Lebontják a házunk
Lebontják a házunk,
látod, apa,
már csak a falak állnak.
Az volt a szobám, nézd,
és mi vagyunk
azok az árnyak.
Ott volt az ágyam,
ott tanultam járni,
ott nevelkedtem.
Apa, állj most
ide mellém,
és fogd meg a kezem.
Látod, most dől le a fal,
most borul le
az emlék.
Tudod, apa, ide
még most is
hazamennék.
Kapu az égre
Éjjel olyan helyen jártam,
ahol még sosem: dombtetőn,
ahol egy viskót
a magas kerítés körbeölel.
Kaput nem találtam,
csak felettem nyílt szabad tér
(tenyérnyi otthon az,
ahol a föld
a kerítéssel véget ér).
Az ég viszont közel volt,
ám mégsem elég közel:
hiába próbáltam,
az eget nem értem el.
(Megjelent az Alföld 2022/7-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Damó István grafikája.)
Hozzászólások