márton: Omniárium. Irodalomtörténeti tanulmányok
Szilágyi Márton tanulmánykötete széles spektrumú, heterogén válogatás, mely a tematika sokszínűségén túl főként az elemzéseket, interpretációkat alátámasztó irodalomtörténészi látásmódok, perspektívák, elméleti megközelítések változatos, egymást kiegészítő, magyarázó, pontosító mivoltában ragadható meg. Komplexitását, a plurális szemléletből származtatható sokféleségét (nem a koncepciótlanság értelmében) már az előszó jelzi, előrebocsájtva a főcímbe emelt omniárium fogalom elsődleges (a 18–19. században kötet- vagy folyóiratcímként egyaránt funkcionáló) konnotációit (’holmi’, ’sokféle’, ’mindenes gyűjtemény’). Szerkezetileg húsz dolgozatot válogat egybe az elmúlt húsz évből. Jogosan vetődik fel a kérdés, milyen rendezőelv szerint kapcsolódnak egymáshoz a már publikált tanulmányok, főként, hogy az omniárium mint jegyzőkönyv, enciklopédia, feljegyzésgyűjtemény bő, mégis egységes szempontot követő tartalmat feltételez. Szilágyi Márton munkásságát ismerve, előző köteteit forgatva nem meglepő a válasz, hogy a szemléleti origót ismételten a társadalomtörténeti, az irodalmi szövegek társadalmi használtsága körül forgó érdeklődés jelöli ki. Míg az első egység módszertani jellegű, önreflexióra (is)késztető tanulmányai az irodalomtörténet kérdésfeltevéseire, az irodalomtörténészi praxis módszereire, eljárásaira fókuszálnak, reflektáltan az irodalomtörténet metodológiai repertoárjának át- vagy újragondolására téve kísérletet, a második egység fő csapásvonala, vagyis „hogy bizonyos irodalmi szövegek miféle tágabb kulturális mintázatba rendeződve tudnak hatást kifejteni és olvasókat találni” (9.), eltérő (mindazonáltal párbeszédre képes) témák boncolgatásán keresztül, különböző formában és minuciózussággal bontakozik ki, az irodalomtörténészi tekintetet Bessenyeitől, Mikszáthon át Weöres Sándorig konkrét szerzőkre, művekre, aspektusokra közelítve. Szerzőnk kétséget sem hagy afelől, hogy szándéka óhatatlanul metodológiai sokrétűséget implikál, módszertanilag a kötet tanulmányai a mikrotörténet, a kulturális antropológia, a néprajz eszköztárát egyaránt mozgósítják.
Tudható, hogy minden irodalomtörténeti korszak irodalomtörténészi konstrukcióként tartható számon, függetlenül attól, hogy más diszciplínából kölcsönzi korszakfogalmait, vagy az irodalom belső, retorikai-poétikai-esztétikai alakulását követi. (Tüskés Gábor: A 18. századi irodalom korszakolásának kérdéséhez, It, 2019/4, 389.) Legyen szó az irodalomtörténeti korszakolás fogalomhasználatáról, a terminusok interdiszciplináris teherbírásáról, a kutatói gyakorlat reflektálatlanságáról (a köztörténeti, a történetírásban tagoló funkcióval bíró események, korszakdátumok, cezúrák nem mindenkor feleltethetők meg az irodalom hatás- vagy intézménytörténeti megközelítései számára), a kötet nyitótanulmányában koncipiált gondolatmenet egyértelműsíti, hogy az irodalomtörténet mint történeti jellegű tudomány nem kerülheti el az időbeliség kérdésével való számvetést. Ámbár nem része a könyvnek, szerzőnk
a vonatkozó elméleti konceptus tanulságait (is) hasznosító újabb tanulmánya épp egy konkrét korszakhatár problémáival foglalkozik. (Szilágyi Márton: Az eredet dilemmái: Az 1772-es korszakhatár kérdéséhez, It, 2020/3, 255–270.) Részint az időbeliséghez kapcsolódik az irodalmi változások leírására a generációs rendezőelvet alkalmazó szemlélet, a nemzedéki szembenállás, az „ancient” és a „modern” művészgenerációk (az antikvitás óta releváns) megkülönböztetésének kérdésköre – miként kezelik (eltérő hangsúlyok szerint) a különböző irodalomtörténeti konstrukciók a generációs elvet. Minthogy nem független az irodalomtörténész személyes érdeklődésétől, érintettségétől, nem „magától értetődő osztályozásról van tehát szó” a nemzedékiség rendezőelvével kapcsolatban, „hanem egy többféleképpen használható és kihasználható segédfogalomról” (28.). Konkrétumként mindez Orlai Petrich Soma Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly találkozását ábrázoló festményéhez kapcsolódó szöveges dokumentumokon keresztül, meggyőző argumentációban bontakozik ki, hogyan nyerte el az esemény – utólagosan – szimbolikus voltát mint az első irodalmi nemzedékváltás.
Szerzőnk az „emlékezés”, „elfeledés”, „lezárás”, „felnyitás”, „felfedezés”, „szelekció” műveleteit tárgyazó, a kánonképz(őd)és mechanizmusaival is érintkező dolgozata az irodalmi értékrend átértelmezésének, átalakításának, az irodalomtörténet-írásban alapvetőnek tekinthető stratégiák körülményeire kérdez rá (hangsúlyozandó a különböző kánonok szinkrón létét), nyomatékosítva, hogy a megfelelő filológiai alapozás nélküli műveleteink nem működőképesek (a szöveg- vagy életműkiadások, az azokat kísérő szerkesztői kommentárok, értelmezéskísérletek, általában a textológiai-filológiai praxis szükségszerűségével egy másik tanulmányban vet számot). Habár az omniárium második egységében szerepel, a Ráday (I.) Gedeon irodalmi (Kazinczy által konstruált vezér)szerepét, kánoni pozícióját, a kulturális gyakorlatként manifesztálódó tudatos könyvgyűjtés, valamint a Zrínyi-recepcióban megnyilvánuló hagyományátértelmezés, kánonbővítői igyekezet összefüggéseit érintő tanulmány a szóban forgó elméleti-módszertani okfejtés gyakorlati hasznosíthatóságát teszi láthatóvá. Szilágyi Márton fontos distinkciót exponál, miszerint különbség mutatkozik a tekintetben, hogy konkrét textológiai-filológiai problémák vagy teoretikus nézőpontok felől fókuszálunk rá bizonyos elméleti dilemmákra. Mindez a filológia megítélését is érinti. Másodlagos, az irodalomtörténet értelmezési konstrukcióit előkészítő segédtudományi státusza sokáig egyenértékűnek számított a ’szakmai érdeklődésre méltatlan’ minősítésével, amihez csak a közelmúlt óta mutatkozik elméleti reflexiókat is eredményező, a filológia hermeneutikai dimenzióit (is) hangsúlyozó szemléletváló kutatói magatartás, átértékelési szándék. Márpedig az irodalomtörténészi perspektíva „finomhangolása”, „áthangszerelése” más diszciplína esetében is produktív lehet, amint azt az első, metodológiai érdekeltségű egység zárótanulmánya, az oralitás hagyományának az irodalmat is átható jelentőségére, a szóbeliségben, illetve a textuális közegben létező alkotások között húzódó, az értelmezési konstrukciókat is befolyásoló diszkrepanciára fókuszáló dolgozat kiemeli. Szerzőnk vonatkozó érvelése szerint a folklorisztika tanulságainak integrálása inspiratív hatóerőként működhet az irodalomtörténet-írás számára, termékeny újragondolások táptalaját képezheti. Elgondolását Szilágyi Márton három példán keresztül szemlélteti, egy bizonytalan státuszú Kölcsey-vers eltérő (részben közköltészeti) hagyományozódási formáinak, az Újhold-kör szájhagyományban rekedt költeményeinek, valamint az Eötvös Collegium (obszcenitástól sem mentes) kortesverseinek szemrevételezésével, mindegyik esetben az érdeklődés homlokterébe emelve a szerzőség kérdését. Tekintve, hogy eredendően az oralitásban gyökerezik, a textuális rögzítettséget nem igényli, a slam poetry szintén hozzárendelhető a dolgozatban taglalt problematikához. (Vö. Vass Norbert: Kis hazai slamtörténet: avagy a text-tusák kontextusa, Szépirodalmi Figyelő, 2012/6, 37–51; Vigh Levente: Slam Poetry: a költészet szabadsága, a szabadság költészete, Szkholion, 2013/1, 96–106.)
Teoretikus felvetései tehát nem pusztán gondolatkísérletek, amennyiben a második egységet alkotó esettanulmányokat az előző rész elméleti-módszertani fejtegetéseinek gyakorlati alkalmazásaként, a metodológiai reflexió teherbírásának próbatételeként olvassuk, egyszersmind tekintetbe véve az önigazoló, visszacsatoló funkciót. Bárminemű irodalomtörténeti téma is kerül Szilágyi Márton boncasztalára, akár egy korábbi munka tévedésére, az értelmezési konstrukciók sérülékenységére, ideiglenes voltára, a szükséges önkritikára és -korrekcióra hívja fel a figyelmet, akár egy közkeletű irodalomtörténeti legenda lebontását végzi el (felmutatva, hogyan kezel tényként az irodalmi emlékezet legendákat, adatszerűen kevésbé alátámasztható jelenségeket, miként alkot egységes irodalomtörténeti nagyelbeszéléseket kétes hitelű spekulációkból), a voltaképpeni hangsúly mindenkor az irodalomtörténészi (ön)reflexivitáson van. Mindezek tudatosítása (túl a felismerésen, hogy az irodalomtörténet-írás milyen gyakran hagyatkozik kritikai reflexió nélkül előzetes feltételezésekre) praktikus tanulságokhoz vezet(het) az egész szakma számára, feltéve, ha számot vet saját tévedhetetlenségével. Szilágyi Márton ilyeténképpen jár el előfeltevései műköt(tet)ésével kapcsolatban, egy konkrét Csokonai-adat értelmezésének felülvizsgálatában és korrigálásában.
Természetesen nem hiányozhatnak a második egységből a poétikai érdekeltségű szövegelemzések sem. Bessenyei regénye, az állambölcseleti próza hagyományát követő, sokáig kéziratban rekedt (ennélfogva az irodalmi hagyományból kizáruló) Tariménes útazása kézenfekvő példa az „elfeledés”–„felfedezés” bináris műveleteinek működésére, hiszen a magyar regény kétévszázados alakulástörténetében is régóta köztudomású, hogy állandóan változik a szerzők, művek le- vagy felértékelődése, módosulnak bizonyos véglegesnek vélt értékelések. (Vö. Imre László: Egy tartósan „tetszhalott” regény „újdonságai”: Bessenyei: Tariménes utazása = In honorem Tamás Attila, szerk. Görömbei András, Debrecen, Egyetemi Kiadó, 2000, 51–64.) Szilágyi Márton vonatkozó dolgozatában csak érintőlegesen foglalkozik az államregények hagyományával, vizsgálódásának tárgya, hogy a közjó (Bessenyei művelődési programjának központi eleme) miként tematizálódik kései prózai művében. Hűen az irodalmi tradícióhoz, a Tariménes útazása civilizációkritikát is megfogalmaz, a vadember szólamában megnyilvánuló szatirikus él azonban nem kizárólagos, vele egyenértékűen érvényesül a fiktív ideális államot igenlő, azt a szerelem érdekében mégis elhagyó, művelt (européer) nézőszög, egymás komplementerévé válva. Ahogy a végkövetkeztetésében szerzőnk rávilágít, a lépés, hogy a főhős boldogsága érdekében távozik az országból, jelzésértékű gesztus, vagyis az ideális állam (így a közjó) még a szerzői imaginációban is elérhetetlen eszmény marad.
Hasonló érdeklődés rendeli a poétikai elemzésekhez a kötet szerkezetében egymástól távolra eső tanulmányokat. Hol Bartos Rozália emlékiratán keresztül vet számot a magyar irodalmi kultúrába ahistorikus jelenségként beépülő művel, annak megítélhetőségével, műfaji besorolásának problémás voltával, hol Mikszáth korai pályaszakaszát teszi vizsgálódása tárgyává, Az apám ismerősei című, elsőként publikált bűnügyi regényének elemzésén keresztül. Szilágyi Márton az emlékirat voltaképpeni értékét (túl azon, hogy a kanonizáció és a kultusztörténet fontos dokumentuma, valamint a nőtörténeti kutatásokkal is érintkezési pontokat képez) abban látja, hogy „ez az egyik első dokumentuma a saját múzsa voltát középpontba állító, női szövegeknek” (174.), míg a fiatal Mikszáth esetében a szerteágazó irodalmi hagyomány szemrevételezésével poétikai lehetőségeinek inspirációs forrásvidéke tárul fel (miként válnak Mikszáth egyes szövegművei a detektívtörténetek felől is olvashatókká).
Akárhová néz az irodalomtörténészi tekintet, egy 18. századi Faludi-travesztia közköltészeti létmódjára, variálódására; Kölcsey hagyományfelfogására, folklórszemléletére vagy Weöres Sándor a népszerű Árgirus-történet újragondolását és -alkotását elvégző színművére, az olvasó mindenkor biztosra veheti, hogy Szilágyi Márton szokatlan, újszerű értelmezési nézőpontból közelít rá a problémára, formabontó, revelatív módon, netán ismeretlen adalék bevonásával világít meg korábban homályos kontúrú jelenségeket. Míg az első esetben a profanizált, travesztált vers szerzőségének részleteiről, a másodikban Kölcsey irodalmias hagyományfelfogásának egyik logikai nexusaként érthető „pórdal” státuszáról, a felfogás hátterét mintázó szövegismeretről, lehetséges (az orális hagyományból, a kéziratos tradícióból és a ponyvairodalomból egyaránt származó) forrásairól, a harmadik esetben a bábjáték komplex (a népi bábfigurák, Vitéz László, Paprika Jancsi vagy Bolond Istók karaktereit is bevonó, a mitologikus réteg hátországában Sajnovics- és Dugonics-hatást mutató) rétegződéséről esik szó.
Tematikus alegységet képez a Martinovics-összeesküvésben előbb fővesztésre, majd bizonytalan várfogságra ítélt Kazinczy fogságtapasztalatának részleteihez kapcsolódó két tanulmány, mintegy adalékot kínálva a témát tárgyazó, alig néhány éve publikált, Forrásérték és poétika című kismonográfiához. (Szilágyi Márton: Forrásérték és poétika: Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója, Bp., reciti, 2017.) Míg az elsőben a naplóban felépített (az egykorú forrásoknak számos tekintetben ellentmondó), nem túlságosan rokonszenves Verseghy-kép bontakozik ki, utólagos konstruáltságával, hangsúlyeltolódásaival összefüggést teremtve a Fogságom naplója forrásértékével, a másikban egy Kölcsey-levél, Kazinczy munkácsi raboskodásával, a széphalmi mester egykori fogságbéli cselekedeteivel kapcsolatos passzusához rendel kontextust, egyszersmind lehetséges magyarázatot. Szintén egy kisebb tematikus csoportba rendeződnek a Batsányi, illetve Schedius mindezidáig tisztázatlan, számos spekulációra okot adó informátori mivoltával foglalkozó dolgozatok, új dokumentumokat vonva a problematikához, irodalomtörténészi vitákhoz, korrigálva, kiegészítve a korábbi érveket, gondolatmeneteket. Ugyan kétséget kizáró bizonyossággal nem adnak választ a besúgói tevékenység minden felvetődő kérdésére, bővítik, árnyalják a probléma egyes részleteit, mindkét literátor esetében.
Szilágyi Márton a tőle megszokott alapossággal járja körül Nyáry Krisztián sok vitát kavart, Kölcsey esetleges homoszexualitását firtató felvetését, érzékeltetve annak alapvető elhibázottságát, egyszersmind a filológiai jellegű szakmai tévedések, találgatások, át- vagy túlinterpretációk, a hipotetikusan elgondolható teóriákat evidenciaként kezelő félreértések szakmai súlyát, melyek exponálása megdöbbentő hatást eredményezhet, az olvasói érdeklődés növelésétől az irodalomtörténészi bírálatok kiváltásán át a publikum felháborodásáig. Túl azon, hogy szerzőnk vitathatatlan argumentációval teszi helyre a problémát (nem a korábbi szólamokat mintázó hatásvadász, clickbait-bulvár, hanem az irodalomtörténet területéről), érzékelteti, hogy az irodalomnépszerűsítő, a széles olvasóközönséget (tudatosan nem a szűk szakmát) megszólító és elérő munkák sem engedhetik meg maguknak a szakmaiatlanság, a logikátlanság, a tévedés „luxusát”.
A kötet zárótanulmánya logikai origóként szerepel a kötet szerkezetében (amire szerzőnk a bevezetőben reflektál), benne a több mint huszonöt évvel ezelőtti az „Éneklő Borz és Barátai” elnevezésű eseménysor egyik konkrét momentumának (az irodalmi kultuszhoz ironikusan, provokatívan közelítő kegytárgyárverés) leírását és értelmezését az empirikus tapasztalatokat, emlékeket, valamint a kulturális antropológia eszköztárát (konkréten a geertz-i „sűrű leírás” módszerét) mozgósító (a kultusz kérdéskörével is érintkezési pontokat képező) gondolatmenetben kísérli meg, így némiképp „különutas” mivolta módszertani szemléletét tekintve válik visszacsatolhatóvá a kötetegészre nézve. Tehát önmagában teszi láthatóvá, hogy nem létezik végérvényesen lezártnak tekinthető gondolatmenet a saját életműben sem, hiszen, újragondolva tanulságait, negyedszázad távlatából is kínálhat termékeny szempontokat – jelen esetben egy kötetkoncepció kialakítására nézve.
Mindez, vagyis, hogy nem tekinthetünk örökérvényűként egyetlen irodalomtörténeti probléma megoldására sem, koncentráltan van jelen Szilágyi Márton szóban forgó könyvében, s általában az egész munkásságában – legyen szó egy eladdig ismeretlen dokumentum, lappangó kézirat feltűnéséről vagy az értelmezéseket radikálisan átrendező új elméleti-módszertani perspektívák alkalmazásáról. Mint irodalomtörténészi „portfólió”, a tanulmányválogatás átfogó képet ad szerzőnk széleskörű, interdiszciplináris érdeklődéséről, precíz, a problémák lényegét megragadó, éleslátó kérdésfeltevéseiről, akkurátus adatkezeléséről s a metodológiai reflexivitás konstans jelenlétéről.
Szilágyi Márton: Omniárium. Irodalomtörténeti tanulmányok, Ráció, Budapest, 2020.
(Megjelent az Alföld 2021/6-os számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Nagy Hajnal Csilla munkája.)
Hozzászólások