Az Alföld Online körkérdése arról, hogyan látják a kortárs magyar irodalom megszólított szerkesztői saját feladat- és szerepkörüket. Elsőként Nagy Gabriella, Szenderák Bence, Jenei Gyula, Elekes Dóra és Kemenes Henriette válaszait adjuk közre.
1. A szerkesztők gyakran nem teljes állásban végzik feladataikat, és az is gyakori, hogy sokan azért vállalnak szöveggondozói munkákat, mert az irodalmi életben való érvényesülés érdekében pozícióhalmozásra vannak kényszerítve. Ön miért választotta ezt a pályát? Hogyan látja a szerkesztői pálya egzisztenciális fenntarthatóságát?
Nagy Gabriella (író, a Litera főszerkesztője): Nem készültem szerkesztőnek soha. Magyar– esztétika szakos diplomával, magyartanári előzményekkel, írói tervekkel és publikációkkal egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb megtalálnak szerkesztői munkák. A ’90-es évektől a Műcsarnokban a szöveggondozás volt az elsődleges feladatom (így vettek fel közalkalmazotti állásba), amellett nagyobb szerkesztői munkákat is kaptam (leporellót állítottam össze, részt vettem kötetek szerkesztésében), aztán belekóstolhattam rovat-, majd főszerkesztőként a Törökfürdő című folyóirat szerkesztésébe. Lépésről lépésre tanultam meg a szakmát, és szereztem gyakorlatot, mire elindult a Litera, ahová a programajánló szerkesztőjének hívtak, mivel akkor már volt egy számottevő rendezvényszervezői múltam (persze minden mást is csináltam). Utóbbiak melléktevékenységnek számítottak, csurrant kevéske honor, de a műcsarnoki állás nélkül éhen haltam volna. Egyébként nem a pénzért csináltuk, hanem lelkesedésből. Létre akartunk hozni valamit. Ötleteltünk, pályáztunk. Persze külön kell választani a lapszerkesztői és szöveggondozói munkát. Kitalálni, hogy mitől lesz arca, önálló szellemisége valaminek, szerzőket felkérni, döntéseket hozni arról, hogy milyen hangsúlyokkal mik és milyen műfajban jelenjenek meg, az más, mint a beérkezett és elfogadott konkrét szövegek gondozása. A lényeg, hogy nem választottam ezt a munkát, hanem a képzettségemnek, az addigi feladatoknak köszönhetően a munkák találtak meg (a korosztályommal szerintem nagyjából így történt).
Az én időmben nem voltak szerkesztői kurzusok, de sokat jelentettek Lengyel Péter kreatívírás-órái, ahol épp a szöveg létrehozásának szabályait, belső törvényeit, természetét lehetett a legjobban megtanulni. Ma már hellyel-közzel vannak ilyen képzések, csak a megélhetést nyújtó munka kevés, mert a kiadók-lapok megoldják saját berkeken belül, elvégzik maguk, vagy megvannak a stabil szerkesztőik. Jók-rosszak, kevés a kontroll. És ez is csak jó esetben van így, mert a csapnivaló állapotban lévő magyar online újságírás produktumain nem nagyon látszik a szerkesztői kéznyom. Pedig de jó lenne ezt a szakmát képzés–mentorálás–munkalehetőségek és kellő kontroll szintjén is komolyan venni.
Szenderák Bence (költő, a Jelenkor Kiadó szerkesztője): Teljes állású kiadói szerkesztőként bizonyos szempontból kényelmesebb helyzetben vagyok, mint az, aki megbízásról megbízásra dolgozik. Inkább a munka mennyisége, szerkesztés, kéziratok véleményezése az, ami olykor nehézséget okoz, és nem az egzisztencia hónapról hónapra történő fenntartása. Ez pedig nagy különbség.
Már az egyetemen is az írás érdekelt: a magyar szakon persze mindenre kíváncsi voltam, de egyetlen tantárgy sem változtatott azon a célon, amellyel beiratkoztam: arról akartam tanulni, hogyan lehet belelátni egy szöveg működésmódjába – hogy az milyen eszközökkel, milyen módokon hat. A szerkesztés, a szöveggel való munka így egyértelmű szakmaként tűnt fel előttem. Sikerként könyveltem el magamban, ha azért fizetnek, hogy olvassak. Innen nézve érvényesülés az, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.
Persze, ennek is megvannak az árnyalatai. Bár a Jelenkor Kiadó előtt évekig dolgoztam korrektorként a Móra Kiadóban, és nagyon szívesen csináltam, az valahogy sosem volt otthonos szerep. És nem is a szövegek függvénye volt ez – a gyerek- és ifjúsági kiadványok olvasása tartalmi szempontból gyakran rém izgalmas volt. Talán mert abból a pozícióból a szöveg milyenségére kis hatással van az ember (idézőjelben és igencsak kollokviálisan mondva, „nincs szava”, vagy legalábbis túl későn kap hangot), azt éreztem, nem a helyemen vagyok, hogy nem a saját feladatomat végzem. Az a munkafázis érdekelt igazán, amelyben a szöveg még formálható, alakítható; amelyben nem valaki után, hanem valakivel kell együtt dolgozni a szövegen.
Azért is nehéz a válasz erre a kérdésre, mert mindez igaz ugyan, legelső aspirációm mégis az írás. Mégsem érzem azt, hogy szükségvágányon volnék – hogy azért szerkesztek, mert ebben sikeresebb volnék/lehetek, mint az írásban.
Jenei Gyula (költő, az Eső folyóirat főszerkesztője): Jelenleg teljes állásban tanítok egy gimnáziumban, s mellette szerkesztem a negyedévente megjelenő Esőt. Hogy a kulturális életben való érvényesülés mit jelent, azt nemigazán tudom értelmezni, ahogy a kényszerítést sem. Kinek mit, kinek mi az ambíciója. Egyéntől függ. Másrészt persze értem.
Igazából a szerkesztést nem pályaválasztásnak szántam, valahogy így alakult, megszűnt az irodalmat is közlő lap a megyében, s próbáltam újat indítani. Betölteni az űrt. Egzisztenciálisan semmit nem jelentett, az első tíz évben gyakorlatilag ingyen szerkesztettem a lapot, ami kevés pénzt fölvettem érte, az elment gépíróra, szállításra, postára, rezsire, ilyenekre. Akkoriban rádióztam, újságot írtam, később tanárként dolgoztam – az Esővel járó millió dolog csak az időmet vitte. Teljesen irracionális volt ez a fajta „tevékenységhalmozás”. Ráadásul, ha pozícióként, „hatalmi” helyzetként fogjuk fel a szerkesztést, mert dönteni kell kéziratok sorsáról, az inkább kellemetlenséggel jár, hiszen a beküldött anyagok nagyon nagy százalékát vissza kell adnom, azzal pedig sok haragost lehet szerezni akkor is, ha a visszautasított igyekszik jó képet vágni a dologhoz.
Elekes Dóra (író, műfordító, szerkesztő): Én műfordítóként indultam, és az egyetem után pár évig jól elvoltam a szabadúszó műfordítással. Ez persze az az időszak volt, amikor az ember barátokkal lakik, és ha a munkája elég izgalmas, ha az élete elég szabad – márpedig a műfordítás elég izgalmas, és a műfordító élete elég szabad –, akkor nem zavarja, hogy a kiflin és az alkoholon kívül nemigen marad pénze semmire. Amikor ez az időszak lezárult, akkor kezdtem el keresgélni, hogy miből is élhetnék. Dolgoztam filmfeliratokat gyártó cégnél lektorként és fordítóként, miután pedig megszülettek a gyerekeim, először a Naphegy Kiadóhoz kerültem, majd kisebb szünet után az Európához, majd újabb kisebb szünet után a Scolarhoz. Szóval nem is tudom, hogy választottam-e ezt a pályát, vagy inkább csak erre kanyarodott az utam. Mindenkinek kell egy terület az életében, ahol viszonylag rend és biztonság van, és nekem a szerkesztés lett ez a terület. Viszont nehezen tudok huzamosabb ideig egyféle dolgot csinálni. Most szabadúszó vagyok, és a szerkesztés mellett vállalok időnként műfordítást, filmfeliratozást, újság- és meseírást is. Közben pedig azon töröm a fejem, miben tudnám még kipróbálni magam. A mindebből fakadó szabadság fontosabb számomra, mint a kulturális életben való érvényesülés. Vagy lehet, hogy éppen ez lenne az?
Kemenes Henriette (költő, műfordító, az Újvárad szerkesztője): Az én esetemben a helyzet alakította magát. 2017-ben, az akkor még létező Várad kulturális folyóiratnál kezdtem szerkesztőségi titkárként. Minimálisan már akkor is kivettem a részem az irodalom rovat szerkesztéséből, de tényleg csak minimálisan. Ez jórészt abban merült ki, hogy kéziratokat kértem olyan pályakezdőktől, akikre tudtam, hogy érdemes odafigyelni. Miután 2020-ban a Bihar Megyei Tanács felszámolta a Várad folyóirat intézményi önállóságát, jelentősen lecsökkentette a lap költségvetését, és a szerkesztőség több mint felét elbocsátotta, létrehoztuk az Újváradot. Szűcs László főszerkesztő pedig azt szerette volna, hogy én vigyem az irodalom rovatot. Egy percet sem gondolkoztam rajta, hogy akarom-e. Persze, hogy akartam. Azóta Traian Șteffel együtt a Dialog/Párbeszéd rovattal is foglalkozom, ami abban merül ki, hogy román nyelvű szerzők kéziratait szerkesztem és tolmácsolom magyarra. A velük való kapcsolattartás is az én feladatom. A szerkesztőségi munkám nemcsak a kéziratokra terjed ki, hanem nagyon gyakran a szerzők megkeresésétől egészen a honorárium utalásáig, a mindenféle adminisztrációs tevékenységig és a pályázatokig. Az igazság az, hogy nem könnyű. Ez a munka nem ér véget délután, amikor kilépek a szerkesztőségből, sokszor dolgozom hétvégén is, ha kell. Ott vannak a rendezvényeink is, a kötetbemutatók, az író–olvasó találkozók, a könyvvásárokon és -fesztiválokon való részvételek, de a sort még nagyon hosszan folytathatnám. És akkor a könyvkiadást még nem is említettem. Az Újvárad kiadója, a Holnap Kulturális Egyesület a tavalyi évben tizenöt címet publikált, ami három állandó szerkesztőségi alkalmazottal eszméletlenül sok. De az utóbbi időben tudatosan igyekszem jobban figyelni arra, hogy el tudjam választani a munkát a magánélettől. Amikor szereted azt, amit csinálsz, észre sem veszed, hogy megint dolgozol. Azt hiszem, képtelen lennék, és ami még fontosabb, hogy nem is akarok mást csinálni. De persze nem a gyors és biztos meggazdagodás lebegett előttem, amikor ezt a pályát választottam. Nem hiszem, hogy a szerkesztői állás egy biztos kereseti lehetőség, kizárólag ebből nem, vagy ha mégis, akkor nagyon nehezen lehetne megélni. Természetesen én is vállalok plusz feladatokat, versek, színdarabok vagy dalszövegek fordítását magyarról románra, illetve románról magyarra, és eddig az alkotói ösztöndíjak sem jöttek rosszul. Ezek mellett a saját alkotási tevékenységemre szomorúan kevés időm jut, ritkán írok, ami azt jelenti, hogy ritkán is publikálok. Általában ez generálja bennem a legtöbb feszültséget. Egy elég furcsa szubkultúra vagyunk, azt hiszem.
2. Véleménye szerint mi a szerkesztő szerepe, funkciója az irodalmi intézményrendszerben? Ön hogyan tekint saját szerkesztői pozíciójára?
Nagy Gabriella: A szerkesztő az a láthatatlan és nélkülözhetetlen háttérmunkás, aki minőségellenőrként (szűrőként), szeizmográfként és aktorként is funkcionál. Figyeli a kulturális-irodalmi folyamatokat, a szerzők pályájának alakulását, szerepe van abban, hogy az irodalomról való beszédben mi kap hangsúlyt, lehetősége rossznak ítélt trendeknek ellentartani, trendet formálni, kiegyensúlyozni az irodalmi nyilvánosság kínálatát, övé a döntés, hogy saját felületén kinek és minek ad publikációs teret, hogy milyen nívójú szövegek kerülnek az olvasó elé. Nélküle nem létezne minőségi szűrőn átesett irodalmi nyilvánosság. Sokszor kapjuk meg a Literánál, hogy a szerkesztő hatalmi pozícióban van. Be kell látni, hogy ez így van, és minél több kontroll beépítésével okosan élni vele. Nálunk a kontroll a szerkesztőségi demokrácia, ami annyit jelent, hogy bár hevesen vitázunk olykor, a legtöbbször még a legkisebb ügyben is közös döntést hozunk. Nekem főszerkesztőnek az a dolgom, hogy összehangoljam a sokféle tehetségű és érdeklődésű szerkesztők munkáját, érzékeljem, kifogjam a jó szelet, és értelmes irányokba navigáljam a hajót.
Szenderák Bence: Tekinthetünk egyfajta szűrőként, az irodalom kapuőreként a szerkesztőre. Nekem mégis szimpatikusabb, ha a szerző és önmaga, valamint a szerző és az olvasó közti kommunikációs csatornaként képzelem el. Visszakapcsolás és továbbítás eszköze. Persze egyszerűsítek. Ha tágabban nézzük: ízlésformálás, ízlések kiszolgálása, felborítása.
Jenei Gyula: Lehetne olyanokat mondani, hogy valami értékrendet képviselni, szilárdítani, meg hogy „fölfedezni” tehetséges fiatalokat, s nyilván ez mind benne is van a pakliban, de valójában jó lapot kellene csinálni, amit szeretnek az olvasók. Persze rögvest vissza lehet kérdezni, milyen a jó, miféle olvasók stb. Ezekről is sokat lehetne beszélni, s bármit állítanék, lennének, akik bizonygatnák, rosszul gondolom, s mindennek az ellenkezője az igaz. S akár még igazuk is lehetne. Egyébként valamennyi szerkesztő máshogy dolgozik, mást képvisel, s a szerkesztőségek is nagyon-nagyon különbözők.
Az intézményrendszer? Minap éppen a művészeti intézményrendszerekről (persze ez a szó nem hangzott el) beszélgettünk egy társaságban, s egy képzőművész barátunk azt mondta: leomlottak a hidak, csak partok vannak. S ha nem vagyunk egyik parton sem, akkor hol vagyunk? A vízben? Vagy esetleg egy szigeten? Persze mindenki sziget (rajzolta T. D.)! Hát így tekintgetek a partokra egy vidéki szigetről. Hidakat pedig nehéz (újra)építeni.
Egyébként az irodalmi intézményrendszerek, mióta szerkesztek, mindig kaotikusak voltak. De rákerestem a szóra a Wikipédián: „Az intézmények (a szocializáció, a szabályok és értékek interiorizálása révén) jelentős mértékben meghatározzák a bennük részt vevő egyének cselekvését, de még identitását és gondolkodását is. Ezáltal az intézmények jelentős mértékben felszabadítják az egyéneket a helyzetdefiníció terhe alól, segítik eligazodásukat a világban és együttműködésüket más egyénekkel, ugyanakkor korlátozzák szabadságukat és szabályozzák cselekvéseiket is. Az intézmények társadalmi szabályozó szerepe azonban sosem mindenre kiterjedő, még az ún. totális intézményekben (börtön, elmegyógyintézet) sem.” Lehet, hogy a helyzetdefiníciót nem kellene megspórolnia senkinek. Esetleg még szabadabbnak is érezhetné magát – valahol a partokon…
Elekes Dóra: Nehéz erre válaszolni, mert ahány könyvkiadó, annyiféle szerkesztői feladatkör. Van, ahol az ember tényleg csak kéziratokat szerkeszt, van, ahol szövegeket is válogat, és van, ahol még jogokról is tárgyal. De a szerzőkkel – és ebben az értelemben, sőt sok egyéb értelemben is, a műfordítók is szerzők – való jó, bizalmi kapcsolat kialakítása és fenntartása a szerkesztőnek mindenütt elsődleges feladata. Mert a szerző/műfordító akkor érzi magát a helyén egy kiadónál, ha meg tud bízni a szerkesztőjében. Ha úgy látja, hogy a szerkesztés során a kézirata közelebb kerül ahhoz, amilyennek szánta, nem pedig távolabb; és hogy a szerkesztő hatékonyan tudja képviselni a szempontjait a kiadóvezetésnél. A szerkesztő szerepe tehát leginkább egyfajta közvetítő szerep – szerző és olvasója, szerző és kiadója között.
Kemenes Henriette: A nyomtatott és az online folyóiratok esetében is a szerkesztő kell legyen az a szűrő, amelybe először ütköznek bele a szövegek megjelenés előtt. Persze, előtte a szerző megmutathatja apunak, anyunak, barátoknak, tanárnak, mentornak, mégis ezek közül az emberek közül a szerkesztőre fog hárulni a legnagyobb felelősség. Az utóbbi években egyre több pályakezdő osztja meg az írásait különböző közösségi oldalakon, ahová a legtöbb esetben úgy kerülnek ki a szövegek, hogy előzőleg semmiféle kritikában nem részesültek. Ekkora bőségzavarban pedig az olvasónak elég nehéz időben kiszűrnie, hogy mi a jó szöveg, és mi nem az, mit érdemes elolvasnia, és mit nem. Nem akarok elhamarkodottan ítélkezni, hiszen rengeteg nagyon tehetséges és ígéretes pályakezdőhöz volt már szerencsém a munkám során, de egy több ezer követővel és lájkkal rendelkező Instagram-oldal engem nem fog meggyőzni arról, hogy tényleg érdemes elolvassam az ott megjelent írásokat. Viszont egy pársoros publikációs lista lehet, hogy igen. Végül is mindegy, mert úgyis elolvasok mindent, ez a munkám, ezt csinálom minden nap. Ha csak egyszerű élvezetből olvasok, néha akkor sem megy, hogy ne szerkesztői szemmel fókuszáljak a szövegre. Például néhány hete egy román szerző, Nichita Danilov verseit olvastam magyar fordításban, amikor egyszer csak azon kaptam magam, hogy már vagy fél órája hasonlítgatom össze a fordításokat az eredeti szöveggel.
3. Meglátása szerint nyitottak-e a szerzők a szerkesztésre? Jellemzően hogyan élik meg a folyamatot? Amennyiben módjában áll, kérem, tapasztalatait példákkal is támassza alá!
Nagy Gabriella: Szerzője és szerkesztése válogatja. Van, aki kifejezetten igényli a szerkesztői munkát, mások kevésbé, másképp van könyvek esetében, és másképp egy lapban. Mindkettőben közös viszont, hogy – ha egyetért a szerző, ha nem – a magyar nyelv szabályaihoz ragaszkodni kell. Egy könyv esetén a szerző és szerkesztő közti kapcsolat a bizalmon alapszik, a szerkesztőnek bele kell helyezkednie a szerző alkotói világába, hogy a szöveget a saját törvényei szerint értse, és aszerint tegyen javaslatokat. A szerkesztő azonban csak javaslatot tehet, amit a szerző vagy elfogad, vagy nem, ha elfogadja, akkor pedig úgy oldja meg, ahogy azt jónak találja. A szerkesztő inspirál, noszogat, navigál, de nem írhatja meg a szerző helyett a könyvet, pedig ilyenről is hallottunk már.
Egy folyóiratban vagy online lapban ez másként működik. Ott nem vagy csak nagyon ritkán szükséges szerkezetbe belenyúlni, ötleteket adni narrációra, történetvezetésre, dramaturgiára, gondolati egységek elválasztására, mert az a könyv szerkesztőjének dolga. Nálunk a szerző szavatol az írásáért, de más műfajokra (pl. kritikák, tudósítások, hírek, naplók esetében) ez nem érvényes, azokban komolyabb korrekciókat is elvégzünk, természetesen egyeztetve a szerzővel vagy fordítóval. Többnyire elég jók a tapasztalataink.
Szenderák Bence: Szinte minden szerkesztésemet igyekszem rövid beszélgetéssel kezdeni. Elmondom a szerkesztés menetét, hogy miben és hogyan tudok segíteni: prekoncepciók nélküli, szoros olvasás, rendszerező tekintet; a szerzői vízió szem előtt tartásával adni javaslatokat (az például biztosan kontraproduktív volna, ha egy koncepciózusan burjánzó poétikát a határtalan sűrítés szándékával olvasnék). Paradox módon egyszerre felfüggesztve a saját ízlést, mégis abból (is) lépni bele a szövegbe. Ugyanakkor kicsit szégyentelenül kérdezhetek rá addig csak feltételezett pontokra, költői vállalásokra, célokra, irányokra. Pár éves szerkesztői munkám során nem találkoztam olyan szerzővel, aki kifejezetten ellenállt volna a szövegmunkának. Mindenki türelemmel fogadta észrevételeimet, véleménykülönbség esetén pedig igyekszem jobban megérteni a szerzőt, és pontosabban kommunikálni saját álláspontomat, annak kontextusával együtt. Előadom aggályaimat, talán még tanácsot is fűzök hozzá, de végül mindig a szerző az, akinek mérlegelnie kell. Az még véletlenül sem elvárható, hogy minden javaslatot megfogadjon, ahogy az is elkerülhetetlen, hogy legyenek pontatlan észrevételek, félreolvasások. Billegő esetekben a kölcsönös megértésen alapuló, kompromisszumos megoldásokat tartom a legműködőképesebbnek.
Jenei Gyula: Nincs nagy rálátásom, kevés szerkesztővel dolgoztam, mert a szerkesztői feladatok döntő részét magam végzem, miközben nagyon sok embernek nagyon komoly tudása, munkája van abban, hogy az Eső olyan, amilyen. Ez a magam végzem annyit jelent, hogy hozzám futnak be az írások, én olvasom őket, és csak néha, ha nem tudok egyértelműen dönteni, inkább csak a megerősítés miatt szoktam segítséget kérni. Ez régen is így volt. Előfordult persze, hogy egy-egy anyagot több szerkesztőtársnak is átküldtem, de mivel mindenkinek van egy ízlése, irodalomszemlélete, egy idő után elég pontosan tudtam, hogy adott írást ki és miért fog közlésre javasolni, és ki miért nem, s így, mivel a végén nekem kell dönteni, ez a konzultáció megspórolhatóvá vált.
Úgy öt éve kapott új lendületet a folyóirat, amikor közel két évtized után végre stabilizálódott a kiadás anyagi háttere. Akkor megújítottuk az Eső arculatát Cselle Judit tervei szerint, aki azóta is biztos ízléssel tördeli a lapot, a képzőművészeti anyagot pedig a kitűnő festőművész, Verebes György válogatja, és számomra rendkívül megnyugtató Varga Sándor munkája, aki nem egyszerű korrektorként dolgozik az Esőnek, hanem szöveggondozóként, vagyis minden olyan hibát is észrevesz, amit nekem illene, kellene. A lap megújításakor, vagyis öt éve kértem föl Molnár H. Magort, hogy szigorú szemmel segítsen a szerkesztésben, főleg a versanyag szerkesztésében, de ritkán egy-egy prózai szöveget is megfuttatok nála. Az ő ötlete nyomán indítottuk a Köpönyeg című rovatunkat. Közösen beszéljük át, mikor melyik vers kerüljön a centrumba, kiket kérjünk fel szerzőnek – de azért itt próbálok hátrébb húzódni, nagyobb teret adni Magornak. Egyébként volt rá példa az évek hosszú során, hogy valaki(k) a szerkesztőbizottságból szívesen átvett(ek) volna egy-egy rovatot, de nem adtam. Amikor belevágtam a lapcsinálásba, Turczi István (az ő folyóiratában, a Parnasszusban jelent meg ’98-ban az Eső-embrió huszonvalahány oldalon) azt tanácsolta, szerkesztéskor sose adjam ki a kezemből a döntést. Ha sikeres lesz a lap, úgyis mindenki részt kér a sikerből, ha meg valami elrontódik, úgyis én leszek a felelős.
Elekes Dóra: Ez nagyon személyiségfüggő. Van, aki hálás szinte minden javaslatért, van, aki nehezen fogadja azokat, és olyan is akad, pláne a magabiztosabb, nagy múltú műfordítók között, aki, ha már nagyjából ismeri a szerkesztőjét, mindent látatlanban elfogad. És persze a szerkesztői stílusok is különböznek. Van, aki csak ott nyúl bele a szövegbe, ahol feltétlenül szükségesnek látja, és olyan is van – én az utóbbi csoportba tartozom –, aki minden észrevételét megjeleníti a kéziratban. Ebből persze származhatnak, és időnként származnak is konfliktusok, de nekem azért inkább az a tapasztalatom – bár lehet, csak azért, mert már elterjedt rólam, hogy kukacoskodó szerkesztő vagyok, és ezért olyan szerzők jönnek hozzám, akik ezt nemcsak eltűrik, de igénylik is –, hogy a szerzők többségének biztonságérzetet ad, ha azt látja, hogy a szerkesztő is gondol valamit a szövegről. Erre a kedvenc példám Karafiáth Orsolya – őt biztosan nevesíthetem, hiszen az első közös munkánk után ő maga írta ki a Facebookra, méghozzá lelkesen, hogy hány változtatást talált a kéziratban. (Sokat.) Aztán a későbbi közös munkáink során egyre kevesebb volt. Szóval ezek szerint olyan is van, hogy a szerző „tanul” a szerkesztőjétől. Vagy legalábbis idomul hozzá. Orsi szerintem már kihúzza, amiről tudja, hogy úgyis rábeszélném.
Kemenes Henriette: Eddig a legtöbb szerzőnk nyitott volt a kéziratok szerkesztésére. Nem tudom, hogy ez más folyóiratoknál hogyan működik, de én azt vettem észre, hogy általában a fiatalabb generáció és/vagy a pályakezdők azok, akik elutasítóbbak vagy szkeptikusabbak a szerkesztői javaslatokkal kapcsolatban. És természetesen szintén ők azok, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Volt olyan, akinek visszaküldtem a javaslataimmal és javításaimmal kiegészített kéziratot, de már nem is válaszolt. A legtöbben teljesen vagy nagyrészt elfogadják a javaslataimat, az abszolút ideális eset pedig az, amikor egyáltalán nincs szükség a szerkesztő beavatkozására, mert egy annyira erős, jól pontra tett írásról van szó.
Én egyszerűen imádom a szövegekkel való munkát. Van úgy néha, hogy nem sok kedvvel állok neki egy hosszú, nehézkesebb szöveg szerkesztésének, aztán ahogy haladok vele, egyre inkább érzem, hogy elkap a gépszíj. Minél mélyebbre ásom magam egy szövegben, minél intenzívebben tudom a gondolataimat a szövegre összpontosítani, annál jobban élvezem az egész folyamatot. Nem olyan rég az egyik szerzőnk prózaversciklusát szerkesztettem, egy nagyobb terjedelmű írásról van szó, ami alapjában véve nem is lenne probléma. A bonyodalmat az okozta, hogy a versek magyarul kezdődtek, aztán angolul, majd franciául folytatódtak. A magyar és az angol részeket az utolsó vesszőig átfésültem, megszerkesztettem, a szerző pedig el is fogadta a javaslataimat. A francia részekkel azonban sajnos nem tudtam mit kezdeni, mivel szinte alig beszélek franciául. Nem volt más választásom, meg kellett bízzak a szöveg írójában. Ha az olvasóink találnak hibát a francia részekben, vállalom a felelősséget, de megkérem szépen a kedves szerzőnket, hogy a balhét ő vigye majd el. 🙂 Ilyen is van.
4. Milyen stratégiákat ajánl a szerkesztő kollégák számára a szerzőkkel való együttműködés során felmerülő problémák kezelésére, megoldására?
Nagy Gabriella: Szerintem az emberi közlekedés szabályai érvényesek a szerző–szerkesztő kapcsolatra is. Partnerek vagyunk, sem ő, sem én (a lapom) nem állunk a másik felett. A nyelvi hiba nem vita tárgya, ha pedig rossz egy mondat, akkor közösen kell megtalálnunk a legjobb megoldást. Ha a szerkesztő visszautasít, vagy átdolgozásra visszaad egy szöveget, akkor szakmai érvekkel tegye azt, hangsúlyozva a pozitívumokat (mert a szerzőnek is lelke van), de nagyon fontos, hogy – bármilyen előjelű is – legyen visszajelzés (ebben én sajnos rossz vagyok). A legnagyobb fájdalom egy szerzőnek a negatív kritika után, ha visszhangtalan marad, vagyis törekedni kell arra, hogy minél szélesebb legyen a paletta, és mindeközben megértetni, hogy egy szerkesztett lap esetében a választás a szerkesztők szabad döntése. A szerkesztőnek pedig ízlése van, egy lapnak pedig jó esetben karaktere. A negatív kritika fontos mérföldkő még, csakis kellőn argumentált, szakmai érvekkel alátámasztott, elfogultságoktól, előítéletektől és indulatoktól mentes kritikának van létjogosultsága, amely kiválthat a szerzőből ellenérzést, felháborodást, de fontos leszögezni, hogy a kritika feladata – mindenféle külső, akár szerkesztői befolyásolás nélkül – a szövegek szakmai alapú értelmezése és értékelése. Ismerem a dolgot a másik oldalról, a szerző szemszögéből is, lehet félreérteni, elnagyolni, vakon olvasni, sok minden belefér, egyet nem lehet – én például egy esetben sértődtem meg –, irodalmon kívüli szempontokat érvként felhozni.
Szenderák Bence: Nem hiszem, hogy olyan helyzetben vagyok, hogy stratégiákat ajánljak. Gyanítom, mindenki tartásának és vérmérsékletének megfelelően rendezi dolgait. Nekem fontos a pontosságra törekvés, a mindkét irányba működő őszinte kommunikáció. Nagy segítség, hogy rendszeresen emlékeztetem magam: a folyamat nem rólam, nem az én akaratomról szól. Bármennyire is bensőséges a kapcsolat szerző és szerkesztő között (már csak a munka természetéből adódóan is), bármennyire is fontosnak érzem esetleg a feladatot – nem személyes ügy.
Jenei Gyula: Hogy jönnék ahhoz, hogy ajánlásokat tegyek tapasztalt kollégáknak? A magam számára fontos lenne a türelem, amit néha azért elveszítek. Vagy az ördög tudja! Miért kell nekem türelmesebbnek lennem, mint a szerzőnek, akivel adott esetben együtt vagyunk a problémában, ha az éppen felmerül. Vagy mi merülünk fel benne. Mindenesetre bonyolult dolog az írók, költők lélektana, de még a kritikusoké is. Egyébként meg valószínűleg semmiben nem különbözünk másoktól, a bolti eladótól és az informatikus mérnöktől, ugyanolyan sértődékenyek, hisztizők, hízelgők, öntudatosok vagyunk, csak épp arra szocializálva, hogy az érzéseinket bátrabban mutassuk ki, mint egy szakmai védjegyet. Ami persze hülyeség.
Elekes Dóra: Nekem a legtöbb konfliktusom abból származott, hogy túlságosan határozottan képviseltem azt, amit gondolok. Ha nem konkrét helyesírási vagy nyelvhelyességi kérdésekről van szó, a szerzőé az utolsó szó, én mégis igyekeztem meggyőzni a szerzőket, hogy nekem van igazam. Pedig nyilván nem mindig nekem volt. Szóval valami olyasmire érdemes törekedni szerintem, mint minden emberi viszonyban: az ember képviselje a véleményét, de anélkül, hogy megpróbálná azt ráerőltetni a másikra. Amit végsősoron el lehet engedni, azt engedjük el.
Kemenes Henriette: A nyolc-tíz nyelv tökéletes elsajátítása mindenképp lényeges segítség lenne. Csak olyan dolgokat mernék ajánlani a kollégáknak, amikre én is folyamatosan törekszem, kisebb nagyobb sikerrel. Ahogyan a szerzőktől elvárom, úgy igyekszem én is betartani a határidőket, időben válaszolni az üzenetekre, próbálok figyelmes és pontos lenni. Ha egy összetettebb szerkesztői feladat áll előttem, akkor érdemes, amennyire ez lehetséges, az általam meghatározott időintervallumban csak arra az egy feladatra koncentrálni. Engem rettenetesen össze tudnak zavarni az elém tornyosuló dolgok. Azt hiszem, elég jó vagyok a multitaskingban, de mindennek van határa. Amikor tizenöt dolgot kellene egyidőben megoldani, akkor azt érzem, hogy csak kapkodok, és tizenöt dolgot fogok tökéletesen elrontani. A rendszerezés és az idő beosztása elengedhetetlen. Többször megfogadtam már azt is, hogy este nyolc után, hétvégén és szabadnapokon nem válaszolok munkával kapcsolatos e-mailekre, és főleg nem a közösségi oldalaimra érkezett üzenetekre.
5. Ön szerint mi a szerkesztői munka sikerességének fokmérője? Előfordult-e már, hogy egy-egy döntéséről a későbbiekben bebizonyosodott, hogy nem volt elég megfontolt? Ha igen, kérem, ezügyben is ossza meg olvasóinkkal a tapasztalatait!
Nagy Gabriella: Egy szakmai folyóirat esetében nyilván nem lehet elsődleges fokmérő a népszerűség az olvasók körében, mert irodalomelméleti és -történeti tanulmányokat alapvetően a szakma olvas, de egy online irodalmi újság, mint a Litera esetében a siker az, ha a szakma (szerzők, kiadók) és az olvasó is elismeri a szerkesztők munkáját. Érdekesnek kell lenni, problémaérzékenynek és igényesnek, sem a világ történelmi-társadalmi-szellemi változásait, aktuális problémáit, sem a szűkebb környezet kulturális-társadalmi életének fejleményeit, közérzetét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az olvasó visszhangot keres, a saját életeseményeire, élethelyzetére reflektáló történeteket, gondolatokat, amelyek inspirálják, vitára késztetik, kimozdítják, vagy amelyekben magára, a saját problémáira ismer.
Előfordult, igen, hogy nem hoztam megfontolt döntést. Olyankor fordul ez elő a leggyakrabban, amikor sokféle szempontot kell egyszerre figyelembe venni. Amikor az a cél, hogy képet adj mondjuk egy térség irodalmáról, vagy beszámolj egy jelentős eseményről, és nem kellő minőségű szöveg érkezik be, két választásod van, vagy visszadobod a küldeményt, vagy vállalod a megjelentetését, mert a bemutatás-beszámolás vágya felülírja a szöveg szempontjait. Az utóbbi döntést a minőség rovására hozod meg, és az nem jó. (Hozzá kell tenni, hogy egy szépirodalmi művet nem, ám egy tudósítást több órás munkával a szerkesztő igen pofásra tud varázsolni.) Hasonló történik, amikor neves, netán népszerű, korábban kiváló munkákkal előrukkoló szerzőtől érkezik kevésbé jó – ne adj’ Isten, rossz – szöveg. A legtöbb elcsúszás ilyenkor történik. Nagy dilemma, de még ilyen esetekben is igyekszünk szigorúan ragaszkodni a közlés legalapvetőbb minőségi kritériumaihoz. De, hála Istennek, azért ilyennel viszonylag ritkán van dolgunk.
Szenderák Bence: Ez idáig szerencsére többnyire színfalak mögötti kisebb mulasztások-tévedések-rossz döntések állnak mögöttem, adminisztrációs, levelezési, idő- és energiagazdálkodási problémák. Ebbe, azt hiszem, bele lehet rázódni. Talán akkor sikeres a szerkesztés, ha a szerző is elégedett (önazonosnak érzi az elkészült kötetet?), valamint a tágan értett és a szakmai olvasóközönség is szereti. Nem tudom pontosan – hiszen ez mégsem a szerkesztő, hanem a szerző érdeme. Vagy a szerkesztőkre is érvényes, amit a korrektorokról szoktak mondani? Az olvasó csak akkor emlegeti, ha nem jól végezte a munkáját. A sikeres szerkesztő – tulajdonképpen ismeretlen?
Jenei Gyula: Mi a siker? Márai Sándor, amikor igazán népszerű volt, állítólag azt találta mondani: a siker félreértés. Hallottam valakitől, nem ellenőriztem a mondást, de bon mot-ként jól hangzik. A sikeresség fokmérője? Az egyre fogyatkozó olvasók, akiknek jelentős része ráadásul politikai-világnézeti szimpátia alapján választja ki, hogy kit olvas? Vagy a nagytekintélyű folyóiratkritikusok, akik kinyilatkoztatnak?
Közhely: nyilván hibázok, hibázunk, sokat, ahogy mindenki. Egy kicsit benne élve, noha távolabbról, nem a centrumból figyelve az irodalmi „intézményrendszer” működését, azért egymás „hibái” mögött nyilván észrevesszük az irodalomszociológiai mozzanatokat, folyamatokat. De hát! Simonyi Imre szokta volt mondogatni, úriember nem beszél a nőügyeiről. És ez nagyon-nagyon tiszteletreméltó álláspont. Az más kérdés, hogy Simonyi rengeteget beszélt a nőiről – kivel, mikor, hogyan. És ezzel nem azt mondom, hogy nem volt úriember. Csak annyit állítok, hogy nem tudta megállni. Nem tudom, hogy ezekben a válaszokban írtam-e bármi érdemlegeset. De vannak dolgok, amelyekről csak kocsmaasztaloknál…
Elekes Dóra: Talán a legnehezebb és legnagyobb felelősséggel járó szerkesztői feladat a kiadásra ajánlott könyvek kiválogatása. Itt nagyon sok szempontot kell figyelembe venni egyszerre, és a szerkesztő személyes ízlésén túl számít az is, hogy mennyire kurrens a téma; hogy a szerző mennyire termékeny, milyen a személyisége, szeret-e és tud-e szerepelni; ha fordítás, hány országban adták el, mennyi pénzt fektet a könyv reklámozásába az eredeti kiadója, és még egy csomó minden más. Címeket inkább nem említenék, de volt már, hogy olyan könyvet ajánlottam a kiadómnak, csak mert jónak találtam, ami aztán kutyát sem érdekelt, és volt olyan is, hogy olyan kéziratot utasítottam el, csak mert nem találtam jónak, amit aztán más kiadó sikerre vitt. De azért voltak jó ötleteim is. Például amikor gyerekversben nem utazó költőktől gyerekverseket kértem – akkor kezdett el például Keresztesi József gyerekverseket írni. Vagy amikor a most már Margo-díjas Mécs Annát néhány elkészült novellája alapján ajánlottam a Scolarnak. De egy szerkesztő életében elkerülhetetlenek a mellényúlások is. Hozzá kell szokni, hogy nem kontrollálhatunk mindent.
Kemenes Henriette: Mint sok minden másnak, kell legyen egy időbeli kontinuitása ennek a szerepkörnek is. Nem hiszek abban, hogy valaki nagyon jó szerkesztő lehet, teszem azt, fél év elteltével. A legtöbbet a szerkesztőségi munkám során tanultam, a bölcsészkar megadja az alapokat, persze, de az egyetemen senki sem fog felkészíteni vagy megtanítani arra, hogy hogyan legyél jó szerkesztő. És állandóan ott a kétely, a megkérdőjelezhetőség, ehhez is hozzá kell szokni. Sosem lehetsz benne teljesen biztos, hogy tényleg jól döntöttél-e. Legjobb tudásod és belátásod szerint végzed a munkád, és mégis lesz valaki, aki szerint nincs igazad, vagy ő másképp lát egyes dolgokat. De ez nem baj. A szövegszerkesztésben vannak bizonyos megkerülhetetlen támpontok, de univerzális igazságokat hiába keresnénk. Becsúszott néhány hiba már a munkám során, és valószínű, hogy ez elő fog még fordulni a jövőben is. Volt már olyan, hogy egy prózavers prózaként lett tördelve, és úgy került be a lapba, és bólintottam rá olyan szövegre is, amit utólag, jobban meggondolva, már nem hoztam volna le. Mégsem ezekre emlékszem a leginkább, hanem például arra, hogy egy novellát több napon keresztül szerkesztettem, és a végén azt éreztem, hogy tényleg sikerült hozzáadnom azt az aprócska pluszt, amire a szövegnek még szüksége volt. Ilyenkor tényleg megvan a sikerélmény, ilyenkor látom a közös érdeket, ilyenkor tudom, megéri.
Hozzászólások