Városok, polgárok és áldozatok: várostörténeti és más tanulmányok

Századok, 2023/1.

A Századok a Magyar Történelmi Társulat 1867-ben alapított havi folyóirata. Immáron több mint másfél évszázada működő, napjainkban évfolyamonként hat lapszámot megjelentető periodika. Célja a történettudomány legújabb eredményeinek magyar nyelvű terjesztése. Magas színvonalú tevékenységének köszönhetően a legrangosabb honi történettudományi folyóiratok közt tarthatjuk számon. A következőkben a 2023-as esztendőt, vagyis a 157. évfolyamot elindító első lapszám bemutatására teszek kísérletet.

A 157/1. lapszám nem rendelkezik egy konkrét tematikus címmel, mégsem mondhatjuk azt, hogy ne lenne egy viszonylag erős szerkesztési elv, amely ne teremtene az aktuális számban koherenciát. Összesen hat tanulmányt olvasunk, amelyek közül az első négy egy jól körülhatárolt tematikus egységbe tagozódik. Ennek hívószava a várostörténet, az alegység pontos címe a következőképpen hangzik: Társadalmi, gazdasági kihívások – nagyvárosi válaszok. Ennek megfelelően már a lapszám tartalomjegyzékét elolvasva egyértelművé válik, hogy a folyóirat első négy cikke valamilyen módon összekapcsolódik egymással. Ez a rész pedig, már csak az itt megjelenő tanulmányok mennyiségének köszönhetően is, a legterjedelmesebb a lapszámban.

A négy várostörténeti tanulmányt követően egy Tanulmányok címet viselő rész következik, két, alapvetően a várostörténethez és egymáshoz sem kapcsolódó munkával. Végül pedig a lap a Történeti irodalom című szakasszal zárul, amely valójában egy recenziós egységet takar, ezúttal hat könyvajánlót olvashatunk a folyóiratban. Ha ezt a szerkezeti egységet megnézzük, alapvetően azt mondhatjuk, hogy az új esztendőben is megtartotta a Századok a korábban bevett szerkesztési gyakorlatát.

A lapszám első és egyben legfontosabb tematikus egysége tehát a várostörténet kérdését járja körül a nagyvárosi térben, a társadalom és gazdaság keresztmetszetében. E társadalom-, illetve gazdaságtörténeti vizsgálati fókusz egyébként a klasszikus várostörténetírás alapvető témájának számított, és bár napjainkban, hasonlóan a teljes történettudományhoz, a vizsgálati perspektíva jelentősen kitágult, ezek a kérdések továbbra is központi jelentőségűek maradtak. Ennek példázata lehet a jelen lapszámban megjelenő négy tanulmány is, melyek ezzel együtt is képesek a várostörténeti kutatások sokszínűségére is rávilágítani. Mindösszesen ennyi megállapításon túl általánosságban a hazai várostörténetírásra vonatkozó messzemenő következtetések levonására e négy tanulmányra támaszkodva nem vállalkozhatom. Viszont mielőtt a konkrét tanulmányok szemléjébe kezdenék, a történettudománytól távolabb álló olvasók kedvéért szeretnék a hazai városbiográfia kapcsán néhány gondolatot lejegyezni. E terület egy fontos részegysége az említett tudománynak, mind Európában, mind hazánkban számos kutató specializálódott kifejezetten a várostörténetírásra. Saját szakmai fórumaiknak tekinthetők a kiemelkedő színvonalú nemzetközi, illetve intézményközi konferenciák, a várostörténetre specializálódott kiadványok, például a Budapest Főváros Levéltára által kiadott, de nem csak fővárosi kérdésekre nyitott URBS, Magyar Várostörténeti Évkönyv. Továbbá legkevesebb részben ezek közé sorolhatjuk a Magyar Nemzeti Levéltár vármegyei levéltárai által kiadott évkönyveket is, melyekben rendszeresen olvashatunk várostörténeti tanulmányokat.

Az itt említett kiadványokban, önálló várostörténeti munkákban, valamint más, nem okvetlenül várostörténeti fókuszú folyóiratokban, tanulmánykötetekben jelentős szakirodalmi háttérrel rendelkeznek a lapszámban megjelenő városok (Fiume, Budapest, Debrecen és Pécs) is. Többek között épp a folyóiratban publikáló kutatók munkájának köszönhetően.

Az első tanulmányt Ordasi Ágnes, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa jegyzi. A szerző célja, hogy A faipar és fakereskedelem térformáló hatása a dualizmus kori Fiumében című tanulmányban részletesen körüljárja a fakereskedelem, valamint a faipar – a dualizmus időszakában – Fiuméra, valamint a térségének fejlődésére gyakorolt hatását. Előbb egy rövid áttekintést kaphatunk magáról a városról, illetve a magyar kormányzat modernizáló, a tengeri kereskedelmet élénkíteni kívánó törekvéseiről, ennek Fiumére és környékére gyakorolt pozitív, valamint a helyi gazdaságot torzító hatásairól. E kérdés bemutatása azért is fontos, mert ez vezet el a tanulmányban vizsgált kérdés egyik lényegi problémájához, nevezetesen a szabad területek hiányához, a terjeszkedés lehetőségeinek korlátaihoz, valamint ennek a vizsgálat időszakában felvetődött megoldási javaslataihoz. E mintegy kontextualizáló egységet követően olvashatjuk a tanulmány központi kérdését, a fakereskedelem és -ipar jelentőségét Fiume történetében, mely a környező területek gazdag faállománya, az ehhez kapcsolódó faexport, valamint a hajóépítés miatt évszázadokon keresztül meghatározó volt a kikötőváros életében. Rámutat a szerző, hogy e tekintetben kritikussá vált a település terjeszkedésének korlátozottsága, ugyanis a fakereskedelemben rejlő potenciál teljes kiaknázásához jelentős raktározó kapacitásra lett volna szükség. Fiuménak, beleértve vezetését és az azt támogató magyar kormányzatot, megoldást kellett találnia erre a helyzetre, amely cseppet sem volt egyszerű, hiszen számos különböző érdek kereszteződésében állt a város és térsége. A szerző ezeket mutatja be, melyből végül, de nem kizárólagosan a területet egyre nagyobb mértékben kisajátító MÁV került ki győztesen.

Umbrai Laura, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos munkatársa A budapesti sertéshízlalás és- kereskedelem története a 20. század elsőfelében című munkát adta közre a lapszámban. A szerző célja annak ismertetése, hogy Budapest milyen módon igyekezett hatósági lépésekkel, stratégiai megfontolásokon alapuló döntésekkel a lakosság húsellátását javítani, miközben a kivitelt támogató állami törekvésekkel kellett szembemennie. Illetve célja, hogy e folyamatokon belül is bemutassa, hogy az egy ideig a sertéshízlalás szempontjából legfontosabb területnek tekinthető Kőbánya milyen szerepet töltött be fővárosi, vagy mondhatjuk, a magyarországi húskereskedelmi rendszerben. Umbrai Laura tanulmányában egy rövidebb, de lényeglátó összefoglalással vezeti fel a sertéskereskedelem történetének releváns részleteit, amelynek köszönhetően érthetővé válik, hogy a budapesti, illetve kőbányai sertéshízlaldák miért váltak a hazai és nemzetközi kereskedelem kulcsfontosságú szereplőivé. Ezt követően részletesen olvashatjuk, hogy a sertéshízlalásban addig fennálló állapotokat miként borította fel a sertésvész, ezen keresztül pedig el is jutunk ahhoz a központi jelentőségű kérdéshez, miért találta a főváros a közélelmezés szempontjából életbevágónak, hogy beavatkozzon a sertésvágóhídak és -vásárok működésébe. Kitérve arra is, hogy eközben a teljesen más célok szerint gondolkodó állam milyen intézkedései keresztezték a főváros terveit, és végül hogyan próbálta Budapest a számára is legjobb megoldást megtalálni. A tanulmány végén egy, a vizsgált bő két évtizedhez képest rövid alegységben ismerhetjük meg a téma két világháború közti kérdéseit is.

A harmadik tanulmány az ELTE doktorandusza, Kollár János Miklós nevéhez fűződik. E munka a Cívisváros kislakásépítés-politikájának kérdéséről szól, méghozzá a trianoni menekültek elhelyezésének problémájából kiindulva, A trianoni menekültek elhelyezésének kérdése és a kislakásépítések Debrecenben címmel. A tanulmány elején legelébb megismerkedhetünk a Debrecenben ekkor tapasztalható menekültügy helyzetével, majd a menekültek elhelyezésének problémájával. Nevezetesen azzal, hogy az első világháborút követően jelentős számú menekült jelent meg a városban, azonban az ott található lakásviszonyok nem tették lehetővé, hogy a város sikeresen juttasson valamennyi menekültet a lehető legrövidebb időn belül a korszak elvárásainak megfelelő fedél alá. A szerző tanulmányában bemutatja az előzményeket, ugyanis a lakhatási probléma már a háborús évek során is komoly kihívást jelentett Debrecen számára. Ezt követően megismerkedhetünk Debrecen menekültek fogadásával kapcsolatos szerepével, beleértve ebbe az 1918-as összeomlást megelőző, háborús éveket is. Tanulmányában Kollár János Miklós bemutatja, hogy a város csak nagyon nehezen tudta kezelni a menekülthelyzetet, ám mivel ez nem egy egyedi eset volt, ezért a kormányzat igyekezett segítséget nyújtani az érintett települések számára, ám Debrecen a segítségnyújtáshoz kapcsolt feltételekkel elégedetlen volt, és vonakodott azt elfogadni. Ennek köszönhetően a város súlyos árat fizetett: a nagyobb volumenű lakásépítések csak nagyon lassan, más, hasonló helyzetekben lévő városokhoz képest jóval később indulhattak el, ezért a lakhatási probléma még hosszú ideig a várossal maradt.

A várostörténeti egység utolsó tanulmánya egy másik magyar nagyvárosba, Pécsre vezet. A PTE docense, Pilkhoffer Mónika egy egészen átfogó tanulmányban mutatja be, hogy milyen jelentős átalakuláson ment keresztül Pécs a két világháború közti időszakban, ismertetve annak nemcsak térszerkezeti, hanem társadalomtörténeti aspektusait is. Ez az időszak azért is volt különösen jelentős a város fejlődése szempontjából, mert Pécs is azon városok közé tartozott, mely a trianoni területvesztésből fakadóan az országos településpolitika egyik kulcsfontosságú városává vált.

A tanulmányból kiderül, hogy a város lakásügyi szempontú fejlesztésére nagy szükség volt. Az részben hasonló problémákkal küzdött, mint Debrecen (emiatt még az 1930-as években is épültek a városban szükséglakások), részben pedig sajátos jelenségek is befolyásolták a települési lakáspolitikát. Ezt követően megismerkedhetünk a várostervezés 1920-as években történő pécsi fellendülésével, valamint annak hátterével. Ezek keretében a szerző ismerteti, milyen főbb várostervezési és ehhez kapcsolódó építkezési folyamatok zajlottak a településen. A tanulmány az 1920-as és 1930-as éveket szerkezeti egység szinten különválasztja. Ennek az elkülönülésnek jól érthető okai vannak, hiszen e két évtized eltérő sajátosságokat mutat. Míg az 1920-as éveket a lakások, bérházak, valamint egyetemi épületek építései, továbbá a belváros átalakításának tervezései határozták meg, addig az 1930-as években a kertvárosias jellegű városrészek tervszerű kiépítése lendült föl. A szerző ezekhez a folyamatokhoz szorosan hozzákapcsolja a társadalmi kérdéseket is.

Mintegy bővebb összegzésként a tanulmány végén képet kaphatunk arról, miként változott meg az első és második világháború közti két évtizedben Pécs, milyen modernizációs folyamatok kezdődtek el, és látképében mennyiben volt a többi törvényhatósági jogú városhoz viszonyítva városias jellegű a baranyai megyeszékhely.

Ha általánosságban a várostörténeti kutatások helyzetét nézzük, elmondható, hogy egy, egyébként a teljes történettudományra jellemző szerteágazóság, esetenként széttartó kutatási irányok jellemzik azt. E tanulmányok viszont a Századok 157/1. lapszámában mégis egységet alkotnak. Bár egymástól elszigeteltnek tűnő, egy-egy város történetének egy mozaikdarabjára fókuszáló munkákról beszélhetünk, a gazdaság- és társadalomtörténeti megközelítéseknek, a nagyvárosi térnek, valamint a megközelítőleg azonos, vagy legalábbis részben átfedést mutató időbeli lehatárolásnak köszönhetően a tanulmányok mégis összeérnek, bizonyos kérdésekben pedig mondhatni jól ki is egészítik egymást. Kissé profán hasonlattal élve úgy is lehetne fogalmazni, ha ezek a kutatások egy konferencia azonos szekciójában kerülnének bemutatásra, akkor az előadók hozzá tudnának szólni egymás munkájához, lennének kérdéseik egymáshoz. Ezt az összekötöttséget olvasói szempontból mindenképpen hasznosnak gondolom. Ennek demonstrálására csupán egy gondolatot emelnék példaként ki, amely nem a tematikus lehatárolás koordinátarendszerében áll (ezek maguktól értetődően teremtik meg a kapcsolódási pontokat). Ha eltérő hangsúllyal is ugyan, de valamennyi tanulmányban előkerül az állam- és a települések érdekkonfliktusa vagy épp érdekegyezése, árnyaltan bemutatva, hogy milyen hatással bírhat a kormányzati politika egy-egy település fejlődésére. Valamint felvillantva azt, hogy épp ez az az időszak, amikor a városi autonómia újraértelmeződik, a kormányzati befolyás jelentősége felértékelődik. Viszont azt is láthatjuk, hogy ezek a felsőbb döntések egyáltalán nem determinálják a városban zajló folyamatokat. Egyes városok akár a szoros kormányzati kapcsolatok hiányában is képesek lehetnek fontos modernizációs tevékenységek végrehajtására, míg másikaknak konokságuk jelentős hátrányt jelenthet. Az érdekegyezések pedig komoly előnyöket kínálnak, még ha a helyben megjelenő küzdelmek megvívását nem is teszik elkerülhetővé. Mindez egy összetett képet fest a modernizálódó városok autonómiájáról, önállóságáról és identitásáról a vizsgált időszakon belül.

A várostörténeti egységet követően olvashatunk további két tanulmányt a lapban, ezek a következők: Gulyás László Szabolcs A Swarcz-ügy. Perlogisztika és perköltségek Magyarországon a középkor végén, illetve Csapody Tamás Jehova tanúi és a nyilas terror Nyugat-Dunántúlon. Egyéni sorsok a nagykanizsai internálótábortól a körmendi kivégzésig.

Gulyás László Szabolcs, a Nyíregyházi Egyetem főiskolai docense egy érdekes történetet vizsgál. Ez esetben sem szeretnék mélyreható tartalmi bemutatásba bocsátkozni, ám az ügy, amely kapcsán a tanulmányban olvasható vizsgálat zajlik, viszonylag röviden összefoglalható. Ráadásul ezt maga a szerző is megteszi az első néhány oldalon, ugyanis a tanulmány fókusza egy ezen belül elvégzett mélyfúrás.

A vizsgálat tehát egy az 1400-as évek végén, körülbelül tíz éven keresztül zajlott perhez kapcsolódik, amely egy kassai polgár, a címben szereplő Swarcz György és a bártfai polgárok egy csoportja között zajlott egy tállyai (ma Boros-Abaúj-Zemplén vármegye) szőlőbirtok kapcsán. A per fordulatos, és egy – igaz meglehetősen drága – szőlőbirtokhoz mérten nagy volumenű volt. Jól mutatja ezt, hogy a bártfaiak még Rómáig is elmentek ügyük sikerének érdekében.

Miután a cikkben röviden megismertük a pert, beleértve annak végeredményét, a szerző áttér a vizsgálat a fő kérdésére, vagyis a per költségeire. Mindezt a bártfai polgárok szemszögéből, ugyanis ők készítettek, feltehetően a későbbi, a perrel kapcsolatos terhek költségeinek kompenzációjában bízva, igen részletes lajstromot. A szerző a perköltség bejegyzéseiből (melynek részletes sorát mellékletként az olvasókkal is megosztja) értékes következtetéseket von le a bártfai polgárok pert befolyásolni szándékozó törekvéseire vonatkozóan. A szerző példamutató szintetizáló munkát hajt végre, bemutatva, hogy miként lehet egy sok tekintetben részletes, ám bizonyos szempontból mégis szűk keresztmetszetű forrás értő vizsgálatával közelebb jutni a történeti megismeréshez a legkülönbözőbb kútfőkre támaszkodva.

Továbbá a szöveg olvasása közben úgy éreztem, hogy bár tematikailag elszakad e tanulmány a várostörténeti egységtől, mégis valahogy kötődik ahhoz. Hiszen azzal, hogy megtudjuk, milyen eszközökkel, és azokat milyen stratégia alapján felhasználva próbálták meg az ügyüket befolyásolni a bártfai polgárok, egy kicsit a város lakóinak, az egykori polgárságnak a gondolkodásmódját is megismerjük. Ezzel mintegy Bártfa városának, a város lakói gondolkodásának történetébe is betekintést nyerünk. Még akkor is, ha a középkori városok autonómiáról, önállóságról alkotott felfogását hiba lenne összekeverni a korábban olvasható modern városok e kérdésben kialakított álláspontjával.

A lapszám utolsó tanulmánya Csapody Tamás, a Semmelweis Egyetem docensének nevéhez kapcsolódik. A szerző munkáját annak a kérdésnek a kifejtésével kezdi, hogy bár Somogy vármegyét már 1944-ben megszállták a szovjet csapatok, a rendkívül közeli Nagykanizsa szinte a magyarországi harcok végéig, azaz 1945. április 1-jéig a nyilas hatalom irányítása alatt állt. E közelség okán viszont Nagykanizsáról 1944 decemberében a közigazgatás nyilas vezetői elmenekültek. Ez a vizsgálat fókuszának tekintetében sajátos helyzetet eredményezett, ugyanis a városban két internálótábor működött, amelyek foglyait e folyamat során – kis túlzással – szabadon engedték. A front megmerevedésének hatására viszont nemsokára a nyilasok a közigazgatás újjászervezésébe kezdtek, beleértve ebbe a helyi lakosság és a helyben tartózkodók körében történő sorozást is. Az egykori internáltak és a közigazgatás újjászervezésének kérdése ezen a ponton kapcsolódik össze. Csapody Tamás a következőkben bemutatja, hogy a miként váltak a Jehova tanúi már a háború előtt született szabályozások alapján internálható és valóban internált személyekké, az imént említett, kapkodás jellegű nyilas intézkedés pedig miként hatott rájuk.

A viszonylagosan rövid bevezetést követően néhány érintett, a nyilasok által elfogott, majd kivégzett Jehova tanúi történetével ismerkedhetünk meg. Olyan személyekkel, akik az internálásból szabadulást követően helyben maradtak, hiszen nem juthattak el a front miatt lakóhelyük hatóságaihoz, ahogyan arról a nyilasok eredendően rendelkeztek. Részletesen megismerhetjük visszaemlékezésekre és hivatalos iratokra támaszkodva, hogy ezeket a személyeket milyen körülmények között fogták el, milyen kínzásokon mentek keresztül, s végül milyen körülmények között végezték ki őket. Ezen utolsó témánál a szerző ki is tágítja a vizsgálódás fókuszát, és megpróbálja feltárni, hogy mi jellemezte a Körmenden berendezkedő honvéd parancsnokság hadbíróságának kivégzési gyakorlatát. Ezt követően visszatérünk az eredeti fókuszba, a Jehova tanúinak kivégzéséhez, a tanulmány legvégén pedig a körmendi esetek utóételére (temetés, a túlélők és az elkövetők sorsa, valamint az események emlékének megőrzése) is reflektál a szerző.

Összességében Csapody Tamás tanulmánya a magyarországi holokauszt eseményeinek további árnyalásában tölt be nagyon fontos szerepet, hiszen rávilágít arra, hogy a Jehova tanúi, akik részben „szekta” mivoltuk, de még inkább pacifista vallási meggyőződésük miatt (ti. leegyszerűsítve a Jehova tanúi nem foghatnak fegyvert) váltak a nyilasterror áldozatává.

A lapszámot a recenziók sora zárja. A történeti irodalmak bemutatásának sorrendje külső szemlélőként igazán ötletes elrendezést feltételez. Az első két recenzió, Font Márta és Tringli István munkája a nemzetközi irodalom irányába tesz kitekintést. Font Márta írásából a 2020-ban megjelent, Adrian Jusupovć nevéhez köthető The Chronicle of Halych-Volhynia and Histroical Collections in Medieval Rus’, Tringli Istvánéból pedig a Bee Yun által írt Wege zu Machiavelli című munkákat ismerhetjük meg. Ezekkel szemben a negyedik és ötödik írásban előbb Fábián Máté Egy fajvédő főispán a Horthy-korszakban. Borbély-Maczky Emil (1887– 1945), valamint Hatos Pál Rosszfiúk világforradalma. Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története című könyvekhez kaphatunk értékes gondolatokat. Előbbit Ablonczy Balázs, utóbbit pedig Bánkuti Gábor narrációjában. Mindezek között, harmadik helyen A. Sajti Enikő könyvismertetése mintegy „fordulópont”, hiszen a Papp Árpád szerkesztésében megjelenő Délszlávok Párizsban. Egy határszakasz megrajzolásának krónikája és dokumentumai egy magyar nyelvű, magyar szerzőtől-szerkesztőtől származó könyv: a határainkon túl született, az országra hatást gyakorló eseményeket nemzetközi (délszláv) kontextusból szemlélő munka.

Végül a hatodik és egyben utolsó recenzió is hazai dimenzióban marad, ám az imént említett sorba nem teljesen beilleszthető. Gyurgyák János Elveszett illúziók – megtalált történelem című átfogóbb, a napjainkhoz szóló, az elmúlt évszázadokat szintetizáló könyvét ismerhetjük meg Jeszenszky Géza közvetítésén keresztül.

Az említett könyvismertetések valamennyi esetben máshová helyezik a fókuszt. Ennek megfelelően vannak, amelyekből többet tudhatunk meg a recenzeált mű tartalmáról, míg másikakban az elvégzett munkával vagy annak jelentőségével kapcsolatban kapunk egy átfogóbb képet, részletesebb reflexiót. Viszont mindegyik esetében egyértelművé válik, hogy a bemutatott mű miért is válhat, vagy kell válnia az adott témával kapcsolatos hazai diskurzus tárgyává.

Összességében a Századok 157. évfolyamát megnyitó első lapszám a lap hagyományaira épülve folytatja több mint másfél évszázada megkezdett útját.

Századok, 157. évfolyam, 2023/1. – Társadalmi, gazdasági kihívások – nagyvárosi válaszok

Hozzászólások