Paraszt-Gaudí

Térey Jánosnak (1970–2019) adalékok a cívis öntudathoz egy cívisház kapcsán

„A Kétmalom utca 17. eredetijét annak idején reprodukálták a Magyar Építőművészetben. Az utódját meg a Veranda magazinban fotózzák körbe. Akad, aki »paraszt-Gaudí«-nak nevezi, és bizony, nem egészen alaptalanul. Persze, ha Budapesten a nyersbeton, hullámzó homlokzatú Meininger szálloda utalgat a maga praktikus, vendéglátó-ipari egyszerűségében a némileg összetettebb tartalmú, La Pedrerának is hívott, barcelonai Casa Milára, akkor az a huncut, aki ezen csodálkozik. Becsüljük meg, hogy valaki legalább megpróbált kitörni az angolszász típusú sorházak, a Tüzép-barokk meg a sokerkélyes tiroliház-replikák börtönéből.”

(Részlet Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai című kötetéből, a 448. oldalról, Jelenkor kiadó, második, javított kiadás)

Gaudí: Casa Mila

Most akkor örüljek, vagy szomorkodjak? Idéztem a teljes bekezdést, hogy a szövegkörnyezetet is lássuk ahhoz a két szóhoz: „paraszt-Gaudí”. Ez ugyanis én volnék. Már, ha főnév, de jelzőként is értelmezhető. Nehéz eldönteni erről a dodonai közlésről azt is, hogy dicsér vagy gúnyol, és ebben a szöveg folytatása sem sokat segít: „valaki legalább megpróbált kitörni” – tehát nem kitört, csak igyekezett. Vagyis igyekeztem. A ház építész tervezőjeként viszont gondolhatnék arra is, milyen megtisztelő az építészet óriására, Gaudíra hasonlítani, bármilyen vonatkozásban is. Rácz István irodalmár véleménye szerint (ő a mindenkori cenzorom és a testvérem) itt úgy hangzik, mint a parasztbarokk, Medgyessy paraszt-Vénusz nőalakjai stb. Ez természetesen vállalható is számomra, sőt, ebben az értelmezésben megalapozottan találó is lehet az építészeti felfogásomra. Nagy szüksége van az építészetnek olyan írókra, akik hajlandók művészi tevékenységnek tekinteni az életnek ezt a területét is. Az eredendően első és a társadalomban sokáig vezető alkotó tevékenység rangja mára bizony megszürkült. Az építészet azonban képes beszélgetni, csak érteni kell. Szívből örültem egy igazi, mai író szakmai mélységű érdeklődésének, mert hiszem azt, hogy a művészet ma is egy, bár könnyebb szeletekben látnunk. Ez ad okot számomra, hogy a félreérthető írói megfogalmazásba belekötve, némileg vitatkozó érveléssel fejtsem ki gondolataimat. Meg így érdekesebb is!

Barátkozás Gaudíval

Szerencsére a kötet legvégén olvasható a fenti idézet, így az egész könyvet lelkes beavatottként tudtam olvasni, mint akinek magának is a Basahalmán belül vágták el a köldökét, csak tizenhárom évvel korábban, mint Tóth Jánosét. Az én felmenőim ugyan nem cívisek voltak, debreceni családfánk nem vezethető vissza több évszázad helyi polgáraira, mégis tősgyökeres debreceninek érzem magam. Örömmel fedeztem fel a helytörténeti barangolásban több alkalommal is az utalásokat édesapám, Rácz István történész munkáira. Nem véletlen, hogy felbukkant a cívisek világában, hiszen ő kutatta talán a legmélyebben az alföldi városok különleges társadalmát. Ezért aztán a várostól díszpolgári címet kapott, a Kollégium pedig díszdoktorává fogadta. Egy szabolcsi szegényparaszti család legkisebb gyermeke volt, a három fiúból az, akinek lehetővé tették, hogy tanuljon. Mint a mesében. Meg is hálálta ezt az ajándékot. Sose tagadta származását, sőt szeretettel és büszkeséggel, némileg tréfálkozva emlegették Balogh Pista bácsival (Balogh István történész, 1912–2007, a Nemzeti Parasztpárt Hajdú vármegyei és debreceni főispánja 1946-tól 48-ig). „Mi, öreg parasztok.” És kedélyesen mosolyogtak hozzá.

A szüleimnek a cívis létből már csak egy szövetkezeti lakás jutott, és mellette a kiskert Nyulason. Nekem sikerült egy polgárházhoz jutnom, igaz az óvárosnak csak a peremén, a taksás telkeken (furcsállom, hogy Térey János hóstátnak nevezi, én ezt sose hallottam errefelé, csak más városokban), és hozzá, ahogy a polgárok joga és kötelessége volt, egy tanyához is a város határában. Nem mondhatnám, hogy nagy szakértelemmel gazdálkodom rajta, de boldogsággal tölt el az a tudat, hogy úgy élek, mint a cívisek: van egy városi, értelmiségi foglalkozásom, és mellette ellátom egy darabka természet fölött is a gondnokságot, jóllehet szerény termeléssel. Télen a városba húzódom, nyáron meg gyakran a tanyára. Nem járom már a világot, ez a parasztpolgári lét is nyújt annyi élvezetet számomra, a munka, az alkotás folyamatos örömével. Igaz, ebben szerepet játszik, hogy anyai ágon pedig iparos családból származom, nagyapám, dédnagyapám kocsigyártó mesterek voltak a Jászságban. Társadalmunk munkás, cselekvő, termelő ágazatai összegződtek bennem, és találták meg helyüket Debrecenbe csöppenve.

Van tehát történelmi okom felvállalni a paraszt jelzőt, akár büszkeséggel is. Van egy hivatásomból fakadó okom is rá. Építész tervezőként egész életemben a középkor mellett a népi építészet és a hozzá kapcsolódó mesterek művei adták a forrást. Ha parasztinak tetszik, amit csináltam, azt büszkén vállalom. A címben szereplő kifejezés azonban némi iróniát is sejtet, vagy azt is mondhatnám, durva sértést, ismerve a paraszt szó hétköznapi használatát. De remélem, ez csak félreértés.

Térey Jánossal való megismerkedésünk alapja az a kötet volt, amit Debrecen hajdani, kiemelkedő jelentőségű főépítészéről, Borsos Józsefről írtam. Saját bevallása szerint egyik kedvenc könyve volt, hiszen komoly érdeklődéssel fordult az építészet felé, és tapasztaltam magam is, hogy nagy szakértelemmel. Bevallom, fordítva kicsit elmaradottabb voltam. Jóllehet, ismertem a nevét a közéletből, de a műveit olvasni csak akkor kezdtem, amikor mindkettőnket meghívtak egy nyilvános beszélgetésre az alföldi szecessziós építészetről. Elsősorban a debreceni verseit olvastam, illetve az utolsó regényét, a Káli holtakat. Nagyon egyezik a véleményem erről a népi kultúracsinálásról, amit a városi, leginkább fővárosi értelmiségiek végeznek vidéken. Majd mi, innen, fentről tudjuk, hogy ott lent (sic!) mi a népi kultúra. Majd mi rendezünk nektek fesztiválokat a kellemes völgyeitekben, a szép nyári napsütésben. Ami nekünk jó üzlet, az biztosan nektek is jó lesz. Sajnos a helyzet nem annyira egyszerű, hogy a népi, vagy mondjuk ki, paraszti kultúrát ne kellene féltenünk a kihalástól, hiszen a falu éppen a városi életforma után ácsingózik, és fordítva. Föntről látszik tehát a lenti érték, bármilyen csúnyán hangzik is, és Sebőék negyven évi munkássága meg is hozta az eredményét. Nélkülözhetetlen volt, az utolsó pillanatban.

Ugyanez az építészetben is megtörtént, a városi gyerekek, Makovecz és Csete felvették Kós Károly fonalát, a nemzeti szecessziót, megkapták segítségül Kunkovács fényképeit a paraszti építményekről, és meghonosítottak egy olyan látásmódot, ami a természetes életmódban szervesül. Én is ennek a vonalnak a szolgálatába álltam, nem érdekből, hanem meggyőződésből és szeretetből. Igen, ez az irány az, ami a szeretet képességét tartalmazza. Ez a szeretet tudomásul veszi az elmúlást is, vagyis megszabadul a régi ócskaságtól, mert újat, jobbat tud helyette.

Térey Jánossal 2018 júniusában

Visszatérve Térey építészeti érdeklődésére, tudom, hogy számára a legfontosabb debreceni építész Sajó István volt. Ő pedig a legkevésbé sem volt a fenti körbe sorolható. Az önéletrajzi könyve olvastán kicsit már értem, hogy elvágyódott a terhes, zűrös, nehézkes családi környezetéből, ami úgy, ahogy volt, most már a családfakutatással rálátva a történtekre, maga volt a debreceniség. Érezhető a zsigeri betagozódása ebbe a világba, de a szerencsétlen családi sors, amit folyamatosan látott maga előtt, érthető módon a kiugrási lehetőséget kereste. Kedvenc idézetem, éppen tőle: „könnyű veszendőbe menni Debrecenben”. Ő meglépett innen, én maradtam, és a saját bőrömön érzem. Számára tehát azért volt Sajó fontos, mert egyszerűen más volt, mint amit ebben az elmohásodott városban megszokott. Kétségtelen, Sajó új színt hozott ide néhány épületével. Aztán utána semmi. Nem tudott meghonosodni az art deco világa. De nézzük, mit is hozott? A két világháború között Amerikába ment a barátaival, és ott sikeresnek mondott vállalkozást vittek. Hazatérésének oka ismeretlen, itthon azonban Borsos műszaki ügyosztálya rögtön alkalmazta, felhasználva jelentős külföldi tapasztalatait. Borsos munkásságának lényege, hogy amit külföldön látott, és bizony sokat látott, azt – saját szavai szerint – lefordította magyarra. Arra törekedett, hogy a sajátosan magyar építészetet alkossa meg. Sajóban nem látok erre törekvést, ő tulajdonképpen másolt. Az akkori angolszász divat, a friss, érdekes art deco formáit, ami ott a történeti építészet folytatása volt. Nézzük meg a Hatvan utcai bérházát, majd sétáljunk egyet mondjuk Londonban a Baker Streeten, s örömmel fedezhetjük fel ugyanezt a házat sok példányban. Vagy nézzük meg a Nagyállomás tetejére helyezett furcsa tetőt, amit Sajónak tulajdonítanak. Azon túl, hogy az épülethez egyáltalán nem illeszkedik, teljesen idegen testként lebeg fölötte, pontosan megegyezik Felix Candela mexikói építész pár évvel korábbi, híres épületeivel. Tudjuk, hogy Sajó sokat másolt, de tagadhatatlan, hogy ebben a környezetben ezek érdekes épületek voltak. Mintává azonban nem váltak, mert idegen hatásúak voltak már a saját korukban is.

Ezzel szemben áll az a hagyomány, ami a miénk. Ezt nevezhetjük cívisnek is, bár semmiben nem különbözik más városok polgári építészetétől. A cívis szó történelmi fogalomként jól megragadható, de ez a sajátosan debreceni polgárjog a 19. század közepe óta megszűnt, s az életmódot is feloldotta a rengeteg betelepülő. A város mégis makacsul őrzi tudatalattijában a cívisséget, leginkább kultúrájában, református hagyományában. A város és az egyház egy és ugyanaz volt, és a rendszerváltáskor éppen édesapám, Rácz István történeti tisztázó munkája adta az alapot a tulajdonjogi kérdések rendezéséhez. Az elmúlt száz évben azonban a vallási egység is szertefoszlott. A cívis hagyományt manapság leginkább a turizmus felszínessége élteti, az építészet erre teljesen képtelennek bizonyul.

Kétmalom 17. a bontása előtt
Kétmalom 17. bontása

Emlegeti Térey János a könyvében Borbély Szilárdot is, aki cikket írt a Kétmalom utca 17., a régi családi ház bontásáról. Többször visszatér erre a kérdésre, és mindig oda lyukad ki, hogy fáj, persze, a régi emlékek helyszínének eltűnése, de belátja maga is, hogy ebben semmi rossz nincs, ami leélte az életét, tönkrement, használhatatlanná vált, attól meg kell válni. Az épületnek az utcai homlokzata volt helyi védettségű, ezt maga Térey szorgalmazta. Vagyis azt a látványt őrizni kellett, mert valóban igényesen kidolgozott, klasszicizáló képet mutatott, fontos része volt az utcaképnek, sőt, a legszebb régi épülete. A helyi védettség azonban könnyen feloldható, magam is átéltem többször, hogy miután szakszerűen megindokoltam egy védettséget, utána a képviselők szavazatával megszüntették azt egy gyors határozattal, lehetett bontani a bennfentes beruházónak. Az én szakvéleményem csak a hivatalos ügymenet betartásához kellett, a tartalma nem számított.

Az új Kétmalom 17. homlokzata

Itt viszont nem az történt, jóllehet nem helyeslem pusztán a homlokzatok meghagyását. Álságos hozzáállás az értékvédelemhez. A ház nem egy homlokzat, hanem szobák, emberek, életek összessége. Persze, a homlokzata igyekszik mindig sokat mutatni, akár többet is a tartalomnál, de ez a nagyzolás is része az egésznek. Nem élhet leválasztva, önmagában, mert úgy hazudik. Hazudik a Darabos utcán a Pláza oldalában, hazudik a Péterfián a Párizsi udvar (már ez a név is hazugság), hazudik a Baross utcában, ahol egy társasház zsúfolódott mögé. Téved a városvédő, aki megelégszik a régi homlokzatok meghagyásával, mert csak a kirakatot tartja meg. A Kétmalom utcán nem tehettünk mást, megtartottuk a régi homlokzatot, mert kötelező volt. Természetesen új ház épült mögé, a cívis hagyományoknak megfelelően egyetlen családnak. (Ez lenne a megoldás lényege az Óváros, az egykori Szentlászlófalva megőrzésében is, hiszen a cívisek életmódjában egy családé volt egy porta.) A homlokzat aztán nyilván szétesett, mikor a házat kikapták mögüle, nem is történhetett másként, ezért újraépítették, az eredeti díszítésekkel. Kicsit művi hatású, túlságosan sima, egyenes, tökéletes rajta minden, érződik, hogy nem az eredeti, de a régit felújítva ugyanez lett volna az eredmény, sokkal több kínlódással.

Kétmalom 17. udvara

A „paraszt-Gaudí” minősítés azonban nem a homlokzatra vonatkozott, hanem bizonyára a mögé épített házra. Lett volna alkalmunk megbeszélni Jánossal, de elkerültük ezt a témát. Ebből azt éreztem, hogy nem kedveli túlzottan. Többször meglátogatta családostul, s míg a gyermekei össze-vissza szaladgáltak a jókora épületben, addig ő csendben szemlélődött. Lássuk hát, ami kívülről nem látható – sem a szemnek, sem a léleknek. Ami Gaudí rendkívüli építészetére emlékeztethet bárkit is, az elsősorban a falak, boltívek hajladozása, a nálunk szokásoknál szabadabb formában. Kicsit talán mesésebbek az arányok, meredekebbek a tetők, magasabbak a kémények, eleve romantikusabbá téve a hangulatot a szigorú cívisházakhoz képest. Elismerem, örülök, ha lehetőségem nyílik kicsit játszani, és ebben az esetben ez nem volt nehéz, mert a szükséges anyagi erő mellett az építtető fékezhetetlen gyermeki alkotókedve (ma kreativitásnak mondják úton-útfélen) is dolgozott.

A kert kapuja

A regényben Korkoránné fedőnévvel jelölt feleség foltvarrással foglalkozó textilművész akkoriban rendkívül sikeres volt, főleg tehetősebb polgárok körében, több könyv is megjelent a munkáiról, az utolsónak a képanyagát magam fotóztam. Erre alapozta a jókora házat, amelyben a családja lakásán kívül a műhelyét és a galériáját is elképzelte. Sikerült a régi ház egyetlen részletét meghagynunk, ezt említi Térey is, egy régi boltíves pincét, ami nagyon kedélyes borozó, baráti társalgó hely lett. A hölgy zsúfolásig megtöltötte a házát mindenféle kézműves termékkel, ami valóban eszünkbe juttathatja Gaudí burjánzó díszítőkedvét is, de szerintem ez annyira egyéni, hogy felesleges összemérni a kettőt. Nem a mester szerényre sikerült utánzásáról van szó, hanem helyi alkotók önkifejezéséről. Már csak azért sem lehetne, mert a katalán mester a gazdag barcelonai polgárok építésze volt, akiknek a lehetőségei tőlünk fényévekre voltak. Mégsem hiszem, hogy holmi paraszti ügyetlenkedés juthat eszünkbe róla.

Bent mint kint

Irigységre pedig lehetett oka az oda látogatónak, mert mindenki ájulásig gyönyörködött a mesebirodalomban. Ez egyértelműen a textilművész hölgy érdeme, jól tudta, hogy az én református ízlésemnek ez túl sok, de vállalta, hogy ő ilyen „dús”. A látványosságot több nagyméretű munkájával fokozta Kun Éva, hazánk egyik legelismertebb keramikusa is. El lehet azon vitatkozni, hogy mennyire közelít ez a hemzsegő kedveskedés és szívecskeözön a giccs térfeléhez, de nagyon rátalált a női lélek világára, még ha ez nekem túlzás is. Nagy érdeme, hogy kizárólag a szeretetről mesél minden részlete, bármiféle művészi belemagyarázás vagy félremagyarázás nélkül. Teljes félreértés ezt a lesajnáló paraszti jelzővel illetni. Se nem durva, se nem buta. Egyszerűen jókedvűen burjánzó, de nem azért, hogy Gaudít utánozza – mi oka lenne rá? – hanem saját belső késztetésből. Ezt érzem érvényesnek saját építészeti munkásságomra is.

Kun Éva mozaikja

Tudom, tudom, könnyű úgy véleményt mondani, hogy a másik fél már nem tud válaszolni. Ez az írás tehát nem is annyira Térey Jánosnak szól, hiszen a regénye még nem volt készen, amikor hirtelen elment. Az utódai viszont úgy döntöttek, hogy a félbeszakadt, nyers, feldolgozatlan állapotában teszik közzé. Vállalták ezzel a kockázatot, hogy kész műként olvassák majd, és bosszankodnak az olvasók a sok ismétlés, az összekuszálódó szálak, a családfakutatás unalmasan hosszadalmas és megjegyezhetetlen részletei miatt, a sok ismeretlen popzenész minősítésén, amikor pontosan megtudjuk, melyik a giccs és melyik az érték. Ha a sorsa több időt enged neki, bizonyára összesimult volna az egész, és jobban átgondolt volna minden szót, aminek súlya van. Többet tudtunk volna beszélgetni az építészetről. Egyre inkább küldetésemnek érzem, hogy kifejezzem az építészet összetettségét, megvilágítsam, mennyire nehéz műfaj, mégis milyen kifejező, akár jó, akár rossz egy épület. Nem illenék most más művészeti ágakhoz hasonlítanom, de alapvetően különbözik az összes többitől. Igazán csak maguk az építészek ismerik a nehézségeiket. A kívülállóktól elmélyült felkészülést igényel a megítélése. Amint a fenti sorokból látható, én is tudok bírálni, pedig nem értek az irodalomhoz. Élveztem viszont a sok ismerős debreceni helyszínt, a majdnem elfeledett hangulatokat, ízeket, illatokat. Nagy elégtétellel olvastam a csillebérci Kozmosz altáborról, ami már az én koromban is, számomra is pontosan ugyanilyen visszataszító volt. Micsoda véletlen, hogy éppen a Térey Jánosék egykori házával kellett foglalkoznom! A homlokzata áll, újjáépítve, márványtáblával megjelölve, amely rá emlékezik.

(A képek az írás szerzőjétől származnak.)

Hozzászólások