Létfeledők
1.
Fiatalon, furcsa, magánytól vonító
szavaimat száműztem valahová belső
deklinációm tizenharmadik esetébe. (S közben
rejtegetett énem mit nem adott volna a
hús-vér lányok egyetlen érintéséért!)
S e „nem-tulajdonképpeni létemet”
csak felerősítette bennem a társadalom
elidegenedettség-sűrítménye. Egyik is, másik is
a tudatom tudattalanjának mélyére nyomta
belső grammatikám személyragjait.
A szocializmus komnatáin
úgy haladtam át, mint kit meghipnotizáltak,
Angiolieri asszony Cipolla termén: létfeledve,
s nem volt, ki féltőn rám kiáltott volna:
Accidente! – hogy felébredjek.
2.
1989-ben, a pozsonyi Glasznoszty Színházban
a Próba című darabot adták. (Š. P., szlovák költő
írta, de írhattam volna akár én is.) – A színészek
valami szocialista Disney World-színpadon egy
Mizantróp-átiratot próbálnak. Alceste az egész
emberi civilizációt képmutatásnak nevezi, mert
az nem az emberi létezés tulajdonképpeni tengelye (nem az ember Éghez, Földhöz s önmagához való hűsége) körül, hanem a hazug társasági/társadalmi létezés körül forog. Aztán kitör s győz a mizantróp forradalom, s Alceste most már a „mizantrópokat” kezdi nem szeretni. Összeférhetetlensége, permanens „ellenzékisége” miatt végül a főmizantróppá vedlett Oronte börtönbe csukatja. – Közben köröttem zsongott, zsibongott az immár szintén forradalmi s így „interaktív” nézőtér: mítosz és történelem egymásba ért. Nekem meg a szem és a látás közötti időrésen át az villant emlékezetembe, hogy rég, diákkoromban zord magányom miatt engem is sokan Alcestenek hívtak. Most pedig, 2021-ben, mikor e nem versbe, hanem az ókori drámák komor kórusainak szájába
való sorokat rovom, azon tűnődöm: ahogyan én itt összekeverem a műnemeket s korokat (lásd például föntebb a nem helyén használt, mert túlságosan új „interaktív” jelzőt), úgy Š. P. a Molière-darab átiratának akár a Létfeledők cí-
met is adhatta volna. Minden, ami van, Most van.
3.
Később, mint posztmodern létfeledők,
átpártoltunk Célimène-hez, mondván: Az vagyunk,
amit mondunk. S ugyanezt a poszt-elmészek nyelvén: Az Én is
pusztán nyelvi konstrukció! – S e szerint határoztuk meg magunkat,
azonosságunkat, így mutatkoztunk be, e szerint szeretkeztünk,
éltünk, írtunk, felszabadultan és szabadosan, hisz egy
nyelvi konstrukció mivel is bűnözhetne,
s ha igen, akkor sem büntethető!
4.
Egy nap azonban gondoltam egyet és (gyakorlott lélekvándor lévén) visszavándoroltam egészen az első létfeledők, Platón és Arisztotelész idejébe, egyenesen az aiginai rabszolgapiacra. Egyszerre voltam Annikerisz, a hedonista filozófus, Platón pártfogója, s a későbbi léttudós Heidegger, aki anno, a távoli jövőben, a jelenvalólét-elv alapján majd újra akarja kezdeni a történelmet. Valamint voltam még egy holdkóros huszonegyedik századi költő is (alias Alceste), ki mint pályájáról letérő
szív, hiteles ritmusát, létét keresve, sorra próbálgatta a századok mellkasát. S ebben a hármas minőségemben elképzeltem, hogy nincs húsz minám, nem válthatom ki Platónt a rabszolgaságból, ergo nem írja meg az Államot, műveihez a későbbi európai bölcsek nem írnak „lábjegyzeteket”, a létfeledő metafizika nem kezdődik el és
nem folytatódik, Molière nem írja meg a Mizantrópot, s a Krisztus utáni huszadik század közepén azt a bizonyos balfácán komáromi gimnazistát (az aiginai piacon tébláboló költő pre-posztfiguráját) a lányosztálytársai nem nevezhetik el Alceste-nek, ember- és nőgyűlölőnek.
5.
S abban az előző életemben,
ott, az ókori rabszolgapiacon egyszerre néztem
szomorúan és elégtétellel a távolodó tölgyvállú filozófus után
(azt mondták, az argoszi küklopszfalak építésére viszik), s közben,
a déli verőben, a sziget lemagasabb pontján felizztak az Aphaia templom
márványfalai, s timpanonján Pallasz Athéné a földről a földöntúliba
nyújtózkodott. A nap sugarainak roppant körzői a templom
Szaturnusz-négyszögének középpontjára mutattak, ahol az
áldozatot bemutató saját létében az Ég és Föld között
szemlélhette és érezhette magát.
(Megjelent az Alföld 2022/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Tóth Vivi munkája.)
Hozzászólások