Limpár Ildikó: Emlékek tava, Szlukovényi Katalin verseivel és Katona Rózsa rajzaival
Az elsősorban populárisirodalom-kutatóként ismert Limpár Ildikó Emlékek tava című, egyetlen gyerekkönyve először 2014-ben, a Pongrác Kiadónál jelent meg, idén júniusban pedig a Főnix Könyvműhely gondozásában a második kiadás is napvilágot látott. Ugyan Limpár szövege nem tekinthető kiemelkedő irodalmi alkotásnak, könnyen belátható, miért szavazott bizalmat neki a Főnix: a szerző az európai mesehagyományból jól ismert karakterek és narratívák újrarendezésével jól működő, egyszerre ismerős és modern (mese)világot teremt, amelyen belül hitelesen jelenik meg a – szintén múlt és jelen beható ismeretét megkövetelő – traumafeldolgozás témája is.
Az Emlékek tavában Limpár Ildikó az emlékezéssel és a felejtéssel járó felelősség témáját egy varázsmeseszüzsére épülő, a műfaj szabályait helyenként tudatosan, jelentésteremtő szándékkal felrúgó történetbe ágyazva jeleníti meg. Főszereplőink, Palkó és Panna két külön családban, egyazon napon születnek Csillahalmán, ahol a csillagok olyan fényesen ragyognak, hogy a falu lakói régóta csak szóbeszédből ismerik a sötétséget. A varázslatos kis faluban a gyermekek neveit is a csillagokból olvassák ki, így kapta a Csillagfényes házaspár fia, Palkó – cukrász édesapjának kedves csillagképe, a dobostorta után – a Dobos, míg Csillagszóróék kislánya, Panna a Harmatrózsa keresztnevet. Neveik előre meghatározzák a két kisgyerek sorsát: Palkó dobolásának ritmusára világítanak és halványulnak el a csillagok, Panna pedig (tudtán kívül) hasonló erővel bír, mint a már szinte csak legendákban élő, varázslatos növény, a harmatrózsa.
Panna és Palkó kalandja a tizedik születésnapjukat követő napon kezdődik, mikor a kislány elhatározza, elmegy az Elnyelő tóhoz, hogy megkeresse édesapja hirtelen elveszett emlékeit elhunyt feleségéről. Barátja veszélyes küldetésének hírére Palkó szívébe aggodalom költözik, és dobolásával véletlenül bánatfelhőkkel árasztja el az eget, rég nem látott sötétséget hozva a mindig csillagfényes falura. Mire azonban Panna észbe kap, Palkó eltűnik az éjszakában. A kislánynak így új küldetése lesz: el kell mennie a Sötét Sárkány Birodalmába, hogy kiszabadítsa barátját a szörnyeteg karmai közül.
Panna tehát mesebeli vándorútra indul, melynek során nemcsak Palkót, hanem a Sötét Sárkány Birodalmát és végül saját és édesapja emlékeit is sikerül megmentenie. Az út során a legveszélyesebb ellenségnek azonban nem Szimorgó, a Hármas Határ gonosz boszorkánya, és nem is a kétfejű sárkány, hanem a fájdalmas emlékek feldolgozatlansága bizonyul. Limpár Ildikó ezt az összetett, pszichológiai és mélylélektani vetülettel bíró üzenetet letisztult és érhető formában szövi bele a varázsmese narratívájába: Panna az akadályok leküzdéséhez tündérsegítőitől nem a varázsmesékben megszokott, mágikus tárgyakat kapja segítségül, hanem mások emlékeit. A jó és a rossz emlékek a történetben azonban nemcsak segítségként, hanem akadályként, veszélyes titokként, sőt áruként is funkcionálnak. Az Emlékek tavánál például Pannának a Palkó megmentéséhez szükséges emlékért legkedvesebb, elhunyt édesanyja altatódalát tartalmazó emlékével kell fizetnie (ha pedig mégsem azt adja oda, száz másikat veszít helyette), míg a Nehéz emlékek tavában a fájdalmas élmények „letéti díja” a megbocsátás vagy a hasonló nehézséggel küzdők megsegítése.
Az emlékezéssel és a felejtéssel járó lelki munka egyszerű, a gyermekek számára is érthető, szemléletes ábrázolását legjobban Pannának a Hármas Határon történő átkelése példázza. A határ három akadályának leküzdéséhez a kislány a Nehéz emlékek tavának tótündérétől három szomorú emléket kap segítségül. A Panna számára – szintén egyszerűen, de szemléletesen – fizikailag is súlyos emlékképek között látszólag különböző „nehézségű” élményeket találunk – egy hátrahagyott plüssmacit, egy kutyaharapást, egy kedves barát elveszítését –, ezzel a szöveg rávilágít arra, hogy egy mások számára jelentéktelennek tűnő élmény is lehet olyan megrázó, hogy az ember úgy érzi, nem bírja tovább cipelni, így a tóban hagyja azokat.
Pannát az teszi hőssé, hogy képes hordozni mások fájdalmas emlékeit, mi több, előző birtokosaikkal ellentétben, van elég bátorsága szembenézni azokkal. A traumákkal történő szembesülés fontossága mint a feldolgozáshoz vezető út első lépése abban az apró, mégis jelentőségteljes mozzanatban jelenik meg, mikor a Panna szívébe helyezett emlékek súlya könnyebbé válik, miután kinyitja azokat. A szembenézés, az élmények újraélése azonban nem elég: a kislánynak meg is kell fejtenie a látottakat, a fájdalmas emlékképekből leszűrt tanulság – a dal gyógyító ereje, az erőszakkal szemben a gyengédség mutatása és az elengedés fontossága – segíti át Pannát a Sebzett híd, a Borzasztó bozótos és az Örvénylő öregfolyó akadályain: „Tudod, az emlékek gyakran segítenek abban, hogy megtaláljuk a helyes utat. Hogy helyesen cselekedjünk. Hogy ráleljünk egy probléma megoldására.” (49.)
Az emlékezéssel kapcsolatos felelősség és kihívások komplex ábrázolásának remek eszközévé válik a varázsmesék hagyományos, V. J. Propp által leírt szerepköreinek és világábrázolásának felforgatása is: miközben Limpár mesevilágát az európai tündérmese-hagyományból ismerős alakok népesítik be, funkciójuk és cselekedeteik felülírják a műfaj bináris, jó és rossz karakterekből álló morális értékrendjét. A Hős szerepébe Panna, egy női karakter kerül, míg a „Királykisasszony”, vagyis a keresett személy szerepébe Palkó lép, az igazi királykisasszony, a Sötét Sárkány Birodalmában uralkodó Violetta pedig nemhogy nem várja, hogy megmentsék, hanem jó ideig el is utasítja a segítséget: miután jegyese, Valianto nem tér haza nemes kalandjából, mellyel elnyerhette volna a király áldását jegyességükre, Violetta Szimorgó, a boszorkány segítségével megállítja az időt, és örök sötétségbe borítja az egykor Fénylő Sárkány Birodalmaként ismert országot. Ötletes csavar a történetben, hogy a Sötét Sárkány Birodalma valójában a sárkányok sötét birodalma, tehát nem a varázsmesékben szokványos, zsarnok sárkánnyal van dolgunk, hanem a rosszhírű varázslény – akinek ez esetben mindkét feje, Tökfej és Bölcsfej is igen kompromisszumkész – válik a királylány önző önsajnálatának áldozatává. A történetben a saját fájdalma miatt egész népét büntető királylány a mese leggonoszabb karaktere; Szimorgóról, a „gonosz boszorkányról” ellenben kiderül, hogy nem is annyira gonosz: a Hármas Határt lezáró varázslatokkal és a tótündérek gondolatainak egymástól való elzárásával csak otthonát védi az őt folyton elűző, gyűlölködő tömegtől. Míg Violetta tettei önzésből, Szimorgóé félelemből fakadnak, így a boszorkány karakterével – aki ráadásul vállalja az utazást, hogy személyesen kérjen bocsánatot a tótündérektől – könnyebben szimpatizálunk. Kettejükben azonban egy dolog közös: megoldás és feloldás nélküli érzelmek, fájó emlékek teszik gonosszá őket.
A karakterek által reprezentált különböző érzelmi problémákra eltérő megoldások születnek: a királylányt Panna kimozdítja hosszú ideje tartó letargiájából (depressziójából) a hírrel, hogy kedvese még él, Szimorgót pedig a sokat nélkülözött érzelmi és egzisztenciális biztonság ígérete vezeti jó útra. Az emlékevesztett királyfi a történet legkevésbé kompetens karaktere, őt végül a meghódítani kívánt hercegnő menti meg, ezzel teljesen felborítva a mesék hagyományos, passzív, várakozó nő, illetve aktív, hódító férfi szereposztását. A női karakterek nagyobb fokú tettrekészsége összeolvasható azzal is, hogy a történetben kulcsfontosságú tulajdonságként, abszolút értékként kezelt érzékenységet hagyományosan női attribútumként tartják számon, így annak birtoklása a traumafeldolgozás útjait tematizáló történetben nem gyengeséget, hanem a felmerülő problémák megoldásához nélkülözhetetlen kompetenciát jelöl. A teljes együttérzés és tisztaság megtestesítője így a gyereklány, Panna lesz, aki egyszerre a gyermeki és a „női” érzékenységet is birtokolja, ezáltal képes végigvezetni másokat a traumafeldolgozás útján. Ezt a tulajdonságot jelöli a Harmatrózsa név is: a növény varázserejének köszönhetően Panna és édesapja is visszakapja az elhunyt édesanyával kapcsolatos emlékeiket, a rózsa így a családot sújtó, annak érzelmi feldolgozása helyett – szándékosan vagy önkéntelenül – felejtéssel „kezelt” gyász ellenszere lesz. A harmatrózsa megtalálása Panna identitáskeresésének végállomását is jelenti egyben. A folyamatot az édesanya (elfeledett) altatódala foglalja keretbe; Szlukovényi Katalin verse mindössze két helyen, a kislány elnevezésekor és a történet legvégén, az édesanyához fűződő emlékek visszaszerzése után jelenik meg: „Harmatrózsa könnyű szirma / minden bánat bűvös írja. / Levél tövén megbútt cseppje / a gonosz bút elrettentse!” (14.)
Az a fajta letisztultság, ami a történetet átszövő, komplex üzenet átadását jellemzi, a mű más területeire már kevésbé jellemző. Miközben Limpár kivételes lelkiismeretességgel törekszik a történet minden szálának elvarrására, ez a lelkiismeretesség több helyütt körülményeskedéssé válik. Érzésem szerint ez főleg a történet vége felé, például a hazaút megtervezésekor lesz zavaró, amikor elindul a sárkányhely-logisztika: egy fejezet csak abból áll, hogy szereplőink a rendelkezésre álló sárkányok teherbíró képességét latolgatják, és előre megtervezik, ki, hogyan és meddig tart velük a hazaúton. Ez a körülményesség ráadásul kissé visszásnak tűnik több karakter (például Violetta vagy Szimorgó) szinte varázsütésre történő pálfordulásához képest, amely ugyan a varázsmesei narratívába bőven belefér, jelen esetben azonban így elnagyoltnak tűnik. Az olykor túlcsavart történetvezetést azonban részben feloldja, hogy a szöveg nyelvileg jól idomul a megszólítani kívánt 8+-os korosztályhoz. A több kisebb történetet magába foglaló, fordulatokban és karakterekben egyaránt gazdag elbeszélés 170 oldalnyi terjedelmével szembesülve talán riasztó lehet a nagyjából 3. osztálytól felfelé meghatározott életkori besorolás, azonban a két-háromoldalas fejezetek, valamint az egyszerű, letisztult nyelv és világos mondatszerkesztés jól illeszkedik a korosztály olvasási teherbírásához. Az olvasásban még kevésbé rutinosak kényelmét szolgálja a tipográfiai tervezés is: nagyobb betűtípus, szellős szedés, kényelmes sortávolság könnyíti meg eligazodásukat a szövegben.
Katona Rózsa illusztrációi szintén a történetben való orientálódást, az események (vissza)követhetőségét szolgálják: a fejezetcímek mellett helyet kapó, fekete-fehér rajzokat vizsgálva az az érzésünk támadhat, mintha távcsővel néznének a következő fejezetbe. A könyv vizuális és materiális igényessége terén azonban nagy a különbség a régi és az új kiadás között: Lukács-Kalocsai Eszter impozáns, egész oldalakat betöltő, részletgazdag és színes illusztrációi, valamint a könyvhöz használt jó minőségű papír kivételesen igényes könyvtárggyá, mondhatni artbookká emelte a Pongrác kiadását. Ehhez képest annak ellenére, hogy Katona Rózsa rajzai karakteresek, és jól ragadják meg a történet hangulatát, könyvtárgyként a második kiadás – feltehetően a rendelkezésre álló anyagi keret szűkösségéből kifolyólag – képi és anyagi igényességben is az előző mögött marad. Azonban ennek is megvan a maga előnye: könnyű súlya és kartonált kötése miatt az új kiadást valószínűleg szívesebben cipelik a gyerekek az amúgy is degeszre tömött iskolatáskákban.
Limpár Ildikó: Emlékek tava, Főnix Könyvműhely, 2022. Szlukovényi Katalin verseivel és Katona Rózsa rajzaival
Hozzászólások