A porhaza meghódítása
Egy másik édenbe űzte ki őket.
Nem is űzte: hagyta, hadd menjenek
kócos fejük után, repesni, szív
hadd teljesüljön félős mellkasukban,
legyen szabadság a világosságból.
A kapuban a kerub gyöngy derűvel
biccent, a kilépőknek szép utat
és édes sorsot kíván. Ami várja
őket, túl van az ártatlanság jussán.
Azóta nem az én az alanya
az embernek, hanem a nyelv, az ének,
a költészet, a fény, az agapé.
Folyóvíz mellé ültetett fa máig
űzhetetlen testvéreire gondol.
Feloszlatott bánatok völgye
Szép a fénytől, hogy Isten mellett elfér.
Felsorakoznak lovaink széltében
a tengeren, hogy illetve lehessünk
ünnepedtől – ki csakis akkor vagy, ha
javaink közt a hiány is tiéd.
Létedre vall, hogy veled boldogulnunk
adatik megsötétedés után
és élet előtt. Nincs sírásnál hűbb érv
a feloszlatott bánatok völgyében;
tudhatnánk végre. Kedvesek kezdettől
ezt nyüstölik énekbe, áldomásba,
a tanulságot ebből származtatják,
mint száműzetésbe vonult virágok.
Ha forráshoz igyekszel, vízen sétálj.
(Megjelent az Alföld 2022/6-os számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Molnár Dóra Eszter munkája.)
Hozzászólások