Vertigo
Nem vagyok néma,
csak a szavaktól nyugatra járok,
esetleg északra, ahol a farkasok.
Nem vagyok állat,
hiába szimatolok vérszagot a szélben,
hiába tapadt szőrömre csomókban az éjszaka.
Oldalra kellene, hogy fordítsalak,
alátámasztani a fejet,
mondani, amiket agyvérzéskor szoktak.
Nem hiszem, hogy néma vagyok,
csak a légzés sípja eltorlaszolja az utat.
Nem hiszem, hogy állat,
valami emberszerű les ki a vicsorgás mögül.
Fújtat, belohol az erdőn nyílt résbe.
Talán segítségért, talán, hogy a falkának jelezzen.
Hályog
Abban az évben,
amikor éjszakánként recsegve nőtt
halántékom mögött a türelem.
Amikor már nem tudott hol aludni
bennem az örökbefogadott, hallgatag fiú.
Amikor egyesével kihúztam
és igéző máglyára dobáltam bútorait.
Abban az évben,
amikor anyám még a szemei mögött élt,
de már nem látott senkit, aki hasonlít rám.
Amikor már alig evett,
de még nem nyaralt pszichiátriákon.
Amikor kezdtek maradandó sebet égetni
az ablakon át terjedő reggelek.
Abban az évben,
amikor felgyújtottam az erdőt.
Amikor hátat fordítottak a fuldokló fák.
Amikor parázsló botokkal elűztem minden állatot.
Amikor fémmé váltam.
Amikor gőz sípolt a pórusok vasszelepjein.
Amikor kiköltözött belőlem egy szótlan gyermek.
Rotor
Helikoptert figyelek a körfolyosóról,
már nem is tudom, hányadikon járok.
Húslevest viszek, mert beteg vagy.
Kitárt ablaknál ülsz, vaksötétben,
fölötted a hold horganyzott kampója.
Épp csak látlak, épp csak hallom,
ahogy a légzés leálló rotorként kattog.
Leteszem a levest. Gyertyát gyújtok.
Halálod nulladik évfordulóját ünnepeljük.
(Megjelent az Alföld 2021/9-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Olexa József munkája.)
Hozzászólások