Láng Orsolya: Személyes okok
Az utóbbi évek kortárs magyar prózatermésében megkerülhetetlennek tűnt a kommunikáció képtelenségének/ellehetetlenülésének/nehézségének színrevitele, a lírában ugyanakkor ezt kevésbé érzékeltem dominánsnak; jóllehet szövegek biztosan akadnak, de önálló kötetet nem tudnék felidézni, amely hangsúlyosan e problematika köré szerveződne. Jómagam is több alkalommal leírtam ezt a szószerkezetet különböző recenziókban, és nem tudtam eldönteni, hogy az irodalmi szövegek vagy én váltam-e önismétlővé, esetleg mindkettőben rejlhet valamennyi igazság. Külső hatásra több alkalommal el kellett gondolkodnom az utóbbi időben azon, hogy mi volna a kritikus szerepe, a kritika felelőssége, hogyan viszonyulok egy-egy szöveghez. Annak ellenére, hogy a legkevésbé sem feltételezem azt magamról, hogy az én válaszom mérvadó lenne ezekben a kérdésfelvetésekben, mégsem tartom céltalannak, ha ki-ki meghatározza legalább maga számára, hogy miért is születnek a reflexiói. Ugyanakkor, erre a Személyes okok több szövege is rákényszerített, sőt, nemcsak filológusként, hanem magánemberként is arra ösztönöz, hogy számot vessek saját tevékenységemmel, rövidebb vagy hosszabb kapcsolataimmal. Ez pedig korántsem kis teljesítmény, hiszen sokáig lehetne sorolni az önsajnáló/-sajnáltató kortárs verseket, de azoknak nagyon kis százaléka képes kiváltani hasonló hatást, a szánalmon kívül. Teszi mindezt Láng kötete erőszak- és nyomasztásmentesen. Nem egyszerű feladat megszólalni, miután a címadó vers zárlatában ez a frappáns meglátás olvasható: „az igazi személyes ok / csak találgatható, mert mindenkinek / elegendő oka van a hallgatásra”. (Személyes okok, 40.) Ehhez képest a kötetben szinte alig találhatóak csendjelenetek (a később idézett telefonos némaság emlékezetes kivétel), hiszen a hallgatás feltételezett okairól is lehet értekezni, viszont jelen esetben nem az ábrándvilág, sokkal inkább a tapintható valóság, a múlt eseményeinek elmondáskísérlete kerül a fókuszba.
„Próbál úgy élni, hogy történet legyen, ne elbeszélő.” (Harca a jóval, 45.) A Személyes okok annak ellenére, hogy nagyfokú szubjektivitást ígér a címben, a versek ismeretében egyértelművé válik, hogy nem magára akarja irányítani a figyelmet, sokkal inkább a második ciklusban hangsúlyozott Másikra. Így az első egységet záró hallgatás bejelentése értelmet nyer, mivel magából csak annyit mutat meg, amennyi a Másik felől szemlélve érzékelhető, megragadható. A sok személyváltás nemcsak arra hívja fel a figyelmet, hogy különböző megszólalók szerepel(het)nek a szövegekben, hanem arról is árulkodhat, hogy így próbálja kikerülni a lírai én a személyességből fakadó túlzott információmegosztást. Láng Orsolya nem a barátom. Ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy kívülállóként követném végig a lírai én emlékeinek albumba szervezését, pontosabban annak fellapozását. Személyes okaihoz nincs közöm, viszont a lírai énnek könnyen a barátjává válhatok befogadóként, hiszen a versekből olyan történetek ismerhetőek meg, amelyeket az ember a barátainak, vagy sok esetben még velük sem oszt meg. Így a barátaimnak ajánlás nem kirekesztő vagy ijesztő, sokkal inkább egy nyitott gesztusnak tűnik.
A kötetről értekezők rendre kiemelték a versek dialogikus jellegét, igényét, viszont tényleges párbeszédek helyett mindössze azoknak rekonstrukciója olvasható. Viszont ez nem hiátus, egyáltalán nem fogyatékossága a szövegeknek, sokkal inkább felhívja arra a figyelmet, hogy többszörösen nehezített pálya a kapcsolatokban vagy az alkalmi viszonyokban megtörtént beszélgetések megragadása, mi több, olvashatóvá tétele. Az emlékezet torzító aspektusára már régen rámutattak, így ebben az esetben az első cikluscímben szereplő pontos tévedések a Mészöly-utaláson túl a kötet fontos tulajdonságát emeli ki. Annak ellenére, hogy konkrét állítások jelennek meg, igazságértékük korántsem megkérdőjelezhetetlen.
Az eddig publikált kritikák között megdöbbentő módon nem kapott még hosszabb értelmezést a Charles Baudelaire: Az albatrosz című vers, pedig mintha ez szólítaná fel leginkább az értelmezőt arra, hogy véleményezze: „aznap esti beszélgetésünket nem fogom / idézni, kiegészítő magyarázatok nélkül pár év / múlva már én sem érteném, mások figyelmével / meg kár volna visszaélni (pedig épp a filológia és / az irodalom közti sarkalatos különbségről volt szó: / amíg az egyik a tényszerűség és a pontos hivatkozás fejében tudna ölni, a másik attól / üdvözül, ha a teremtett világon belül kárhozhat el)” (52.). Vidosa Eszter megállapítja, hogy: „[a] reflektáltság egyik legsarkalatosabb példája a kötetben a Charles Baudelaire: Az albatrosz című költemény, amely versbe szedett versértelmezés és -elemzés, illetve olvasható akár – ennél is jelképesebb gesztusként – magának a megértés folyamatának az elemeire bontásaként”.[1] Annak ellenére, hogy tűnhet kissé didaktikusnak a majdani filológus második alkalommal való említése, mégis ez a szöveg építi be a legizgalmasabb módon az irodalmi hagyomány, a szerző és értelmező, a költő és a világ problematikáját. A vers első része vizuálisan is elkülönül a kötet többi darabjától, még egy oldalszám is jelöli, hogy máshonnan származik. Annak ellenére, hogy a legtöbb szószerkezet értelmes, mégsem áll össze egységként az idézett értelmezés. A második egység, amely három részből áll – (helyszínelés három lépésben) –, már egyértelműen a Személyes okok egyik fő csomópontjaként azonosítható. Ebben a részben található a legdinamikusabb párbeszéd, a beszélő irodalomról alkotott koncepcióját is megfogalmazza: „erre mondtam, hogy egyrészt nem akarok kifele élni, / másrészt az együttlét nem megosztható, / mire te: az írás egyrészt kifele, /másrészt megosztás.” (52.)
A Charles Baudelaire: Az albatrosz [2] az Újvárad folyóirat 2021. szeptemberi számában jelent meg, a kötet megjelenését követően. Nem tudnék felidézni korábbi olvasmányélményeimből olyan esetet, ahol úgy éreztem volna, hogy az illusztráció elvett volna a szöveg erejéből, noha sok esetben nem biztos, hogy hozzá tudott tenni. Ehhez képest ez a megjelenés egyértelműen zavart okozott. Jóllehet el is lehet marasztalni amiatt, hogy a köteten kívüli publikációnak ekkora jelentőséget tulajdonítok, hiszen a Személyes okokban nem szerepel vizuális kiegészítés. Másrészt viszont éppen a kötet témafelvetéseiből, főként a szóban forgó vers felől értelmezve, úgy gondolom, hogy nem érdemes elmenni szó nélkül felette. Van még egy szempont persze: ezen kívül már sok fontos észrevételt megírtak az előttem szólók, így valamivel ki kell tűnni az utolsó recenzensek között. A kritikus persze nem mindig filológus, de Láng Orsolya „személyes” versei éppen arra világítottak rá, hogy nem az információk megosztása kelt zavart, sokkal inkább az, amikor mondani kell róluk valamit.
A szerző illusztrációját felismerhetjük a szövegből: a kollázs bal oldali része „a szöveggyűjteményből / kitépett portré” (51.), a jobb oldali pedig a vers első része. Annak ellenére, hogy a költő képe és egy értelmezéstöredék jelenik meg látványként, a szöveg nem tesz említést talált interpretációról, a másik papírdarab leírásakor mindössze nevet, évszámokat és életrajzi töredéket sorol fel. Erre nincs is szüksége, hiszen a vers ezzel az értelmezésrészlettel kezdődik, ami tehát hiányzik a képről, az szerepel az írott anyagban. Így az illusztráció mellékelése kissé önismétlővé válik, mivel nem hordoz ebből a szempontból többletinformációt, sőt, kevesebbet, mint amennyit említ a beszélő. Ugyanakkor túlzottan Baudelaire-re helyezi a hangsúlyt, ami meglehetősen félrevezető, és bár a címben egy konkrét mű szerepel, éppen az alkotás kerül háttérbe, a szerző alakja és az értelmezés pedig kitüntetett pozícióba, miközben ez a szöveg látványosan éppen ez ellen próbál álláspontot megfogalmazni. Ha ezt az ellentétet akarja kiemelni, akkor kissé elhasznált módját választotta. A kép nélkül is látványos a lírai én kritikája: a „vers helyén” megcsonkolt töredék áll, amely csak részleteiben, nem egészében képes megragadni valamit az alkotásból. Ennek érzékeltetésére bőven elég a kezdő pozícióba helyezés és a helyszínelés során előkerülő sorok. Sokkal izgalmasabb lett volna látványként a leírt mise en abyme mellékelése: a fotó arról, miközben a Másik fényképez egy tankönyvi portrét, ha egyáltalán létezik ilyen fotó. Hiszen össze is zavar az így megalkotott kép: bár befogadóként nem várja el senki, hogy a versben szereplő tárgyak a valóságban is létezzenek, itt mégis ezzel szembesít az alkotó. Alamizsna a filológusoknak. Persze, lehet, hogy ennek a képnek a publikálása már túl személyes lett volna (hozzátenném, nem azért tűnik érdekesebbnek ez a melléklet, mert azonosíthatóvá válik a beszélő beszédpartnere, a filológia és a bulvár között bár lehet hasonlóságokat felfedezni, de azonosítani a kettőt hiba volna). Így viszont az is kérdéseket ébreszt, hogy a Másik számára dokumentált képet végül miért osztja meg mindenkivel, miközben az aznap esti beszélgetést elhallgatja. Nem ennek okai a feltárandók, sokkal inkább az tűnik fel, hogy míg a kötet többi darabja a beszédre alapoz, sőt a szóban forgó vers is ezt teszi, a lírai én mégis fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy ezek nem a teljes képek (itt szó szerint, máshol átvitt értelemben), sok részlet hiányzik a teljes történetekből. Ezeknek egy része elhallgatott, másik része pedig fel sem tárható. A versbeli helyszínelés bár érdekes háttértörténetet szolgáltat a vizuális anyaghoz, viszont felmerül a kérdés, hogy milyen motiváció vezérelte ezt a döntést. Persze a versből kiolvasható, hogy ennek felfejtése nem visz közelebb a beszélő és a Másik kapcsolatának megértéséhez, de maga a helyszínelés aktusa nemcsak a lírai éné, hanem az értelmezőé is: a keresés a közös metszet. Az a tény, hogy immár rendelkezünk egy digitális lenyomattal arról, ami a versben megjelenik (maga a beszélő is a dokumentáltam igét használja), valóban nem sokban segíti elő az értelmezést, viszont a filológus munkájának leegyszerűsítése sem vezet revelatív pillanatokhoz. Szerencsére legvégül filológus és alkotó ugyanabban a helyzetben találja magát: próbál megragadni valamit, de kétséges, hogy bármennyi köze van találatának a valósághoz, a teljességhez pedig még kevesebb.
(A helyzet további kuriózuma, hogy Láng versét Nemes Z. Márió A költő és a víz című szövege követi, amely, ha nem is tekinthető az előző folytatásának, de könnyen párbeszédbe léptethető vele. „Baudelaire annyira undorodott/ a természettől, hogy a vizet is / csak mesterséges keretek közt / tudta elviselni, ezért a tenger, / de még egy aprócska tó sem / jöhetett szóba, legfeljebb az / uszoda vagy műtó”[3]).
Az Arany oldalak sem tartozik a sokat tárgyalt szövegek közé, viszont izgalmas tulajdonsággal rendelkezik. A beszélő végig a Másikról beszél, E/2-es névmásokat, igealakokat használ, viszont a vers érdekessége, hogy ha az összes helyen m betűre cseréljük le a használt formát, és semmilyen más nyelvtani változtatást nem eszközlünk, akkor a vers ugyanúgy működőképes marad, mindössze E/1-ben szólal meg. Szemléltetésképp mutatok egy részletet: „Minthogy rajtad/rajtam kívül más lakója nem volt a lakásnak/ (bár második személyként bejelentetted/ bejelentettem a macskát), / neked/nekem kellett felvenned/felvennem a telefont. / Elrugaszkodtál /elrugaszkodtam a forgószékből, talán lerántottad/lerántottam / a laptopot, megcsúsztál/megcsúsztam a széthagyott nyomtatványokon, / megbotlottál/ megbotlottam a papucsodban, vagy leverted/ levertem az asztal sarkán hagyott kávéscsészét, mert mire /felkaptad/felkaptam a kagylót, a vonal túloldalán / valakibe belefagyott a szó.” (49.) Ez a gyakorlat megerősítheti azt az észrevételt, amely szerint az énről csak a Másik által érzékelhető adatok kerülnek megosztásra. A Személyes okok több szövegében előfordul az a megoldás, főként azokban az esetekben, ahol E/1-ben szólal meg a lírai én, hogy a másik mond valamit a beszélőről, így megjelenik egy párbeszédfoszlány (pl. „Meggyőződésed, hogy Északon fogok élni.” Biplán, 21., „nem illik hozzád ez a lakás/ de szeretem, mondtad” Kitörési kísérlet, 63.). Az Arany oldalak esetében viszont nem ez a gyakorlat azonosítható, hiszen bár itt is találni részletet egy néma telefonbeszélgetésre, de ez a másik nem a mondatai, sokkal inkább a nem-beszéde, nem-cselekvése által jellemződik. Ugyanakkor, a több személyben olvashatóság lehetőségével képes rámutatni a beszélő a Magyar Etimológiai Szótárból kölcsönzött definíció egyik kitételére: „Vkinek, főleg költőnek második énje”, és itt inkább a valakin lenne a hangsúly a könnyen azonosítható költő helyett.
Ez a kritika kissé személyesebb lett, mint lenni szokott. Jóllehet előttem vannak elmarasztalásképp Takáts József sorai, aki mint opciót ugyan megemlíti azt a kritikatípust, amely a kötet stílusában születik meg, de nem tartja ízléséhez közel állónak, mégis ez egy fokkal rosszabb(?)/bonyolultabb, hiszen a szubjektivitást látványosan előtérbe helyezi. Nem az öncélúság vezérelt, sokkal inkább a Láng Orsolya-féle albatrosz, amely gyakorlatilag felszólított saját kommunikációm átgondolására, reflektálására. Vajon miért ilyen ellenszenvesek a filológusok?
Láng Orsolya: Személyes okok, Prae kiadó, 2021.
[1] Vidosa Eszter, Reflektált lenyomatok, Kulter.hu, 2022. jan. 21. https://www.kulter.hu/2022/01/lang-orsolya-szemelyes-okok-kritika/
[2] Láng Orsolya, Charles Baudelaire: Az albatrosz, https://www.ujvarad.ro/irodalom/charles-baudelaire-az-albatrosz/
[3] Nemes Z. Márió, A költő és a víz, Újvárad, 6.
Hozzászólások