1
Miután hazajöttem Pireasból, még két napig nézegettem az online háromdimenziós rekonstrukciókat és az Akropoliszról szóló dokumentumfilmeket. Muszáj volt – egyetlen porcikám se kívánta a visszatérést, és itthon lélekben még napokig Görögországban jártam. A 26 celsius fok után a hazai 11 és a ködös, esős idő sem volt ínyemre. Egy másik világból ereszkedtem le a repülővel, valahonnan, ahol még a gravitáció sem húz annyira, a felhők sem sűrűsödnek úgy, mint itthon, már ha azt a helyet, ahol lakom, otthonnak lehet nevezni. A gyönyörű grafikai megoldások az AC: Odyssey Tourist Guide módjában Periklész korának Parthenonját rajzolták újra, a hatalmas Athéné-szobor és az Akropolisz hét hektárnyi területén a különböző kultuszhelyek körüli nyüzsgésbe hajítottak bele. A még eleven emlékeim hatása alatt végignavigáltam magam a virtuális térben a Parthenon kincstárán, és körbejártam a hatalmas, márvány és arany keverékéből készült beltéri szobrot a kígyóval és a gazdagon díszített pajzzsal, mely ráadásul az elé épített medencében tükröződve még ragyogóbb hatást keltett. Bújtam a netet is közben, megtaláltam a Parthenon modern másolatát is. Meg vagyok győződve arról – és ezt nem csak a játék aprólékosan kidolgozott terei és életszerűsége miatt érzett ellágyulás mondatja velem –, hogy a Nashville-ben álló rekonstrukció szánalmas és ízléstelen a eredeti szobor szépségéhez képest. Lenyűgöző művészeti teljesítmény lehetett, már csak a méretei miatt is. A munkával megbízott szobrász, Phidiász, az Athéné Parthenosz formálása során 50 talentumnyi arany megmunkálását felügyelte, ami több mint egy tonnányi fémmennyiséget jelent. Csak összehasonlításként: a Déloszi szövetség Athénnak fizetett adója évi 28 talentum arany volt. A szoborra fordított összegből több mint tízezer hoplita éves zsoldját vagy tízezer képzett munkás bérét lehetett volna fedezni. Érdekes, hogy a szobor nem szolgált kultikus célokat, valójában nagyon profán gondolat szülte: formás aranytartalék volt, melyet szükség esetén be lehetett volna olvasztani, és pénzt verni belőle.
Gondolatban visszatértem az Erasmus út szombati napjához, ahogy ott álltam az oszlopokon áttűző Nap sugaraiban fürödve, és magam elé képzeltem a Parthenon megmaradt pillérei és metopéja alapján a korabeli épületet. Éreztem, ahogy a gondolatkísérlet alatt kitáguló terekben összezsugorodom. Még lenyűgözőbb lehetett az olympiai Zeusz templom, melyből a Hadriánusz diadalív mögötti nagy téren sajnos csak néhány oszlop és a szentély egy sarokrésze maradt meg. Már az Akropolisz nyugati oldalában található kilátóból felkeltette az érdeklődésemet, de messziről a valódi méreteire igazán következtetni se tudtam. Viszont ott a helyszínen, bár nem lehetett egészen a közelükbe menni, a 17 méter magas tartópillérekre felnézni enyhe szédülettel járt. Nem meglepő, hogy valójában éppen építtetői monumentális vágyálmai miatt nem fejezték be, és maradt rövid életű: 638 évig épül, hogy aztán a III. században a kelet-germán helurok kifosszák, és utána sose építsék újjá.
2
A Lükabéttosz-hegyen kellemes meleg volt. A kis kápolna sötétje után csak hunyorogva tudtam kilépni a szikrázó fénybe. Egy ezüstös-aranyozott Szent György-ikont láttam benn, a görögországi tartózkodásom alatt nem először. Kicsi és díszesen festett boltívek alatt állt; sötéten csillogott a félárnyékban. Az előtte álló turista az elé kihúzott, díszes, egymás mellé fűzött lemezeket nézegette, és ahogy megérintette őket, fémes csilingeléssel koccantak össze. Újra a fiatalkorom egyik délutánja jutott eszembe, amikor édesanyám elém állt, és azt mondta: „Ezt édesapád neked szánta a 18-ik születésnapodra. A tiéd!” Ahogy kibontottam az átnyújtott csomagot, egy régi, még Kislétáról, gyermekkorom idejéből ismerős ikont találtam a kezemben. Az egyszerű, fára applikált papírkép az egyike volt azoknak az ajándékoknak, amelyeket apám kapott a szomszéd portán lakó görögkatolikus paptól, Miklós bácsitól, és így nagy megbecsülésnek övendtek. A névrokonomat ábrázolta, aki díszes páncéljában nekiront a sárkánynak. Ez a jelenet valahogy mindig is sokat jelentett nekem, és látványa most is otthonosságérzéssel töltött el. Fémes csillogása valahogy mégis nyugtalanító volt. A pireaszi Krisztus Mennybemenetele Templomban a bejárattól balra szintén feltűnt az ábrázolása, a meg nem remegő lándzsás kéz, ahogy átdöfi a ló lábaira tekerdő sárkányt. Hatalmas aranyozott Szentírás díszelgett a tövében üveg mögé zárva, egy olyan fémkereszt társaságában, melynek elefántcsont (vagy azt imitáló) berakását aprólékosan kidolgozott miniatűr faragványok díszítették. Az egyik ikonon Mária nyakában szintén egy olyan dúsan díszített nyakék lógott, amelyhez hasonlót korábban még nem láttam. A falakon modern és régi szentek képei, félhomály és gyertyák. Súlyos nehézkedése volt a térnek a zsúfolt díszítettségtől, a csillogó ikonosztáztól. Már csak a furcsa kontraszt miatt is hatást gyakorolt rám a templombelső: az épület ugyanis kívülről egyáltalán nem tűnt impozánsnak, sőt, kifejezetten zavaró volt, ahogy antikizált, ahogyan rideg beton- és téglafalaival esetlenül a bizánci bazilikák építészeti megoldásait ismételte. A Lükabéttosz-hegyi ikon és a templomtér között pedig ott feszült valamiféle általuk ihletett közös tapasztalat, melyet csak utólag tudtam felfedezni. A Szent György-szobor hasonló hatással volt rám, mint a bazilikában a kupola belső ívére festett Pantokrator Jézus-freskó.
Amikor egy hirtelen ötlettől indíttatva Mariosszal, a ciprusi származású, de Prágában élő zeneszerzővel és karmesterrel elmentünk a kedd esti misére, majd a bejárattól jobbra, az ikonosztázzal szemben leültünk, felkapcsolták a boltív belsejében a reflektorokat. Felnéztem, és onnan kezdve alig tudtam levenni a szemem a festményről. Glóriájába a ho ón, a létező szó írva, arcán valamiféle szent nyugalom. Kék és aranyszegélyes palástján a redők egészen természetesen hatottak, szemben az arcnak az ikonográfia szabályaihoz illeszkedő árnyékolásával. Bal kezével kicsit görcsösen szorította mellkasához a gazdagon díszített Bibliát, jobbja ellenben laza eleganciával mutatta az áldás jelét. A nyugalom, ami a képről áradt, mélyen megérintett. Felálltam, hogy valahogy közelebb kerüljek hozzá. Körbejártam a templomteret, lassan, hagyva, hogy lépteim a mozgolódás ritmusába illeszkedjenek, ahogy a néha ki- és bejövő emberek tempója diktálja. Megkerültem a főhajót, és a másik oldalon, egészen előre ültem le. A monoton kántálás és a ritmikusan felhangzó énekek alatt lassan hátradőltem, a fejem a mögöttem lévő padozathoz támasztva a Krisztus-képre függesztett tekintettel a részleteken kezdtem meditálni. Néha félrepillantottam, amikor az idős, görnyedt hölgy, tőlem balra, a hátam mögötti sor szélén ülve néha magányosan sóhajtott és keresztet vetett. Jobbra Marios végig állt, szent áhítattal mormolta az imádságot, és énekelt. Elengedtem magam, és elmerültem a képben. Csak amikor kinyílt az ikonosztáz díszes ajtaja, akkor tűnt fel valami nyugtalanító a freskón. Az övéinek áldást osztó Pantokrator tekintete, akárhol álltam vagy ültem, mindig nekem jobbra esett. Sosem nézett rám.
3
Jólesett a napi ritmus. A Kreatív Oktatási Módszerek képzés helyszínéig eljutni nem volt kihívás. Csak annyira, amennyire megérteni egymást a nemzetközi csoportban – de már azt is vártam minden reggel, hogy a spanyol, a belga, a finn, a ciprusi és a litván csoporttársakkal jobb-rosszabb angolsággal eltársalogjak. A fél 8-as ébredés, a szállás melletti kis pékségben az illatos kávé és frissen sült spanakopita (spenótos péksütemény), majd a kényelmes 20 perces gyaloglás az egyik forgalmas ucán, a klasszicista stílusú színházépület és az archeológiai park mellett egyfelől hangolt a kurzusra, másfelől segített feldolgozni a város idegenségét. A nyüzsgő település valójában csalódás – egy-két régebbi épületet leszámítva szikár betondzsungel. Egyetlen részét nem bántam meg, hogy bejártam, ez pedig a három öböl közül a szállásomhoz közelebb eső kikötőhely, a Pasalimani. A partszakaszon egymást érik a kávézók, a part íve mentén húzódó éttermek midegyike kitelepül a vízhez közel, ahol a dokkoló hajók és a víztükör különleges élményt nyújtanak. Este, az öböl karéján egy sör mellett, az asztalokra kitett mécsesek világánál ülve egészen megbocsáthatónak találtam a sok betont: a lakások ablakfényei ellágyították, és néhol fel is oldották a szögletes vonalakat, a víz felszínén pedig megsokszorozódva terültek szét. A képzésben csoporttársammá lett finn és belga pedagógussal eltöltött két este során a Freddo All Day Bar kitűnő választás volt – a nagy, nyílt terasz egyik asztalsora közvetlenül a víz mellett helyezkedik el. És mivel az egyébként kiváló söröket és salátákat kínáló hely egészen az öböl külső csücskében található, a panoráma úgy tárult elém, mintha a vízen lebegnék.
Ugyanennek az öbölnek a strandján viszont mintha megállt volna az idő. Kicsit posztapokaliptikus képzeteim támadtak, és rá kellett jönnöm, nem hiába: egy kiépített strand végnapja utáni állapotát láttam. Péntekre beszéltük meg az egyik team-taggal, hogy lenézünk a partra, és ha olyan az idő, meg is mártózunk. Mielőtt az autóút elkanyarodott volna az öböl szegletében, jobbra ereszkedett egy járda közvetlenül az I love Pireas installáció mögé. A köves, néhol homokos part sziklás falazat mentén húzódott. Sehol egy jelzés, de láthatóak voltak az antik kikötő romjai. Szabályos rendbe illesztett kövek jeleztek egy-egy építményt vagy sziklába épült mesterséges falmaradványokat. Valahol lépcsőre akadtam, megtorpantam előtte, majd némi mérlegelés után felmentem rajta. Ráccsal lezárt barlangot találtam, melynek belseje mesterségesen volt kiképezve, és egy lépcső vezetett a mélyébe. Egyetlen görög felirat jelölte, hogy itt valamilyen régi építmény maradványa látszik. Mindezt persze nem is láttam volna, ha a kíváncsiság nem hajt, és nem kerülök egyet, mert érdekelt, mit takar ki a teniszpálya köré épített magas drótkerítés, az üresen álló és leharcolt bódé, a beomlott szélű focipálya, amelynek a széttépett műfüvén macskák heverésztek. Szürreális volt a látvány, ahogy kikanyarodtam a víztükör felé: a part mellett állt pár bódé, egy-két húgyszagú öltöző, és néhány, valószínűleg évtizedek óta rossz kültéri zuhany, megvetemedett és rozsdás csövekkel, horpadt vagy hiányzó zuhanyrózsával. Miközben az orrom elé figyeltem, nehogy beleakadjon a lábam egy-két nagyobb kőbe, néha felnéztem. Kár volt. Közvetlenül felettem egy kiégett szálloda épülete tornyosult, feketére kozmált terasza olyan volt, mint egy hatalmas lyuk az utcafronton. Még távolabb egy lezárt romot találtam, talán szállodának épült, de talán a part pusztulása miatt félbehagyták a projektet. Mindenhol ezt láttam. Az idő és a víz megették az épített környezetet, belemartak mindenbe, ami a parton volt, elrontották jó pár vállalkozó bizniszét, akik csalódottan otthagytak mindent, anélkül, hogy eltakarították volna a romokat. Szerencsére a sziklakiszögellés, ami az öböl csücskében, a parttól nem messze állt, és a mögötte húzódó hegyek kárpótoltak a világvégelátványért. A kristálytiszta és teljesen áttetsző víz locsolgatta a különböző színű mohával borított köveket, és még csak nagyon hideg se volt, amikor megmártóztam benne. A naplemente pedig ugyan rövid idő alatt, de mint valami ünnepi menet vonulása, kimért és meghittséget árasztó méltósággal zajlott le, a vörös égbolt alatt kigyúló lámpafények pedig egy ideig feledtették a gyorsan hűlő levegő miatti borzongást.
4
A Múzsák dombjának zöldje már akkor feltűnt, amikor az Akropoliszon bámultam a Herodes Atticus odeon szkénéjét. Úgy döntöttem, megmászom. Szombaton, a képzési napok után erre is volt időm. Ahogy az Akropolisz előtti kövezett úton végighaladtam, egymást érték az utcazenészek. Két jazzgitáros játékára kedvem lett volna megállni, de sietnem kellett, mert bele akartam férni a repülő indulásáig rendelkezésre álló időbe. Az út egy sétányra kanyarodott el, egy gyönyörű kis kápolna, a szent Demetrios Loumbardiaris Naos felé. Falain mindenféle méretű és formájú kőborítás, mintha az Akropoliszról elhordott különböző faragványokból lett volna összefoldozva. Ebbe a látszólagos rendezetlenségbe a templomocska aprócska ablakainak szigorú boltívei vágtak rendet. Balra lépcsős ösvény vezetett a domb teteje és a rajta álló Philopappos emlékmű felé. Lassan kapaszkodva az az érzésem támadt, hogy romokon taposok. Pedig nem – a sétány minden köve tudatos művészi munka eredménye. Többször meg kellett állnom: a fák övezte kapaszkodók a csúcsig legalább három helyen nyíltak rá egy-egy mesterségesen kialakított térre, ahonnan az Akropolisz sárgásbarnás fényben fürdő épületei más-más szögből látszottak. A felhők sietősen vonultak az égen, legtöbbször beárnyékolva az antik romokat. Nem is sikerültek jól a fényképeim – a szikrázó városból kiemelkedő domboldalon mindig terebélyes árnyék takarta a falakat. Fent fütyülő szél és csodás látvány fogadott. A sziklaoromra kikapaszkodva rá is gyújtottam. Hála és elégedettség töltött el a mozgás utáni kellemes bizsergés és fáradtságérzet közben – élveztem a csendet, csak egy fiatal pár léptei és visszafogott szavai keltettek némi zajt mögöttem.
Ekkor jutott eszembe a Hephaisteion templom és a kertje, melybe az Athéni Nemzeti Archeológiai Múzeumot építették, és amelyet a hétnek azon a napján, amikor Terhóval, a finn csoporttársammal végigrohantuk az Akropoliszt, egy pillanatra szintén láttam. Izgalom vett rajtam erőt, hirtelen mehetnékem támadt. Visszaereszkedtem a körútra, és egy jó kávé után megkerestem a bejáratot. Figyelmeztettek, hogy a jegy 5 euró, és fél óra múlva zárnak. Nem bántam. Tudtam, mit akarok látni, és biztos voltam benne, hogy különleges élmény lesz. Fizettem, és nekiindultam a szobortorzókkal teli kertnek. A kert romjaira rá se néztem, egyenesen a templom felé vettem az irányt. Csak miután felkapaszkodtam a lépcsőn, néztem hátra, és akkor elvarázsolt a hely. Már a Múzsák hegyén ösztönösen éreztem, hogy ide kell jönnöm, ha képzeletbeli időutazást akarok tenni. És valóban, olyan arcát láttam Athénnak, amit addig nem. A modern épületek alig látszottak, mindenhol zöld növényzet pompázott, köztük a romkert maradványai nyújtóztak, szemben pedig az Akropolisz dombja magaslott. Mindez pedig különleges megvilágításban: a nap már lefelé ívelt. A ferde fények sárgásan borítottak be minden követ, a felhők széle pedig addigra vöröses árnyalatba fordult. Egy közeledő turistacsoport hangoskodása zökkentett ki a bámész merengésből. A templomépület felé fordultam, és megindultam, hogy körbejárjam. A lenyugvó nap árnyékot vetett az oszlopok közé. Kedvem lett volna belépni, egészen a naosba, a belső szentélybe, melynek falai szinte sértetlenül állnak, elképzelni benne az Athéné- és Héphaisztosz-szobrokat, a falak festését és az aranyozott szegélyeken tükröződő fáklyák fényét. Utólag tudtam meg, hogy a hely keresztyén templom is volt, Kr. u. 700 körültől, melyet Szent Györgynek ajánlottak. Sajnáltam érte – nem volt bennem a keresztyénség győzelmét ünneplő pátosz, sokkal inkább annak a rommá lett antik kultúrának szóló együttérzés, melyet mint egy veszedelmes sárkányt gyűrtek le.
5
Miután kiléptem a kapun, nekiindultam megkeresni a szűk sikátorokkal és tapasztott falakkal teli negyedet, az Anafiotikát, amely a vendéglőktől hemzsegő, forgalmas Plaka városrész közvetlen szomszédságában van. Alighogy kiléptem a Héphaisteion parkjának kijáratán, és ráfordultam az Akropolisz dombja körüli sétányra, meg kellett állnom a kerítés mellett. Sodró tömeg vonult a messzire kinyúló, éttermek teraszát árnyékoló ernyők előtti keskeny kövezett járdán. Ebből léptem ki, megragadva a kerítés vasát, hogy megnézhessem, ami lenyűgözött. Az Archeológiai Múzeum falai világítottak. Aranyló sárga fény borított mindent. Minden vonal felerősödött, az épületek kontúrjai őszi színbe borultak, a napsugarak csíkokat húztak a felhőkön. A szinte giccses panorámába merülve megint az időtlenség élménye lepett meg. Nem úgy, mint az Anafiotikán. A neten található képek azt a két szép beszögellést és kék ablakkeretes házat mutatják, melyet valóban érdemes megnézni. A többi épület jellegtelen, bár kétségtelen, hogy a szűk kis folyosócskákon felkapaszkodva a városra szép látvány nyílik. Valószínűleg ekkorra már fáradt voltam – nehezen tudtam befogadni a sűrű nap és hét után többet. Athén sok arcát nem láttam, de a repülőn nem volt hiányérzetem. A távolodó fényeket figyelve jutott eszembe a belga csoporttársammal folytatott beszélgetés, mely sok mindenen elgondolkodtatott. De inkább csak az maradt meg, milyen jó volt a beszélgetésben kiszakadni, távolságot venni önmagamtól, jelen lenni Pireas esti fényeiben, és az otthon elengedésében újabb szálakkal elkezdeni kapcsolódni önmagamhoz és a körülöttem lévő emberekhez. A megmerítkezés nyugtalanítóan szembesített, ugyanakkor inspirálóan hatott. Azzal a lecsendesedett megelégedéssel keltem ki végül belőle, hogy a római katona se hordta mindig a ládzsát, és a sárkányokkal folytatott végeláthatatlan harcot békeszünetek tagolják. Ilyenkor lehet szemrevételezni a harctér állapotát, erőt gyűjteni, és kiterülni a napsütésre feltöltődni. És ha Szent Györgynek lehetett, talán nekem is.
(Kustár György 2022. október 31-től november 4-ig Pireasban Erasmus+ oktatói programon vett részt. Ennek keretében az IDEAC trénerei Kreatív Oktatási Módszerek kurzust tartottak öt országból érkezett pedagógusoknak. Az athéni nevezetességek meglátogatását ennek a tréningnek a keretében valósíthatta meg.)
Hozzászólások