Sopotnik Zoltán versregényrészlete

Angyalkaparó 

Glenn Gould lát, látó

A látó asszony először azt hitte, gúnyolódom,
mikor azt mondtam, a szentimentalizmus szent.
Majdnem kizavart a keskeny vályogházból. Szívesen
írtam volna zongoradarabot róla Glenn Gouldnak,
mondtam még utána valamiért. Olyat, hogy sírja
össze a száraz zongorát, hogy fényesedjen tőle a
cigány gettó széle, olyat, amitől felszámolják
magukat a veszélyes algoritmusok. Erősen meglepődött,
de bölcs maradt, beleszagolt a zsíros levegőbe, majd lassan
dúdolni kezdett. Bachot, nem, Bartókot. A környék
történetét, a felrobbantott, régi városét, amire a
másikat húzták fel. Nem, Bachot. Bartókot. Eltérített
polgárságot, vakrepülést.


Terapikus rögök

Beleszédültem a zuhanás nyelvébe, mégis csak
az árnyékát megérteni volt erőm, hitem. Arccal a
földnek, aminek egy részét nemrég kemoterápiára
vitték el hatalmas katonai teherautók. Arccal lefelé,
mert a széplények leesését látni és elmagyarázni
a telepen lakóknak még nem vagyok kész. Egyelőre
csak én, Rög, a szerzetes, a cigányok és a nyest látja
a tiszta valót, de eljön a pillanat, amikor a kérdésekre
nem lesz elég válaszokat adni, több kell. Legalább
két párhuzamos univerzum zajával, zenéjével több.
A régi, beteg rögökkel a számban meg kell várnom,
míg a felgyógyított földet visszahozzák, talán akkor
megszületik bennem a mondás esélye. Kegyhelyáruló
bódém köré saját Paradicsomot építhetek.

(Megjelent az Alföld 2021/9-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Olexa József munkája.)

Hozzászólások