Amit a versnek
Onnan indul el, ahonnan egyáltalán nem
volna szabad, a stabilitás keresi hazáját. A régen
ritkaságszámba menő pillanatok hétköznappá
váltak, kiszakadni, szintet ugrani vagy lépni
legalább. Ami normális esetben nyelv, az lett
a talaj, minden történő mozdulatom csiszol rajta.
Azt akarom, hogy a földút egyszer véget érjen,
akkor is, ha utána nincsen más, csak szakadék.
Vetkőzni kellene, bújni, ordítani, hogy nem akarom
tovább, csak a szorításból kéne kibontani magam,
ellenkezésemre mégis erősebbé válik. Képlékeny
anyag létemre sem tudok élni a képességgel, hogy
én vagyok az utolsó alakváltó. Talán a szülői
nevelésen, talán a hiányon múlik, hogy egy idő után
nem is kapálózom, jöjjenek csak a szókincs szülte
rémek, jöjjenek a formák, amiknek nevet ad a nyelv.
Én itt vagyok, tartom a hátam, szemben a széliránnyal.
Most minden az, amit mondanom kéne, az, ami még
használható. Régóta vagyok ezen a tájon, mégis napról
napra világosabb, az egésznek egyetlen oka van.
Egyszer megszólaltam és megszólaltattam azt, ami
mozgolódott egy bizonytalan helyen, ahol egyáltalán
nem lenne szabad. Ma már tudom, a fontosakat kell
először bemutatni, a legfontosabbakat a végén, az annál
is fontosabbakhoz pedig ragaszkodni a vége után.
Ma már tudom, hogy ezután kell elválni a hangoktól,
ezután kell a betűt mint fegyvert végleg elfeledni.
Fáradt munkás
Hogyan mondhatnám el az elmondhatatlant, hogy itt
ülök és nincs mögöttem semmi. Hogy többé nincs hová
mennem, amikor a bizonyosságot keresem, mert úgy
hagyott el a nyelv, ahogyan egykor elhagytam én is
a szülőszobát. Mégis itt van, itt van bennem, de nem
velem és nem is értem van itt, csak elengedhetetlenül
fogja kezem, végül is ennyi, ketten maradtunk. Minden
este magamhoz szorítom kezét, nézegetem, próbálom
lazára masszírozni, feloldani miattam kialakult görcseit.
El akarok olvasni mindent, hátha valamelyik versben
ott rejlik a megoldás arra a kimondhatatlan helyzetre,
amelyikben évtizedek óta vagyok. Nem tudom, jártak-e
már így, nem tudom, másoknak is a hegyek és a tenger
jelenti-e az otthont, pedig valójában még egyiket sem
látták. Naponta azon dolgozom, hogy megtisztuljak
magzatkorom óta rám tapadt mocskaimtól, de valamiért
mindig megindul a sár, mindig újra véresre és feketére
koszolódom. Talán, ha beleolvadnék, ha a földdel
egyenlővé válnék, kihajthatna rajtam a zöld, levelek
találhatnának bennem hazát.
Mégis otthonos ez a tisztátalanság, ez az évtizedeket
hordozó lepel. Elfed a mindennapok elől, és egyedül
olyankor láttat, amikor versben szólalok meg. Mit kellene
tennem, hogy úgy is ki tudjak lépni ebből, ha hagyatékom
mindössze néhány írólapnyi történet és generációk félelme
a téltől, ha annyi minden fogódzkodóm, hogy nem ismerek
az évszakok szándékaiból szinte semmit. Nem pihenni
vágyom, csak megnyugodni, nem tudni akarok, csupán
sejteni, hátha egyszer a nyelv nyúl majd értem, hátha
egyszer ő próbál ellazítani, hogy ujjaim mozgásával,
betűim sercegésével én legyek valakinek a vigasztalás.
Előnyeim
Az első nevet nem lehet kitörölni, a betűrend
folyamatosan tartandó, kőbe vésett szabály. Aki először
szólal meg, annak van hangja, a késők, mint én, mint azok,
akik a szavak helyességében, nem pedig a gyorsaságában
hisznek, hallgatnak örökre. A feltett kérdés után indul a futás.
Hiába vezetek kilométerekkel, hiába ácsorgok órák óta
az ajtóban, úgy törnek össze előnyeim, mint kristályvázák
kisebb földrengéskor, amikor a biztosabban szólni merő
kinyitja a száját.
Pedig ezt is úgy kellene, ahogy a versben, elmondani
mindent, mindent az elejéről. Tisztázni a nehezebb sorokat,
begyakorolni a szavalást, és érthetően adni elő az érthetetlent,
mint aki mindenről pontosan tudja, miről szól.
Az első neveket jegyzik meg, az első nevekre
fognak örökké emlékezni. Úgy szeretnék közöttük lenni,
előttük járni, hogy ne legyen benne semmi felesleges erő,
semmi mesterkéltség, csak tiszta folyás, mint ahogy a szavak
képesek folyni, és érjek úgy célba, ahogy a mondatok tudnak.
Mert minden gyökér ide vezet vissza, minden hajszál ebből
sarjad ki. Szavaim tükre vagyok, még a kettéhasadás szélén
is össze lehet forrasztani elváló tagjaimat.
Úgy lenni elsőnek, hogy nincs ki elől futni, úgy vetni
meg a lábam, hogy másnak nem jelentek akadályt. Csak
ülni és hallgatni a csendet, miután mindent kimondtam,
ami valaha kimondható.
Betűk, utána sár
Megtaposott földeken lépdelek, nem lehet rajtuk nyomot hagyni, többet nem bírnának el. Pedig már csak ez maradt, higanyként, csontként, gyökérként érintkezni a talajjal, ez a mese vége, ez az egyetlen jutalom. Utána csak vakság, semmivel, hóval bevetett mezők, a csend zsoldosaként végigjárom őket. Régen minden útnak a kincskeresés szándékával indultam neki, mára megtanultam beszélni a hallgatás nyelvét, megtanultam elhinni, hogy az ordítás egyetlen erénye a néma torkolat.
Mi van, anyám, mi van, amikor nem szeretsz, mit visz olyankor a mély folyó, ami átvág a réteken. Én a betűvel viszlek téged, éjszakát és hajnalt. Amikor vízre tettél, meglöktél, és hajtottál végig a szülőcsatornán, ki a semmibe, ahol folyton eltévedek reszketve. Sír a történet, elmossa önmagát, engem meg a folyó mos el, elmossa a nyomokat, hiába taposom teljes súlyommal a meder fenekét.
Át kellene adnom magamat neki, hagyni, hogy úgy vigyen, ahogy eddig senkit, de mi van, ha itt lenne még dolgom, a megnyomorgatott, megsebzett talajon, ahol ezentúl örök az áradás, a talpalatnyi szárazságokat felemésztő sár. Nem bírok járni rajta, nem bírok elrugaszkodni tőle, mondd el, anyám, milyen az, amikor békében ér össze a kettő, amikor úgy találkozunk, hogy te nem vagy a föld alatt, és engem nem visz tovább a víz.
Lenni így
Az okosok ezt nevezték el teremtésnek. Olyan vagyok,
mint magára hagyott rügy, ami faágra ült a harmadik napon,
de a hetedik után elfelejtett kinyílni. Mégis minden élőlény
tudja, hogy létezem. Az állatok nem legelnek le, a szél nem
fúj és az esők sem vernek el innen. Megtehetnék, de van
bennük kegyelem. Nézem az évszakok, a századok rohanását.
Amióta föld a föld, amióta víz a víz, itt vagyok, mozdulatlan
szemlélő az évtizedek forgatagában. Aztán egyszer csak addig
süt a nap, addig hajtogat a szél és addig öntöz az eső, míg
virággá nem nyílok.
De azután is mindig csak arra vágyom, hogy ne gyönyörködjenek
bennem, ne díszítsék fel velem a mennyegzői sátrat, ne rakjanak
vázába, ebédlőasztalra, csak hagyjanak lenni így, ahogy most,
zárt, növénykezdeményként. Hallgatok.
(Megjelent az Alföld 2022/6-os számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Molnár Dóra Eszter munkája.)
Hozzászólások