Kolumbia
Soha nem jártam még ezelőtt Dél-Amerikában. Kellően izgalmas, érdekes és – Magyarországról nézve – egzotikus úticél, ahová azért nem járunk turistáskodni, mert komoly anyagi erőfeszítést igényel az ideutazás. A fapados légitársaságok korában pedig számos közelebbi vonzó ország vagy város aprópénzből elérhető. Kellett a koronavírus-járvány alatti kényszerű bezártság, a megváltozott életritmus, hogy megszülessen bennem a terv. Úgy alakult, hogy fél évre kértem és kaptam fizetés nélküli szabadságot a munkahelyemtől (komolyan foglalkoztam a 12 hónapos kintléttel is), aztán kikristályosodott az indulás napja: december 1-je.
A felkészülés
Egyik alapolvasmányom a Panamericana blog volt, melyet 10 éve írt az akkori Indexre Bede Márton újságíró. Akkoriban nem olvastam a folytatásos utazási beszámolót, nem is emlékszem már, hogy akadtam rá. A fél év arra tűnik elegendőnek, hogy Dél-Amerika biztonságos országait (Venezuela kiesett) hátizsákkal bejárjam, a karibi térség szigetei és Közép-Amerika így sajnos kimarad.
Spanyolul kezdtem tanulni, tudván, hogy az angollal a legtöbb helyen semmit sem fogok érni. A kezdeti lelkesedés februárban lohadt le, így az ittlétre marad az alapfokú nyelvtudás elsajátítása. Jó hír, hogy a szövegértésem sokat javult három hét alatt. Mikor meglett a repülőjegy Bogotába, az útvonal is kialakult: északról dél felé az Andok vonulatát követve, majd az U jobb szárát is megrajzolom. A csomópontok is megvannak, amiket látni szeretnék, a részleteket útközben dolgozom ki. A hosszú buszutak jó alkalmat biztosítanak erre, meg a blogolásra is. Beszereztem egy csomó oltást, nemzetközi jogosítványt, megvettem a szükséges tárgyakat (nagy hátizsák, túracipő és -szandál, rövidnadrággá alakítható hosszúnadrágok stb.). Elrendeztem budapesti dolgaimat, igyekeztem mindent lezárni az indulásig. Ez kellő elfoglaltságot adott az utolsó hónapokra.
Escobar és Botero földjén
Három hetet töltöttem Kolumbiában, ott gyűjtöttem be az első élményeim. Melyek egyértelműen pozitívak: az ország a turisták számára is biztonságos, ha kellően körültekintőek vagyunk. Múltjából fakadóan még mindig sokkal rosszabb a híre Kolumbiának, mint amit a valóság mutat. Minden a terveim szerint alakult, tartottam az útitervet, és ami a lényeg: sok szép helyre jutottam el, értékes embereket ismertem meg.
Azt találtam ki, hogy annak az országnak az irodalmát olvasom majd, amelyikben éppen tartózkodom. E-könyvolvasómon így először a Becsapódást nyitottam meg, Juan Gabriel Vásquez 2011-es regényét. A könyv főként Bogotában játszódik, első állomáshelyemen. Különleges élmény volt úgy olvasni, hogy rengeteg helyszínt beazonosítottam, sőt, épp az olvasás napján jártam ott. Gyalog felmentem például a Monserrate hegyre, ahová a könyv két szereplője a drótkötélpályán jutott fel. Véletlenül fedeztem fel a La Candelaria negyedben sétálva a Költészet Házát (José Antonio Silva költő egykori lakóházát), ahol a cselekmény szempontjából fontos hangfelvételt hallgat meg az egyik szereplő. Az irodalmilag is értékes olvasmány így még nagyobb élményt okozott. A neves thai rendező, Apichatpong Weerasethakul Memoria című 2021-es filmjének is fontos helyszíne Bogota, előre elterveztem, hogy elmegyek az egyik városi parkban található Kopernikusz szoborhoz, melynek talapzatánál a film főhősét játszó Tilda Swinton is ücsörgött. És ha már filmek: a négynapos dzsungeltúrám alatt sokszor épp olyannak láttam a felhőbe burkolózó kolumbiai hegyeket, mint a Monosban, Alejandro Landes 2019-es mozijában.
Az Alföld Online olvasóit bizonyára jobban érdeklik a kulturális vonatkozások. Bogotában az ingyenes Botero és a fillérekért látogatható Arany Múzeum komoly értéket képvisel, mint ahogy Medellinben az Antioquia Múzeum, ahol nem csak a város 90 éves szülöttének, Fernando Boterónak a műveit érdemes megtekinteni. Hanem a modern kolumbiai kepzőművészetet bemutató színvonalas tárlatot is. A hagyományos belvárosi mozik szinte mindenhol bezártak a bevásárlóközpontok multiplexei miatt, de remélem, más országokban nem ennyire drámai a helyzet. Nem hagyhattam ki Aracatacát sem, García Márquez szülőfaluját, melyet a Száz év magány nyomán mindenki Macondo néven ismer. Létezik Macondo is, nincs messze Aracatacától, mely 60 kilométerre van a Karib-tenger partjától. Sajnos az eredeti szülőház nem maradt meg, a most látogatható épület az író gyermekkorában még álló ingatlan hiteles replikája. Ami eredeti, az a hátsó udvaron álló, ősöreg fa, melyhez – ha emlékeim nem csalnak – az egyik Buendiát hozzá is kötözték. Egy másik Gabo-regény, a Szerelemről és más démonokról, bár nincs kimondva, de minden bizonnyal a múltban nagyon fontos kikötővárosban, Cartagenában is játszódik. Itt volt szerencsém az Inkvizíció Múzeumban járni, mely több szálon is kapcsolódik a könyv cselekményéhez.
Hétköznapi tapasztalatok
A közlekedés még balkáni tapasztalatokkal felvértezve is kaotikus, gyalogosként a zebra sem jelent semmilyen védelmet, a szabályokat senki sem tartja be. Mégis működik a dolog, és ami fontos: semmi nyoma az otthoni frusztrált, ideges, egymást szidó közlekedési szereplőknek. Pedig lenne min felhúzniuk magukat. Ezt bátran eltanulhatnánk a nálunk rosszabb életszínvonalon élő kolumbiaiaktól. Rengeteg a motoros (olcsóbb, mint autózni), a kocsik közül is a kis fogyasztásúak az elterjedtek, illetve a Renault-ként forgalmazott Daciák. A helyiek teljesen egyértelműnek veszik, hogy az idegen ért és beszél spanyolul, így nem is próbálkoznak az angollal (persze tényleg nem beszélik a legtöbben). Mindenhonnan szól a hangos latin zene, a dalokat jól ismerik és szeretik az emberek. Meglepő a Motorola telefonok gyakori előfordulása, melyeket a nők gyakran a melltartójukban vagy a nadrágjuk korcában hordanak. Divatosak továbbá a meglepően nagy lencséjű szemüvegek. A férfiak a felnyírt frizurákra esküsznek, melyek a legkülönfélébb, hol előnyös, hol nagyon nem, irokéz hajzatokban öltenek testet.
Megszokott dolog – lehet, csak az ünnepek közeledtével – a járdákat elfoglaló árusok hosszú sora. Mozgóárusból is rengeteg van, ők a turistákat különösen szeretik. A ruha- vagy elektronikus cikkeket áruló boltok gyakran a járdán vásárlókat vadászó, mikrofonnal kihangosított kikiáltókat alkalmaznak, akik tovább növelik a hangzavart. Így aztán a városnézés könnyen egy lassított felvételű akadályversennyé alakulhat. Az északi, tengerparti részeken nyári hőség, a délebbi területeken kellemes, késő tavaszi idő van. A cartagenai városi parkban természetes látvány a fákon függeszkedő lajhár és iguána.
A településeken is izgalmas napokat lehet tölteni, de számomra a legnagyobb élményt Az Elveszett Város nyújtotta, melyet egy négynapos szervezett túra keretében lehet meglátogatni, illetve Cocora Valley, ahol a gyönyörű tájat a világ legmagasabb pálmafái, a viaszpálmák teszik különlegessé. Az Elveszett Várost a tayronák építettek a 8–9. században a Sierra Nevada de Santa Marta hegység északnyugati lejtőjén, mintegy 1100 méteres tengerszint feletti magasságban. Becslések szerint fénykorában 4-10 ezer lakója lehetett, valószínűleg a spanyol hódítók megérkezése után pusztult el, majd a történelem viharai során feledésbe merült. 1975-ben kincsvadászok találtak rá, minden értéket elraboltak, kifosztva, lerombolva a helyet. Egy gyilkosság után jutott a hatóságok tudomására az elveszett város, melyet az újjáépítés után visszakaptak a tayronák leszármazottai, a wiwa és a kogi törzs tagjai. Paramilitáris csoportok uralták sokáig a térséget, így a turizmus csak az utóbbi kb. húsz évben pörgött fel.
Cocora Valley Kolumbia leglátogatottabb kistelepüléséről, Salentóból érhető el 25 perces dzsipes utazással. Salento az ország kávétermesztő vidékének ékköve, onnan indulva számos ún. finca, vagyis kávéültetvény érhető el, ahol a turistákkal megismertetik a kávétermesztés és -előállítás lépéseit, a körbevezetés pedig kóstolással zárul.
Beszámolóm első része itt zárul, legközelebb Ecuadorban szerzett élményeim kerülnek terítékre.
(A fotókat a szerző készítette.)
Hozzászólások