Hameln
Egy átlagos utazás úgy kezdődik, hogy már az elején
tudod, min kell keresztülmenni. Lehasznált parkoló
izgága füvektől áttört, morcos és magát mégis megadó
betonpályája. Felüljáró az általad fagyiházaknak
keresztelt nyomorsziget felett – ami neked
nyomornak tűnik, másnak az ont otthonmeleget.
Verzett bozót, ázott, kóbor állatok szőre,
félbehagyott ipari Bábelek, a kiégett projektkoordinátor
kezéből kicsúszó, ocsmányfekete kormány pöfögése.
Alkalomadtán előhalászott régi szeretőd csak neki
lelkes, neked félemberalom-szagú ölelése – félálom,
amibe sosem akartál beledermedni. Régen azt hitted,
azért tart vissza, hogy az vigyen előre.
Egy kereszteződés polipkarjain áthaladva
fejed búbja mintha a felhőkbe lenne fúrva,
átfut rajtad a változásnak csúfolt választás szele,
és mi más lesz a vágyad, mint az ablakokba dúcolt
halpreparátum ráncait felöltő savanyú uborka,
egy aggszűzi ég üveghengerében testét
a megbomló síknak tuszkolva,
vak csíkszemén kacsint ki megannyi
boldognak szánt élet homokútra siklott,
kopoltyú nélküli kacskaringója.
Nem érem utol az évszakokat. Néhanap
feldúsul egy erdő, bujábban göndörödik egy domb,
nemespenész rág felmart házfalat,
vérbogyófolyamként bugyog az oromról
megannyi eső sikálta vörös háztető –
ahogy torkos gyerekszáj nyílik tág mosolyra
spájzban egy nagy bödön lekvár előtt.
Különben a szalagkorlát horpadt magánya
az ég örökös kedélytelenségébe oldva,
és alig válik el a tél és a nyár itt nálunk, az úton,
és maguknak az úton levőknek – térképpacába
olvad a fókusznagyításban az összes idegborzoló
és csiklandozó, szemet fárasztó részlet.
Mint például egy ébenfeketére csupaszított fa ágai
a mesekék égen, egy patyolattisztára meszelt homlokzattal,
a kerítésen átkacsintó szobor aranyszeme.
Zavarba hoz a saját elevenségem,
se tervem, se célom,
csak egyfajta közönyös fennmaradás,
egy várhatóan soha be nem következő
kaland a semmi zárványában.
Az erdők titkai. Unos-untalan ismételt
rémmesék táskáktól roskadó gyerekhátaknak –
amikor elsúgják, pletykálni hátrafordulnak.
Kánonsutymorgás. Erdő és titok előbb-utóbb
összeérnek. Átmásznak vízmosáson,
viharban letört ágakon, vonulnak,
mint a hamelni patkányok.
Az arcvonások újratermelik magukat,
az utcák végén a füstbog a régi.
Ha már szembenéztem az akkori magammal,
úgy tűnik, hozzá fogok visszatérni.
Egy átlagos utazás úgy végződik, hogy úgysem tudod,
mit hagysz magad mögött. Lehasznált parkoló
izgága füvektől áttört, morcos és magát mégis megadó
betonpályája. Felüljáró az általad fagyiházaknak
keresztelt nyomorsziget felett – ami neked nyomornak
tűnik, másnak az ont otthonmeleget. Ázott, kóbor állatok szőre.
Félbehagyott ipari Bábelek, a kiégett projektkoordinátor
kezéből kicsúszó, ocsmányfekete kormány pöfögése.
Alkalomadtán előhalászott régi szeretőd csak neki
lelkes, neked félemberalom-szagú ölelése – félálom,
amibe sosem akartál beledermedni. De most már tudod,
nem tart vissza, hogy azt hidd, bármikor elmehetsz tőle.
Délibáb
Mahónia hamva. Szúrós örökzöldszag,
negédes petúniák. Porcsin serken ki
a téglák közéből, zsibvásár makettje
egy tarka csíknyi, csorba szirmú virág.
Toldott-foldott öröm rózsás pamutrongya
függönyözi el az ájulás mákonyát,
füstkoronás kerti zugokban lángol a levegő,
kék árnyékodat látod a lángon át.
A szarvai tűnnek fel először, ahogy kibújik
a kék fal és a kredenc közül –
domború mellkas, hogy lapult meg ott,
mennyit kerested, és most megtestesül.
Kakastollakból ragasztott magának sörényt,
és kikandikál a kerítés mögül.
Végre abban a lomban találsz otthont,
amiben hontalan, kék szíved szentesül.
(Megjelent az Alföld 2021/11-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szurcsik József munkája.)
Hozzászólások